Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anime. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anime. Összes bejegyzés megjelenítése

Grave Of The Fireflies

2024. február 18.

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket. 

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Dororo

2023. február 22.

Műfaj: akció, kaland, természetfeletti

Dátum: 2019

Ország: Japán

Részek száma: 24

Ismertető: A Sengoku korban élő Daigo Kagemitsu 13 démonnak ajánlja fel születendő gyermeke testrészeit, ha cserébe azok jólétet és hatalmat biztosítanak neki. Ezt követően a megcsonkított csecsemőt a folyóba dobja, azonban egy sámán megmenti a fulladástól, művégtagokat készít neki és felneveli a Hyakkimaru névre keresztelt fiút. Felnővén, Hyakkimaru elindul levadászni azokat a démonokat, akiktől visszaszerezheti testrészeit, és társat is kap az útra a Dororo nevű tolvajfiú személyében.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=YgHPBwLu0BA

Online: 1. rész

Véleményem: Ez az anime végig tompa sajgást hagy az ember mellkasában. Nézed, nézed, és csak sajogsz és sajogsz. Tele van igazságtalansággal és képmutatással, ami végig karcolta a mellkasom, és szeretettel, ami melengette a kicsi lelkem.

Ahogy az ismertetőben is olvashattátok, Hyakkimaru szeme előtt végig az a cél lebeg, hogy visszaszerezze a testrészeit a démonoktól, hogy normális ember lehessen – de útközben egyre inkább elveszíti az emberségét.

A legemberibb dolog szerintem az volt, hogy soha senki nem értette meg igazán Hyakkimaru motivációját. Ez a testrész hajsza nem szólt másról, minthogy teljes ember lehessen, de ez annyira banális indoknak tűnt mindenkinek, hogy senki nem szimpatizált vele igazán. És mivel Hyakkimaru célja egyben Daigo és birodalma bukását is jelentette, az egész küldetése önzővé vált. Legalábbis az emberek szerint.

Az ázsiai produkciók engem rendkívül fel tudnak idegesíteni. Az emberek gondolkodása látszólag mindig a közösség körül forog: ha Hyakkimaru visszaszerzi a testrészeit, egy egész birodalom pusztul el, de Hyakkimaru csak egyetlen ember, az kisebb veszteség egy nagyobb jó érdekében. Ez így persze csak járulékos veszteségnek tűnik, de kíváncsi lennék, ha valaki más lenne az áldozat, mondjuk Daigo birodalmából, akkor is olyan lelkesen vállalnák-e, mint amilyen lelkesen odadobták Hyakkimarut a démonoknak. (Nem hiszem.) Viszont, ez az egész "közösség" csak egy nagy duma, mindenki saját magával törődik. Az egyén elbújik a közösség mögé, de közben csak pajzsnak használja, és ez a képmutatás engem minden alkalommal felidegesít. Daigo népének nagyon könnyű volt Hyakkimarut hibáztatnia a hanyatlásért, de az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy talán eleve helytelen volt feláldozni egy csecsemőt – hogy az a csecsemő életben maradt, és bosszút állt, hát, nehogy már a csecsemő hibája legyen. Ki mint vet, úgy arat. Eleve nem volt joga senkinek ahhoz, hogy más testén élősködjön, és más lerántásával jusson magasabbra. De az ázsiai produkciókban valahogy ez sosincs kimondva. 

Aztán, ha már képmutatás, beszéljünk Hyakkimaru és az öccse, Tahomaru anyjáról. Annál a nőnél teszetoszább és alkalmatlanabb anyát keveset látni. A folyamatos őrlődésétől, az ide-oda csapongásától (jaj, nem lehetek egyszerre anya is, meg a földesúr felesége is; jaj, szegény kicsi Hyakkimarum, de jaj, hát a vidéknek muszáj virágoznia!) a falat kapartam. Megérdemelte volna, hogy mindkét fia a kezében pusztuljon el, ő meg életben maradjon azzal a tudattal, hogy mit tett. Főleg azok után, hogy elhanyagolta Tahomarut, egy olyan gyerek miatt, akit nem is ismert. Főleg azok után, hogy közölte Hyakkimaruval, hogy nem mentheti meg. Mindkettejüknek hátat fordított, és ezzel egymásnak is ugrasztotta őket.

És ha már Tahomaru. Az elején iszonyúan örültem, hogy ő volt az egyetlen ésszerű karakter, akinek leesett, hogy amit a bátyjával tettek, az nem helyes, és próbált szót érteni vele. Annak ellenére, hogy rájött, az anyja azért hanyagolta el, mert a bátyját gyászolta, még mindig szeretettel és elfogadással fordult felé (ami nagyon jól esett a pici lelkemnek). Aztán viszont nem tudom, mi történt, mert egyik részről a másikra átment megszállott idiótába, és lépten-nyomon öldöste a bátyját (ami a pici lelkemnek nagyon fájt, de leginkább értetlenkedtem, mert korábban nem láttuk őt törődni a vidékkel, hirtelen viszont ő lett a Virágzó Haza Nagykövete). 

És ha már Daigo népéről meg a virágzásról beszélünk: az senkinek nem jutott eszébe, hogy mondjuk... elköltözzenek és új birodalmat alapítsanak valami eleve virágzó környéken? Mint ahogy az ugyebár eszébe jutott Dororonak, a 10 éves kisgyereknek... A sivatagból is elköltöztek, mikor élhetetlenné kezdett válni, tehát nem tudom, miért nem jutott ez senkinek az eszébe.

Bár továbbra sem értem, miért Dororo az anime címe (mondjuk a nagyon logikus Hyakkimaru helyett), de talán az lehet az oka, hogy a démonisághoz közelebb álló Hyakkimarut Dororo tette emberivé. A testrészeit és érzékszerveit ugyan a démonoktól szerezte vissza, de az érzéseit Dororotól kapta. Szeretetet és elfogadást adott neki, aggodalmat és hiányt váltott ki belőle, melegséget jelentett, és emberré tette akkor, amikor a leginkább démoni volt. Erre sem az anyja, sem Tahomaru, sem a "nevelőapja" nem volt képes. Ugyanakkor terelgette is Hyakkimarut, odamondott neki, ha az rossz döntéseket hozott, és a fejéhez vágta, ha hibázott. És mivel Dororo állt a legközelebb ahhoz, amit Hyakkimaru családként tudott azonosítani, így minden, amit mondott neki, számított Hyakkimarunak. Nem tudom elfelejteni azt a részt, amikor Dororo majdnem meghalt, mert Hyakkimarunak nem voltak kezei, és nem tudta megmenteni; és hirtelen Hyakkimaru a világot is lemészárolta volna, csakhogy visszaszerezze a kezeit; csakhogy legyen, amivel megvédje Dororot.

Gyönyörű volt. Tényleg.