Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Japán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Japán. Összes bejegyzés megjelenítése

10Dance

2025. december 19.

Műfaj: romantikus, dráma, BL (LMBTQ)

Dátum: 2025.12.18.

Ország: Japán

Időtartam: 2 óra 6 perc

Főszerepben: Ryoma Takeuchi (Shinya Suzuki) és Keita Machida (Shinya Sugiki)

Ismertető: Shinya Suzuki Japán latin táncbajnoka. Shinya Sugiki Japán standard társastánc-bajnoka, és a világranglistán a második helyen áll. Bár a két férfi különböző táncstílusokban versenyez, Suzukit bosszantja, hogy hasonló nevük miatt állandóan összehasonlítják őket.

Egy nap Sugiki váratlanul felkéri Suzukit, hogy induljanak együtt a 10Dance versenyen. A megmérettetésen öt latin és öt standard társastáncot kell bemutatniuk. Sugiki azt javasolja, hogy kölcsönösen tanítsák egymást a saját szakterületük fortélyaira.

Suzuki először elutasítja az ajánlatot, pontosan tudva, milyen hatalmas kihívást jelentene mindez. Vakmerő ötletnek tartja, végül azonban Sugiki provokatív természete és a benne felébredő versenyszellem mégis meggyőzi. A két táncos, akik mindenben egymás ellentétei, a mindennapos közös gyakorlás során egyre közelebb kerül egymáshoz. Suzuki pedig ráébred, hogy egyre erősebben vonzódik Sugikihez.

Előzetes: ITT

Online: Netflix

Véleményem: 

"Te viszont azt közvetíted: 'Jól szórakozom, ugye te is?'"

Annyira megütött ez a mondat. Mert néhány év latin, és néhány év hiphop tánc után szerintem is ez a lényeg. Hogy jól szórakozzak. És ugye te is jól szórakozol? De ez közben egy olyan önzés, ami miatt a partnered nem fogja biztonságban érezni magát, ami kiszámíthatatlanná tesz téged, és így nagyon könnyű párként rontani. Azt viszont nem gondolnám, hogy a standard tánc lenne a komoly tánc, a latin pedig a "szórakoztató", de a 10Dance nagyon erre a narratívára megy rá. Pedig önzőnek lenni bármelyik fajta táncban lehet, ahogy bármelyikben szórakozhatsz jól. A fontos, hogy figyelj a partneredre, és úgy érezd jól magad, hogy őt biztonságban és kiszámíthatóságban tartod, mert arra lehet koreográfiát és érzelmeket építeni. Brutál nehéz ezt az önzést összeegyeztetni a biztonsággal, és nem is sikerül mindenkinek. Suzukinak és Sugikinek sem sikerült.

És akkor itt térnék ki arra, hogy szólhatott volna ez a film erről. És egy bizonyos fokig tulajdonképpen szólt is. De nem eléggé ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Szólt ez a film a manipulációról is. Egy bizonyos fokig. De nem eléggé ahhoz, hogy lehessen róla beszélni. Szólt a perfekcionzmusról, a megfelelési kényszerről, a megszállottságról, a jellemfejlődésról, a démonokról, a szabálykövetésről és az engedetlenségről. De egyikről sem volt szó eleget ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Kicsit azt éreztem, hogy ötletek halmaza lett beledobálva a filmbe, egyik sem lett kibontva rendesen, egyikről sem volt szó eleget, egyik sem adott mélységet a filmnek, pusztán ott volt, hogy amikor elkezd leülni a sztori, lehessen nyúlni valamihez. 

A karaktereknek nem volt mélysége, rétegei. Suzuki, a latin táncos egy tipikus (de még annak is lapos) "latino" srác volt. Engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy. Hol is láttunk már ilyet...? Nem tudjuk meg, vannak-e barátai, exei, szülei, céljai, miért alakult ilyenné a személyisége (a környezet, az élete, vagy egy személy miatt?). Az alapján, amit látunk, a tánc számára egy szórakoztató hobbi. Persze mivel egy laza f*ckboy, nem szeretne alulmaradni, és csak ott versenyzik, ahol tuti nyer. Ez, és még a sok minden más is vele kapcsolatban elég megúszós.

Sugiki természetesen az "engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy" tökéletes ellentéte. Szoktam szeretni ezt a felállást (pl. 2Ha Chu Wanning és Mo Ran), de most csak azt éreztem, hogy tipikus, tipikus, tipikus, tipikus. Minden tipikus, minden megúszós volt ebben a filmben.

Mondom a számomra legfájdalmasabb részt.

Sugiki, látszólag minden ok nélkül felajánlja Suzukinek, hogy eddzenek együtt. És persze a későbbekben kiderült, hogy Sugiki azért hívta meg, mert Suzuki "inspirálja" őt már ki tudja mióta. És hogy ez miért dühített fel engem? Mert a közös gyakorlásaik során Sugiki mindent megtett, hogy megváltoztassa Suzukiben mindazt, ami inspirálta őt. "Pusztítsd el, ami gyengévé tesz", vagymi? Másrészről azt éreztem, hogy ki akarja ölni Suzukiből azt a nagyon kevés személyiségét, amije van. Sugiki szerintem minden szempontból egy toxikus karakter volt; saját magára és a környezetére nézve is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a személyiségének a része, vagy a készítők ezzel tettek némi konfliktust a cselekménybe? Mert ha ez a személyiségének a része, akkor Sugiki egy önmagának ellentmondó, önmagát szabotáló karakter, ami nagyon izgalmas lehetett volna, ha rendesen ki van bontva. Ha azonban ez nem a személyiségének a része, akkor valami nagyon félrement a készítés során.

Kicsit azt is érzem, hogy a karakterek nem voltak felnőttek. Nem tudták helyén kezelni az érzelmeiket (és most nem a coming-outra gondolok, hanem pl. a perfekcionizmusra és a manipulálásra), nem tudtak hatékonyan kommunikálni (ahelyett, hogy Sugiki azt mondta volna: "Szeretlek.", tett egy kerülőt, és annyit bökött oda, hogy "Találkozunk a 10Dance-en" - és nem, nem érékelem a szimbolikát, mert nem a szépség iránti igényből fakad, hanem kommunikációs deficitből). Ezek diszfunkcionális karakterek. Önismeret? Pszichológus, esetleg? Egyik sem szégyen, cserébe viszont egészséges felnőtt ember lenne mindenki, és nem arról szólna egy film, hogy egy szerelmi csalódás miatt a férfi megroppan a saját megfelelési kényszere alatt. Itt ugyanis nem a szerelmi csalódás az, ami tönkretette, hanem az, amit mindez jelentett: hogy Sugiki azt érezte, "értéktelen vagyok", "nem vagyok elég jó", "sosem leszek elég jó". Ha Sugiki szeretné önmagát, ha rendben lenne önmagával, ez a csalódás nem teszi ennyire padlóra, mert nem a totális bukással azonosította volna.

De összességében tényleg nem ez zavart, hanem hogy a filmnek nem volt dramaturgiai íve, nem voltak horgok, nem volt koherens. Kicsit belecsípett minden témába, amit fent felsoroltam, de egyikről sem szólt igazán, nem igazán tudta, mi akar lenni, és honann hová szeretné elvezetni a nézőt.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a cinematográfia, a helyszínek, a kellékek és a jelmezek egyszerűen gyönyörűek. Engem az tartott a képernyő előtt, hogy a látvány egyszerre hozta a kifinomultságot, és a laza retró hangulatot. A zenék nem különösebben nyűgöztek le, de összességében a hangulat nagyon kellemes volt. 

Akkora a hype a film körül, hogy érzem a nyomást. Sajnálom, hogy nem tudtam szeretni. Azt érzem, ahogy én is fejlődök, ahogy egyre több könyvet és filmet fogyasztok, ahogy egyre többet figyelek oda magamra és a környezetembre, vannak bizonyos trope-ok, jelenségek és konfliktusok, amiket egyszerűen már nem értek meg és amivel nem tudok azonosulni. Ebből a filmbből nekem hiányzott az őszinteség, a bizalom, a kommunikáció, a felnőttség. És persze az sem elhanyagolható, hogy a készítők nem törekedtek a koherens, egységet alkotó történetre. 

Grave Of The Fireflies

2024. február 18.

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket. 

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Osamu Dazai: No Longer Human

2023. február 27.

Cím: No Longer Human

Író: Osamu Dazai

Ország: Japán

Nyelv: Angol

Fülszöveg: Dazai Osamu No Longer Human című könyve a magát kudarcként ábrázoló Oba Yozo látszólag normális életét meséli el, miközben a főhős képtelen arra, hogy megértse az embereket. Yozo kísérlete, hogy összeegyeztesse magát a körülötte lévő emberekkel, gyerekkorában kezdődik, de az iskolai évei alatt is tart, ahol a "bohóc" álarcát ölti magára, hogy elrejtse idegenkedését az emberektől, s felnőttként végül sikertelen öngyilkossági kísérlethez vezet. Érzelgősség nélkül, tényszerűen rögzíti életének kegyetlenségeit, emberi kapcsolatait és a gyengédség pillanatait.

Saját fanfordításom: ITT

Értékelésem: Számomra nem idegen az az érzés, hogy nem tudod megérteni az embereket, akikkel egy világban élsz. Legtöbbször nem értjük a szándékaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, vagy a cselekedeteik mögött lévő motivációt. Félelmetes, hogy a szemükbe nézel, és nem tudod, ők miként látnak téged. Félelmetes a gondolat, hogy egy-egy döntésed, válaszod, cselekedeted hatással lehet rájuk, a légkörre, az egész szoba, az egész család légkörére. Amikor tudod, hogy az elutasítás rányomná a bélyegét a hangulatra – s minderről te tehetnél –, amikor tudod, hogy megbántanád az elutasítással a másikat... Akkor inkább igent mondasz. Inkább hátat fordítasz magadnak, a szükségleteidnek, a szívednek. Inkább azt teszed, amiről tudod, hogy ők elvárják. Mert félsz attól, hogy csalódást okozz.

Ismertek olyan embert, akit kedveltek, mert mindig vicces, tudja, mit kell mondani, könnyű a társaságában lenni? Gyakran ezek az emberek csak félnek attól, hogy önmaguk legyenek, és inkább úgy viselkednek, hogy a te kedvedre tegyenek, mert félnek csalódást okozni neked. Mert megfejthetetlen vagy nekik, mégis hamar kiismernek, bár hogy mit ismertek ki benned, azt ők sem egészen értik. Nehéz megérteni az emberek cselekedete mögött lévő motivációt; az árulásukat, a kétszínűségüket, az aljasságukat. Nem is mindenkinek sikerült. Ilyenkor egyszerűbb a kedvükre tenni, vagy elkerülni őket. A végeredmény pedig az, hogy elszigetelődsz tőlük, egyedül érzed magad, úgy érzed, mivel nem érted őket, mivel te csak az ő kedvükért játszod az ember szerepét, te magad nem is vagy ember.

A No Longer Human ezekről az érzésekről szól. Yozo gyerekkora óta nem tudja megérteni az embereket, lát kétszínűeket, akik teszik a szépet az apjának, majd hallja őket mocskolódni a háta mögött. Lát elvárásokat, amiktől megriad, fél, mi történne, ha nem érne fel hozzájuk. Lát tetteket, amiket nem ért. Érzéseket, amikkel nem tud azonosulni. A kísérlete, hogy beilleszkedjen az emberek közé, látszólag sikeres, csak épp a felszín alatt teljesen egyedül érzi magát. Az emberek szeretik őt, a nők könnyen beleesnek, ő azonban nem képes a szeretetre; hogy szeretne egy olyan emberi lényt, akit nem ért meg? Az elszigeteltség, a körülötte lévő emberek meg nem értése először prostituáltakhoz vezet (akire nem tekint emberként), majd alkoholhoz, végül droghoz, menet közben pedig becsúszik egy (vagy két, nézőpont kérdése) öngyilkosság is. 

A könyv elég nyomasztó, depis, néhol felkavaró, nem való mindenkinek, és nem való minden hangulathoz. Szerintem nagyszerű történet, de nem ajánlom mindenkinek. Ehhez kell egy bizonyos lelkiállapot, mert a téma nagyon is emberi, nagyon is valós. Van akinek könnyű, másoknak nehéz megérteni és azonosulni Yozo érzéseivel. Nekem könnyű volt, de olvastam értékelést, ahol az olvasó egyáltalán nem értette. Úgyhogy ezt a könyvet nem fogja mindenki szeretni. Mindenesetre érdemes adni neki egy esélyt, mert talán találkozol olyan gondolatokkal, amitől kevésbé érzed magad egyedül; a másik oldalról pedig bepillantást nyerhetsz egy másik nézőpontba, az olyan emberek fejébe, akik megfejthetetlennek tartják az embereket, és ezáltal félelemmel tekintenek rájuk. 

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Dororo

2023. február 22.

Műfaj: akció, kaland, természetfeletti

Dátum: 2019

Ország: Japán

Részek száma: 24

Ismertető: A Sengoku korban élő Daigo Kagemitsu 13 démonnak ajánlja fel születendő gyermeke testrészeit, ha cserébe azok jólétet és hatalmat biztosítanak neki. Ezt követően a megcsonkított csecsemőt a folyóba dobja, azonban egy sámán megmenti a fulladástól, művégtagokat készít neki és felneveli a Hyakkimaru névre keresztelt fiút. Felnővén, Hyakkimaru elindul levadászni azokat a démonokat, akiktől visszaszerezheti testrészeit, és társat is kap az útra a Dororo nevű tolvajfiú személyében.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=YgHPBwLu0BA

Online: 1. rész

Véleményem: Ez az anime végig tompa sajgást hagy az ember mellkasában. Nézed, nézed, és csak sajogsz és sajogsz. Tele van igazságtalansággal és képmutatással, ami végig karcolta a mellkasom, és szeretettel, ami melengette a kicsi lelkem.

Ahogy az ismertetőben is olvashattátok, Hyakkimaru szeme előtt végig az a cél lebeg, hogy visszaszerezze a testrészeit a démonoktól, hogy normális ember lehessen – de útközben egyre inkább elveszíti az emberségét.

A legemberibb dolog szerintem az volt, hogy soha senki nem értette meg igazán Hyakkimaru motivációját. Ez a testrész hajsza nem szólt másról, minthogy teljes ember lehessen, de ez annyira banális indoknak tűnt mindenkinek, hogy senki nem szimpatizált vele igazán. És mivel Hyakkimaru célja egyben Daigo és birodalma bukását is jelentette, az egész küldetése önzővé vált. Legalábbis az emberek szerint.

Az ázsiai produkciók engem rendkívül fel tudnak idegesíteni. Az emberek gondolkodása látszólag mindig a közösség körül forog: ha Hyakkimaru visszaszerzi a testrészeit, egy egész birodalom pusztul el, de Hyakkimaru csak egyetlen ember, az kisebb veszteség egy nagyobb jó érdekében. Ez így persze csak járulékos veszteségnek tűnik, de kíváncsi lennék, ha valaki más lenne az áldozat, mondjuk Daigo birodalmából, akkor is olyan lelkesen vállalnák-e, mint amilyen lelkesen odadobták Hyakkimarut a démonoknak. (Nem hiszem.) Viszont, ez az egész "közösség" csak egy nagy duma, mindenki saját magával törődik. Az egyén elbújik a közösség mögé, de közben csak pajzsnak használja, és ez a képmutatás engem minden alkalommal felidegesít. Daigo népének nagyon könnyű volt Hyakkimarut hibáztatnia a hanyatlásért, de az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy talán eleve helytelen volt feláldozni egy csecsemőt – hogy az a csecsemő életben maradt, és bosszút állt, hát, nehogy már a csecsemő hibája legyen. Ki mint vet, úgy arat. Eleve nem volt joga senkinek ahhoz, hogy más testén élősködjön, és más lerántásával jusson magasabbra. De az ázsiai produkciókban valahogy ez sosincs kimondva. 

Aztán, ha már képmutatás, beszéljünk Hyakkimaru és az öccse, Tahomaru anyjáról. Annál a nőnél teszetoszább és alkalmatlanabb anyát keveset látni. A folyamatos őrlődésétől, az ide-oda csapongásától (jaj, nem lehetek egyszerre anya is, meg a földesúr felesége is; jaj, szegény kicsi Hyakkimarum, de jaj, hát a vidéknek muszáj virágoznia!) a falat kapartam. Megérdemelte volna, hogy mindkét fia a kezében pusztuljon el, ő meg életben maradjon azzal a tudattal, hogy mit tett. Főleg azok után, hogy elhanyagolta Tahomarut, egy olyan gyerek miatt, akit nem is ismert. Főleg azok után, hogy közölte Hyakkimaruval, hogy nem mentheti meg. Mindkettejüknek hátat fordított, és ezzel egymásnak is ugrasztotta őket.

És ha már Tahomaru. Az elején iszonyúan örültem, hogy ő volt az egyetlen ésszerű karakter, akinek leesett, hogy amit a bátyjával tettek, az nem helyes, és próbált szót érteni vele. Annak ellenére, hogy rájött, az anyja azért hanyagolta el, mert a bátyját gyászolta, még mindig szeretettel és elfogadással fordult felé (ami nagyon jól esett a pici lelkemnek). Aztán viszont nem tudom, mi történt, mert egyik részről a másikra átment megszállott idiótába, és lépten-nyomon öldöste a bátyját (ami a pici lelkemnek nagyon fájt, de leginkább értetlenkedtem, mert korábban nem láttuk őt törődni a vidékkel, hirtelen viszont ő lett a Virágzó Haza Nagykövete). 

És ha már Daigo népéről meg a virágzásról beszélünk: az senkinek nem jutott eszébe, hogy mondjuk... elköltözzenek és új birodalmat alapítsanak valami eleve virágzó környéken? Mint ahogy az ugyebár eszébe jutott Dororonak, a 10 éves kisgyereknek... A sivatagból is elköltöztek, mikor élhetetlenné kezdett válni, tehát nem tudom, miért nem jutott ez senkinek az eszébe.

Bár továbbra sem értem, miért Dororo az anime címe (mondjuk a nagyon logikus Hyakkimaru helyett), de talán az lehet az oka, hogy a démonisághoz közelebb álló Hyakkimarut Dororo tette emberivé. A testrészeit és érzékszerveit ugyan a démonoktól szerezte vissza, de az érzéseit Dororotól kapta. Szeretetet és elfogadást adott neki, aggodalmat és hiányt váltott ki belőle, melegséget jelentett, és emberré tette akkor, amikor a leginkább démoni volt. Erre sem az anyja, sem Tahomaru, sem a "nevelőapja" nem volt képes. Ugyanakkor terelgette is Hyakkimarut, odamondott neki, ha az rossz döntéseket hozott, és a fejéhez vágta, ha hibázott. És mivel Dororo állt a legközelebb ahhoz, amit Hyakkimaru családként tudott azonosítani, így minden, amit mondott neki, számított Hyakkimarunak. Nem tudom elfelejteni azt a részt, amikor Dororo majdnem meghalt, mert Hyakkimarunak nem voltak kezei, és nem tudta megmenteni; és hirtelen Hyakkimaru a világot is lemészárolta volna, csakhogy visszaszerezze a kezeit; csakhogy legyen, amivel megvédje Dororot.

Gyönyörű volt. Tényleg.

Alice In Borderland (1. évad)

2021. január 19.
Műfaj: fantasy, thriller, misztikus, akció

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (45-50 percesek)

Ország: Japán

Főszerepben: Yamazaki Kento (Ryohei Arisu), Tao Tsuchiya (Yuzuha Usagi), Nijiro Murakami (Chishiya), Yuki Morinaga (Chota), Keita Machida (Karube)

Ismertető: Arius és két barátja, Chota és Karube nem éppen Japán mintapolgárai. Arisu például kifejezetten léhűtő, lusta, nem dolgozik, egész nap csak videójátékozik, és ezért teljes joggal el is hajtják otthonról. Mikor azonban egy nap a feje tetejére áll a világ, és Tokió utcái kiürülnek, rajtuk kívül pedig úgy tűnik, mindenki eltűnt a városból, akkor a kis hármasunk kénytelen összeszedni magát, ha életben akar maradni. Merthogy ebben az alternatív Tokióban csak azok maradnak életben, akik megnyerik azokat a beteg, pszichopata játékokat, amiket a játékmester kitalált nekik. 

Előzetes: 1., 2., 


Véleményem:
Nagyon izgalmas, amikor egyszer csak azon kapod magad, hogy a város különböző pontjain arénákat állítottak fel, neked pedig életre-halálra kell küzdened a társaiddal egy sor pszichopata, beteg játékban, de szerintem amikor a fiúk azt mondták, valami izgalomra vágynak, nem egészen erre gondoltak. Tokió városa egyik pillanatról a másikra ürül ki, és a fiúk még fel sem ocsúdhattak az első megdöbbenésükből, amikor már kezdetét is vette az első játék. Minden este több játékot is rendeznek, amikhez a város különböző épületeit (botanikuskert, lakóházak, alagút) a játékmesterek arénává alakítják. Miután a játékosok beregisztráltak, egy telefon elmondja nekik a játék célját és a szabályokat. A játékok nehézségi szintjét (erő, ügyesség, ész, átverés) kártyák jelzik, amit gyűjteniük kell, és amik hamarosan értékesebbek lesznek, mint elsőre gondolnánk. Azt hihetnéd, hogy mi sem egyszerűbb ennél; a játékosok egyszerűen csak elbújnak valahová a játék ideje alatt, vagy egyszerűen részt sem vesznek benne. Igen ám, csakhogy minden játék teljesítéséért vízumot kapnak a játékosok, ami ha lejár, akkor egy bazi látványos lézersugár fejbe lövi őket, aztán annyi volt. A legtöbb játékban pedig el kell jutni egy biztonsági zónába, vagy teljesíteni kell valamit ahhoz, hogy életben maradj, tehát az elbújás sem játszik. Ergo, nincs menekvés, játszani kell, különben meghalsz. Nemsokára arra is rájönnek a szereplőink, hogy van egy hely a városban, amit a "Part"-ként emlegetnek, és ahol hozzájuk hasonló játékosok verődtek össze, hogy együtt győzzenek a játékokban. Ám ezen a helyen sincsenek akkora biztonságban, mint azt Arisuék elsőre hitték.

Na hát kezdjük azzal, hogy nagyon hangzatos címmel ellátott kritikákat olvastam erről a sorozatról. Van, aki egyenesen odáig elmerészkedett, hogy "minden idők egyik legbetegebb sorozatának" nevezte az Alice In Borderlandet. Nos, én nem tudom, az emberek arrafelé milyen sorozatokat néznek, de ez "minden idők legbetegebb" sorozatától igencsak távol állt. Nem arról van szó, hogy ne lett volna némely ponton felzaklató, de a gyomorforgatótól, vagy a betegtől elég messze volt. Ha csak persze a (tömeg)gyilkosságot, vagy mészárlást nem számítjuk annak, de srácok, most komolyan: láttatok már olyan akció- vagy thrillerfilmet, amibe ne lett volna mészárlás? Ez ezzel jár. De ettől ez még nem beteg, csak megfelel a műfaji követelményeknek. Ezt a történetet egyébként már ezerféleképpen feldolgozták (pl. Fűrész, Szabadulószoba), és ez semmiben sem különbözik a többitől, talán csak annyiban, hogy tele van Alice Csodaországban utalásokkal. 

A lényeg, hogy a sorozat szerintem a betegtől távol áll, de legalább annál kreatívabb! Az egyes játékok nagyon hamar beszippantják a nézőt, nagyon ötletesek a feladatok, és a megoldások sem kézenfekvőek. Okosnak és furfangosnak kell lenniük a játékosoknak, ha élve meg akarják úszni őket. Nemes egyszerűséggel rántja be a nézőt ez az érdekesség, és a részek csak nézetik magukat. Már maga az Alice Csodaországban koncepció is nagyon érdekes (bár ez sem annyira eredeti), főleg, hogy ilyen újszerűen ábrázolták, de nekem külön tetszett például ez a kártyás rendszer, amivel a játékok nehézségi szintjeit mérték. 

A sorozat központi kérdései közül az egyik, hogy "mit tennél meg, hogy életben maradj?" Arisu kivételével pedig szinte mindenkinek az a válasza erre, hogy "bármit". Az ember pedig már csak ilyen, saját magáért kit ne áldozna fel? Az ilyen túlélős játékok már csak azért is érdekesek, mert megmutatják az emberek rejtett természetét, azt, amit a hétköznapok elrejtenek a szemek elől, sőt, még saját magunk elől is. Ijesztő, amikor az ember rájön, hogy nincs olyan dolog, amit ne tenne meg azért, hogy túléljen. Mindenkiből mást hoz ki ez a helyzet: van aki erőszakossá válik (pl. Niragi), van, aki vezetővé (pl. a Kalapos), van, aki mások irányítására szorul (pl. a Part lakói), de vannak, akik jól megvannak maguk is (pl. Arisu). A sorozat jeleskedik abban, hogy ezeket a különböző személyiségtípusokat bemutassa, de közben rámutasson arra is, hogy végső soron mindannyian egyformák: nincs olyan, amit ne tennének meg és amit (vagy akit) ne áldoznának fel a túlélésért. Nem számít, milyen mocskos dologról van szó.

A másik központi kérdés, hogy ki a játékmester és miért hozta létre ezeket a játékokat. Míg az első kérdésre választ kapunk a sorozatban, addig ezekre már nem. A 8. rész végére sem derülnek ki a miértek, ahogy Arisuék, úgy mi is a sötétben tapogatózunk. A biztos csak annyi, hogy még nincs vége, és a játékok délben (vagyis a 2. évadban) folytatódni fognak.

A sorozat gyenge pontja, hogy a dinamikája nagyon ingadozó. Lassan indít, és épp, mikor kezdenek érdekessé válni a dolgok, hirtelen belassul, mert a készítők úgy gondolták, hogy az lesz a legjobb, ha a karakterek múltjára az akció jelenetek kellős közepén emlékezünk vissza. Ezt úgy képzeljétek el, hogy épp egy nagyon izgalmas játék vagy verekedés zajlik, amikor a szereplőink egy pillanatra levegőt vesznek, és hopp: változik a kép, és a múltban vagyunk. Hát ez rendkívül idegesítő volt. Kezdjük azzal, hogy a szereplők 90%-ának a háttérsztorija nem csak hogy teljesen felesleges, de unalmas is volt. Persze nyilvánvalóan volt célja a dolognak; meg akarták mutatni, milyen átlagos, mindennapi közegből kerültek ki a játékosok, és hogy annak ellenére, milyen rémes volt az életük, végső soron mindannyian vissza akarják kapni. Inkább az a borzalmas élet, amiben mindenki a kétes értékű társadalmi nyomásban él, mint ez a rémálom. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem mennek bele ilyen részletességgel, és nem a legizgalmasabb részeket szakítják meg velük. Elég lett volna, ha mondjuk a kulcsszereplők múltját mutatják be, mert a legtöbbjük esetében semmit sem adott hozzá a történethez az, hogy ismertük-e a múltjukat. Legtöbbször egyszerűen csak idegesítő volt, lelassították a történetet, a sorozat elvesztette a dinamikáját. 

Talán azonban épp ezekkel a töltelékjelenetekkel próbálták elhitetni velünk, hogy a szereplők nem csak egydimenziósak – pedig sajnos azok voltak. Minden szereplőnek egy darab ismertetőjegye, vagy jellemzője volt, és aköré épült az egész karakter. Kidolgozatlanok, felületesek voltak, akik mindig csak egyfajta tulajdonságot hoztak. Ezt kivételesen nem éreztem olyan rossznak, mert a rejtélyek mindenért kárpótoltak. Viszont mivel a karakterek felszínesek, ezért igazából senki sem kíváncsi rájuk, vagy törődik velük annyira, hogy szívfájdalmat okozzon, ha elhullik egy-kettő. Tehát a sorozat bár nagyon érdekes, de én nem tudtam kötődni hozzá. Felőlem akár Arisu is meghalhatott volna, annyira nem sikerült megkedvelnem őt (pedig élek-halok Yamazaki Kentoért és a kis elvadult, cuki fejéért). Ez nem a színészek hibája, hanem a karaktereik kidolgozatlanságából fakadó hiány. Az ember ösztönből szurkol a főszereplőknek, mert tudja, hogy "ez a dolga", de itt ha elhullik egy-kettő, simán túléljük, mert nem tudtunk kötődni hozzájuk.

A sorozat egyben egy burkolt (vagy nem burkolt, ki-ki döntse el maga) társadalomkritika is, amiben kifigurázzák a japán társadalmat. Arisu, Chota és Karube mind-mind a társadalom kitaszítottjai, akik nem illenek bele a normákba és az elvárásokba, és ezért elkallódnak, félresiklik az életük, sőt, teljesen haszontalanná válnak a társadalom szemében. Pedig az igazság az, hogy mindhárman szimpatikus emberek, a maguk módján okosak, bátrak, és vannak értékeik, csak éppen nem olyanok, amiket a társadalom elvár és értékel. Ám amikor bekerülnek a játékokba, mégis ők azok, akik valahogy mindig tudják, mit csináljanak, míg a "mintapolgárok" fejvesztve rohangálnak, és sorra hullanak el. Megjelenik a klikkesdés is, sokan csapatokba verődve mennek játszani, de ott van például a Part is, ahol egy kis falura való embertömeg él, és fog össze a nagyobb jó érdekében. Köztük is vannak vezéregyének, harcosok, de olyanok is, akik csak követi a falkát, mert egymagukban nem boldogulnának.

A sorozat a rengeteg üresjárat, és semmitmondó jelenetek/visszaemlékezések ellenére is érdekes volt, jól szórakoztam rajta (ezt bizonyítja az is, hogy egy délután-este alatt kivégeztem). Fent tartják az érdeklődést a "betegnek" titulált jelenetek, az érdekes játékok, a burkolt célozgatások vagy kritikák, de főleg az, hogy a sorozat könnyen és gyorsan emészthető. Semmi olyasmi nem hangzik el benne, amit az ember ne látott volna már legalább három másik nyugati sorozatban, viszont sikerült a már jól ismert témát ráhúzni egy új kultúrára, ami ad neki egy pluszt.  Nem rossz sorozat tehát az Alice In Borderland, és én biztosan meg fogom nézni a második évadot is, szóval tényleg tudom ajánlani, minden hiányossága ellenére is jót lehet rajta szórakozni. 

Létezik bármi, amit nem tehetünk meg a túlélésért? 

Nemi erőszak, testi sértés, csalás, gyújtogatás és gyilkosság… Mit gondolsz, miért bünteti ezeket a jog? (…) Mert részei az emberi természetnek. Ha rájuk hagyják, az emberek erőszakoskodnak, lopnak, ölnek. Ilyenek vagyunk valójában.  

 Ha nincs bennünk remény, csak teremtenünk kell. 

 Ez az ország a világ igazi arca. 

Kingdom | Magyar felirat

2021. január 14.

Műfaj: akció, történelmi, háborús

Játékidő: 2 óra 14 perc

Dátum: 2019

Ország: Japán

Főszerepben: Kento Yamazaki (Shin) és Ryo Yoshizawa (Eisei/Hyou)

Ismertető: Az ókori Kínában, a Qin dinasztia idején Shint háborús árvaként eladják rabszolgának. A háznál, ahová kerül megismeri Hyout, és a két fiú együtt felnőve nagy álmot dédelget: egy napon hatalmas tábornokokká akarnak válni, s odáig az utat saját erejükből akarják kiharcolni. Ám egy napon Hyout elviszik, és az álmuk porba hullik. Mikor pedig a letaszított, trónját visszakövetelő király oldalán találja magát, Shin álma előtt az út ismét élesen kirajzolódik. 

Előzetes: 1., 2., 

Vélemény: ITT

Nézd online itt:

1. Videa
2. Indavideó

Felirat és videó fájl letöltés: ITT

(A feliratfájl és a hozzá passzoló videó is benne van egy tömörített mappában, csak ki kell csomagolni.)

A feliratot kérlek, csak saját használatra töltsétek le! Ráégetni a videóra, majd feltölteni bármilyen videómegosztóra TILOS!

Kingdom

2020. december 19.

Műfaj: akció, történelmi, háborús

Játékidő: 2 óra 14 perc

Dátum: 2019

Ország: Japán

Főszerepben: Yamazaki Kento (Shin) és Yoshizawa Ryo (Eisei/Hyou)

Ismertető: Az ókori Kínában, a Qin dinasztia idején Shint háborús árvaként eladják rabszolgának. A háznál, ahová kerül megismeri Hyout, és a két fiú együtt felnőve nagy álmot dédelget: egy napon hatalmas tábornokokká akarnak válni, s odáig az utat saját erejükből akarják kiharcolni. Ám egy napon Hyout elviszik, és az álmuk porba hullik. Mikor pedig a letaszított, trónját visszakövetelő király oldalán találja magát, Shin álma előtt az út ismét élesen kirajzolódik. 

Előzetes: 1., 2., 

Online: Indavideó, Videa

Véleményem: Na ez volt aztán a lendületes film. Húztam a számat a 2 órára, de a fene egye meg, jó gyorsan vége lett. Annak ellenére, hogy egy tipikus, semmi újat sem mutató történetről van szó, én nagyon élveztem. A történet annyiból áll, hogy Eisei öccse magát különbnek gondolván lázadást szít és elveszi a trónt a bátyjától, aki nyilvánvalóan megpróbálja azt visszaszerezni. Shin nem egészen véletlenül, de nem is saját akaratából belekeveredik a dolgokba, és Eisei oldalára szegődik, hogy valóra váltsa a saját, és barátja, Hyou álmát, és nagy tábornok váljon belőle.

Általában mindig sokkal szigorúbban igyekszem szemlélni a filmeket, amikor véleményt írok, mint ahogy valójában éreztem, de így próbálok valós képet adni az egészről. A történet nem volt kiemelkedő, egy középkategóriás film, igazából teljesen kiszámítható, pontosan tudjuk, mi fog történni és mi lesz a vége, de valahogy mégis olyan lendületes és magával ragadó az egész, hogy elnéztem a kliséket és hogy semmi egyediséget nem vittek bele (aminek az is lehet az oka, hogy egy nagy sikerű manga adaptációja, tehát a készítők keze is megvolt kötve). 

Bár 2 órás a film, de ezt nagyon nem lehet érezni rajta, pont a lendülete miatt; egyszerűen egy felesleges percnyi üresjárat sincsen, és pont ezért nem figyel fel annyira a néző arra, hogy micsoda egy fantáziálatlan tucatsztoriról van szó.

Engem igazából Shin vett le a lábamról (bár megjegyzem az ő karakterében is látom a hibákat). Ez a srác annyira barbár és otromba volt, de mégis tüzes és erőteljes, és csak úgy tombolt mindenhol, hogy teljesen megvett magának a lehengerlő lendületével. Úgy tudott ordibálni azzal a cuki kis fejével, hogy attól állandóan rám jött a nevethetnék. Volt egy egyszerű, klisés, de annál motiválóbb álma: ki akart emelkedni a szolgasorból, és nagy tábornok akart lenni, így hát természetes, hogy a legyőzhetetlen ellenségeket is leverte a maga 50 kilójával, és akkor is felállt, amikor egyébként már halottnak kellett volna lennie. Hát igen, ez minden akciófilm gyenge pontja. Igazából nem nagyon gondoltam bele mélyebben az egészbe/a karakterébe, és most sem szeretnék, mert akkor simán felfedezném azokat a hibákat, amik miatt IMDb-n csak 6,6 csillagra értékelték. Egyszerűen csak jó volt nézni, ahogy a barátja, Hyou erőt és motivációt adott neki, és hogy ment az álmai után, és végül barátja lett egy királynak, akit meg akart ölni. Voltak nagyon szép és tanulságos megszólalásai is, bár ezeket is hányaveti, barbár módon vetette oda, de isten ne verjen meg, imádtam a stílusát. Felüdülés volt nézni ezt az elszánt srácot, ahogy olyasmiért küzd, ami sosem érdekelte, de azért teszi, hogy bosszút álljon és valóra váltsa kettejük álmát a barátjával.

Az akció jeleneteket még kiemelném: olyan szépen voltak megkoreografálva, hogy le a kalappal, néhányat még vissza is tekertem, mert élvezet volt nézni.

Ami viszont nagyon szúrta a szememet, hogy nem egészen értettem, hogy most ez akkor egy fantasy film-e, avagy sem. Mert voltak benne olyan elemek, amik a legnagyobb jóindulattal sem állnak meg a realitás talaján. Viszont ha fantasy volt, akkor csúnyán fogom ráncolni a szemöldököm, mert egyrészt felesleges volt beletenni ezeket az elemeket, ezek nélkül is működött volna, másrészt borul a koncepció. 

Lehetne benne hibát találni bőven, de kérlek, nézzétek el nekem, hogy én most nagyon szeretném egyszerűen csak szeretni ezt a filmet, és jó szívvel gondolni rá, mert nagyon jó kis élményt okozott késő este, amikor nem vágytam semmi extrára, csak valamire, ami leköt. Erre tökéletes volt, és minden percét élveztem. 

Sérelmek, sérelmek... A legnagyobb sérelem az, hogy az álmaiknak véget vetettek! Ha igazán törődnétek azokkal, akik meghaltak, akkor valóra váltanátok az álmaikat! 

Hana Yori Dango

2017. október 1.
Műfaj: romantikus, vígjáték

Részek száma: 1. évad: 9 rész, 2. évad: 11 rész + egy film.

Dátum: 1. évad: 2005, 2. évad: 2007, film: 2008

Főszerepben: Matsumoto Jun (Domyoji Tsukasa), Mao Inoue (Makino Tsukishi), Shun Oguri (Hanazawa Rui), Shota Matsuda (Nishikado Sojiro), Tsuyoshi Abe (Mimasaka Akira)

Ismertető: Makino egy elit iskolába jár, bár szülei alig keresnek valamit, mindent megtesznek azért, hogy lányuk neves iskolában tanuljon és később jó munkahelye legyen. Az összes tanulónak a szülei valamilyen nemzetközi cég vezetői, így Makino eleve kilóg a sorból. Az iskolában a négy leghelyesebb (és leggazdagabb) fiúnak (akit mindenki csak F4-nak hív) egyik könnyed szórakozása, hogy kiszemelnek egy szerencsétlent az iskolából, akinek egy piros lapot hagynak a szekrényében. Innentől kezdve az iskola tanulói úgy bánnak ezzel a diákkal, ahogy akarnak, a legtöbbször megalázzák, bántalmazzák. Makinónak sem sikerül észrevétlen maradnia, ő is piros lapot kap, ám a lány egyáltalán nem bizonyul könnyű esetnek, ami megtetszik nem csak az F4-os Ruinak, hanem a négyes vezetőjének is, Tsukasának.


Felirat: ITT

Véleményem: Gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e erről a sorozatról, hiszen nem koreai, hanem japán. De aztán úgy voltam vele, hogy efölött a sorozat fölött nem tudok csak úgy elsiklani. Ha esetleg valaki nem ismerné, ez a Boys Over Flowers japán verziója. Előre is bocsánatot kérek, de elkerülhetetlen, hogy anélkül írjak róla, hogy össze ne hasonlítanám a koreaival.

A koreaival ellentétben, ennek minden egyes percét imádtam. A színésznő megértette velem, hogyan is lehetséges, hogy egy olyasvalaki, mint Domyoji beleszeressen egy szegény, nincstelen lányba. Erre a koreai színésznő képtelen volt. Míg Ku Hye-sun-ban semmi nőiesség nem volt, és leginkább taszított minden tettével, minden mimikájával, addig Mao Inoue bebizonyította, hogy a főszereplőnk jól döntött, mikor a nincstelen lányt választotta. Tsukishi karaktere tipikusan az a karakter, akit nagyon szeretnék még sok drámában látni: egy erős, kitartó lány, aki nem fél tenni azért, amit el akar érni, és aki ugyanakkor végtelenül érzékeny is.

A legszebb szerintem a sorozatban Domyoji jellemfejlődése volt. Mert annyira szembetűnően megváltozott, miután beleszeretett Tsukishi-ba, hogy azt öröm volt nézni. Úgy írom most ezt az értékelést, hogy nagyjából 20 perce fejeztem be az utolsó részt is, szóval minden érzésem friss. Ez tipikusan az a sorozat, ami megtölti az ember szívét érzelmekkel. Nagyon sokat lehet nevetni rajta, főleg Domyoji-n. Őszintén, imádtam azokat a párbeszédeket, mikor Domyoji szerencsétlenkedett a szavakkal. Mikor összekeverte a mondásokat, vagy teljesen értelmetlen szavak használt egy mondatban, ami miatt tök értelmetlen lett minden, amit mondott, és senki nem tudta, miről beszél. Nagyon szerettem még Tsukishi főnökasszonyát is. Azok az állandó történetek az ex-szerelmeiről teljesen feldobták a sorozatot.

Bevallom, az elején úgy voltam vele, hogy az egyetlen dolog, ami jobban tetszett a koreai verzióban, az az F4 kapcsolata volt. Mert ha mást nem is, a koreaiban a srácok barátságát gyönyörűen mutatták be. Nagyon szerettem nézni a jeleneteiket, ahogy segítettek egymáson, ahogy együtt szórakoztak, vagy csak együtt lógtak, anélkül, hogy bármit is csináltak volna. A japán verzió eleinte csak a két főszereplőnk körül forgott, nem sokat láthattam abból az erős kapocsból, ami összekötötte az F4-et. Ám a végére, mikor Rui és Domyoji veszekedései kezdtek elhatalmasodni, akkor végre megkaptam ezt is. Volt egy jelenet, ahol egyszerre mind a négyen verekedtek, Rui Domyoji-val, Sojiroh Akira-val. Az volt az a jelenet, ahol nem arra gondoltam, hogy „mekkora hülye mind a négy, mégis mit művelnek?” Hanem azt gondoltam, hogy tényleg annyira szeretik egymást, hogy képesek megverni a másikat, hogy észhez térítsék, még akkor is, ha nekik maguknak is fájdalmat okoz ez. És nem egy ilyen jelenet volt. Domyoji mind a három barátjának behúzott legalább egyszer, mire persze megjelent Akira, a csapata ésszerű tagja, aki megpróbálta leállítani az eseményeket, amiért persze ő maga is kapott néhányat az arcába. De mégsem azt éreztem, hogy ezek a fiúk rémesen rossz barátok. Hanem hogy mennyire törődnek egymással…

Külön tetszett, hogy Rui model szerelmét, Shizukát nem írták ki a sorozatból úgy, mint a koreaiban, hanem visszahozták őt. Én valahogy itt is oda meg vissza voltam Rui-ért. A koreaiban is nagyon szerettem Ji-Hoo-t, annak ellenére, hogy nem zavart sok vizet a sorozatban. Nagyon-nagyon sokáig drukkoltam nekik Tsukishival, annak ellenére, hogy tudtam, nem ők fognak összejönni a végére.

Volt azonban két dolog, amit nem egészen értettem. Az egyik, hogy míg a koreaiban a bizonyos incidens után kiírták Oh Min-Ji-t a sorozatból, addig a japánban benne hagyták. Tudjátok, ő az, aki szerelmes volt Jun-Pyoba, és ezért kibabrált Jan-Di-val. Őt ugye a koreai sorozatban hamar el is tüntették - szerencsére. Itt viszont bennhagyták, sőt mi több, egy pálfordulást is végrehajtott a kislány, megbánta bűneit, és utána mindenki úgy kezelte, mintha mi sem történt volna, amit nem egészen értettem. Ugyanez történt a történet végén is a leányzóval, aki el akarta csavarni Domyoji fejét, miután amnéziás lett. Megbánta tetteit, és bocsánatot kért. Nekem ez elég hiteltelen volt. Na de ezt a kis apróságot leszámítva, tényleg semmi hibát nem tudok kiemelni a sorozatból. :)

Külön tetszett még, hogy a kiegészítő filmben megmaradt a humor, ami feldobta az egészet, és bár sokkal komolyabb dolgok történtek, mint a sorozatban, így kevésbé éreztük súlyosnak a történteket. És persze az F4-es jelenetek itt is a kedvenceim voltak. Örültem, hogy a film nem csak a két főszereplő körül forgott, hanem az F4 is ugyanúgy jelen volt, hogy megdobogtassa a szívünket. Egyik kedvenc jelenetem volt, mikor ellopták a Vénusz Mosolyát, és Domyoji a tolvaj után eredt. Azok az akció jelenetek nem semmik voltak. :)

Nagyon ajánlom ezt a sorozatot mindenkinek, aki szerette a BOF-et, de annak főleg, aki ugyanúgy nem szerette, mint én, viszont adna még egy esélyt a történetnek. Ez a legjob új esély, megéri megnézni!