Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orvosi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orvosi. Összes bejegyzés megjelenítése

Kill Me, Heal Me

2020. július 5.
Műfaj: romantikus komédia, kórházsorozat, suspense

Részek száma: 20

Dátum: 2015

Főszerepben: Ji Sung (Cha Do-hyun), Hwang Jung-Eum (Oh Ri-Jin), Park Seo-Joon (Oh Ri-On)

Ismertető: Cha Do-hyun egy gazdag csebolcsalád örököse, azonban családja elől is rejtegeti titkát, miszerint disszociatív személyiségzavarral küzd. Gyerekkorában traumatikus élmények érték, aminek következtében saját énjén kívül hat különálló személyiség él az elméjében: Perry Park, az akcentussal beszélő, nagy lábon élő bombagyártó; Shin Se-Gi, az agresszív bajkeverő; Ahn Yo-Seob, a 17 éves, öngyilkos hajlamú fiú; Ahn Yo-Na, a 17 éves, minden lében kanál tinilány; Nana, a hétéves kislány és Mr X, egy rejtélyes, kalapos úr. Egyik személyisége, Se-Gi elhatározza, hogy megszabadul a fő személyiségtől, Do-Hyuntól. A férfi közben megismerkedik Oh Ri-Jinnel, a pszichiáterrezidenssel, és a segítségét kéri: legyen titokban az orvosa. A nő segítségével Do-Hyun elkezdi kibogozni a múltját, és minél mélyebbre ás, annál több emlék kerül elő arról a szörnyű tragédiáról, ami miatt 7 darabra szakította a lelkét, és aminek úgy tűnik, Oh Ri-Jin is részese.


Vélemény: Fogalmam sincs, hogy kellene nekiálljak ennek az ismertetőnek, főleg mivel tudom, hogy szinte mindenki szerette. Én általában úgy működöm, hogy mialatt nézem a sorozatot, egyszerűen félretolom az olyan dolgokat, amik nem tetszenek, és próbálok arra fókuszálni, ami tetszik és leköt. De mikor odakerülök, hogy ismertetőt írjak, sokkal kritikusabb leszek, és bizony kivesézem, hogy mennyi minden idegesített, amit korábban csak úgy félrelöktem, mert kvázi nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez így nem jó. Pedig most is az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy imádtam a sorozatot, vannak olyan elemek, amik nem férnek a fejembe, és amik picit rontották az élményt. De nyilván a jó dolgokkal fogom kezdeni, hisz ebből sokkal több van, szóval lássuk is!

Először is nagyon tetszett az alapötlet. Mostanában nagyon érdekelnek a thrilleres, orvosos és tudathasadásos történetek, ezért is kezdtem bele. Nagyon érdekelt, hogy mi állhat a dolog mögött, mi az a tragédia, ami miatt Do-Hyun 7 részre szakította a tudatát, hogy el bírja viselni. Viszont ez a háttértörténet bennem elég vegyes érzéseket hagyott. Egyrészt megértem, hiszen gyerek volt még. Olyan emberek tettek szörnyű dolgokat körülötte és vele, akiket feltétel nélkül szeretett, és olyan dolgokat látott (megtörténni azokkal, akiket szeret), amik tényleg megviselik az embert, és hatással lesznek a felnőtt korukra is. Viszont én nem hiszem, hogy az a háttértörténet, amit itt kapunk tényleg elég erős ahhoz, hogy valakiben tudathasadást okozzon. Hogy hatással lesz az életére az vitathatatlan, de én kicsit erős túlzásnak tartottam, hogy ez a tragédia szakította szét az elméjét. De nem vagyok pszichológus, és nyilván minden gyerek másként dolgozza fel a traumákat, személyiségtől, akaraterőtől, mentalitástól és még rengeteg dologtól függ, amit egyszerűen nem lehet általánosítani. Szóval igen, megtörténhet, de én picit túlzásnak éreztem.

Aztán a karakterek. A sori műfajaiban is benne van, hogy komédia, és ezt hozta is nagyon szépen. Kaptunk bőven nevetnivalót, humoros és szeretnivaló szereplőket és szituációkat. Külön kiemelném Oh Ri-Ont, aki ha kicsit is kezdett elkomorodni a hangulat, rögtön feldobta valami hülyeséggel. Ha ő ott volt, nem igen kellett feszültségre és szomorkodásra számítani és ezzel nagyon megszerettette magát velem. Ő volt egyben Oh Ri-Jin lelki támasza is - meg az én lelki támaszom is, mert a sok feszültségben szükségem volt az ő könnyed, imádnivaló személyiségére. Nagyon nagy figura volt, a színész mimikája külön Oscart érdemel, mert néha lefordultam tőle a székről.

Oh Ri-Jinnel már kicsit nehezebben békéltem meg. Az első pár részben kifejezetten irritált. Visítozott, ordítozott, sikított, kiabált, mint aki most szabadult a pszichiátriáról. Nagyon-nagyon idegesített, és ha ezen múlt volna, simán abbahagyom a sorozatot. Viszont azt nem tagadom, hogy a színésznő játéka fenomenális volt. Mikor már kezdtem megszokni a visítozását, jókat nevettem az alakításán. Aztán valahol az 5. rész környékén elkezdett normális irányba menni, és sokkal szerethetőbb lett, a visítozást is minimálisra csökkentette. Neki is megvoltak a maga jó tulajdonságai; bolondos volt, kedves, kissé őrült, és mindig pozitív. Ezzel a pozitivitással pedig teljesen megvett, mert ez az, amit hiányolok minden egyes karakterből a koreai sorozatokban.

Direkt hagytam Cha Do-Hyunt a végére, mert az összes személyiségéről külön óhajtok beszélni. Ez a színész egy isten, és én erre csak most jöttem rá. Találkoztam Ji-Sunggal már a Doctor Johnban is, de az ismertetőmben meg is jegyeztem, hogy ez a karakter annyira nem vett le a lábamról, mert elég unalmas volt. Hát, az imáim meghallgatásra találtak, mert amit itt csinált ez a pasi az valami eszméletlen volt. Voltak olyan jelenetek, ahol a személyiségek beszéltek egymással, és nem kellett, hogy más ruhákba, más hajjal mutassák be őket, mert a színész hanghordozásából, a szeme vagy szája állásából tudni lehetett, melyik személyiség beszél épp.

Próbáltam kiemelni a kedvenc személyiségem, de rájöttem, hogy összeset imádtam. Az első, aki megjelenik Shin Se-Gi. Imádom, imádom, imádom. Az agresszív srác, aki keresi a bajt, és ha azt mondod neki, jobbra menjen, balra megy. Se-Gi uralkodni akart Do-Hyun és az összes többi személyiség fölött is, Do-Hyunt pedig gyengének és teszetoszának tartotta; ami érthető, ha belegondolunk, hogy ő volt Do-Hyunnak az a része, akit a legtöbb fájdalom ért. Do-Hyun ugyebár nem emlékezett a múltjára, ami miatt DID-es lett, de Se-Gi igen, és ettől volt olyan keserű és agresszív. A végén az a jelenet, ahol elbúcsúzott Do-Hyuntól... Hát imádtam, komolyan.

Ahn Yo-Seob az öngyilkos hajlamú 17 éves srác, aki... Nos, még Se-Ginél is veszélyesebb, mert gondol egyet, aztán elmegy megöngyilkolni magát. Yo-Seob amikor épp nem öngyilkos akar lenni, akkor szeret olvasni, verseket írni és zenét hallgatni. Olyan szerethetőnek mutatták be ezt a személyiséget, hogy mindig alig vártam, hogy megjelenjen, még akkor is, ha nagy volt az esély rá, hogy megint valami szuicid próbálkozásba kezd. A fiú nagyon szoros kapcsolatot épít ki Oh Ri-Jinnel, ami kifejezetten jó hatással van az egészségére is...

Ahn Yo-Na Yo-Seob ikertestvére; és egyben a legnagyobb liba, akit láttam. És imádom. Egy kis fruska, aki imádja a sminket (igen, srácok, Do-Hyun egyik személyisége egy lány! Kell magyaráznom, hogy ez mennyi poént jelent?), a ruhákat és a cuki dolgokat; és ki nem állhatja Oh Ri-Jint, aki mindig meg akarja mondani neki, mit csináljon. Nagyszájú, káromkodik, ja, és nem mellesleg oda van Oh Ri-Onért. Borzalmas, hogy sokkal több jelenetet akartam látni vele, és olyan keveset kaptam.

Perry Parknak több jelentősége volt a sorozatban, mint azt elsőre hinné az ember. Ő sem éppen egy veszélytelen személyiség, bár neki nincsenek szuicid hajlamai... Csak bombái, amiket hobbiból gyárt, mikor épp unatkozik. Ez azért kevésbé veszélyes, nem?

A sorozat, bár konkrétan nem mondja ki, de jól megmutatja, hogy mindegyik személyiség egy része Cha Do-Hyunnak. Ahogyan egy egészséges embernek is támadnak néha öngyilkos gondolatai (mint Yo-Seobnak), vagy őrült ötletei (mint Perry Parknak), vagy csak bosszút akar állni az egész világon (mint Se-Gi), úgy Cha Do-Hyunban is megvan mindez, ám ő a trauma miatt széthasított elmével él, és így ezek a tulajdonságok felerősödnek, önálló életre kelnek. Nem kis kihívás Do-Hyunnak megbirkózni a személyiségekkel, és mondanom sem kell, hogy a sorozat fő humor forrása az, amikor személyiséget vált, aztán mindegyik megy a maga dolgára, majd szegény Do-Hyunnak kell összetakarítania utánuk. Kicsit már olyan beütése volt, mintha lenne hat rendetlen testvére, csak épp ezek a fejében élnek, és random átveszik az agya és a teste (na meg a ruhásszekrénye (khm Se-Gi és Perry...) felett az irányítást.
(Két személyiséget nem említettem, de azok erős spoilerek lennének, így bocsássátok meg nekem.)

Aztán amit nagyon szerettem még azok a zenék és a hangulat. A dalok, a karakterek és a humor adta meg a sorozatnak azt a picit szomorkás, mégis vidám hangulatot, azt a kissé misztikus és őrült érzést, amiért minden este leültem nézni. Ezek így összességében tehetnek arról, hogy annyira imádtam a sorozatot.

A sorozat utolsó két része különösen tetszett. SPOILER! Az, ahogy Oh Ri-Jin ajándékot vett, és elbúcsúzott a személyiségektől egyszerűen gyönyörű volt. És bár igazából nem volt jó, hogy léteztek, mégis annyira sajnáltam, hogy elmentek. Örültem, hogy mindegyikük békében tűnt el. SPOILER VÉGE! Nagyon szépen oldották meg a személyiségek kérdését, jól meg is sirattam az utolsó két részt. Tetszett az is, hogy nem a csebol témán volt a hangsúly, nem az volt a főszereplők célja, hogy Cha Do-Hyun azért gyógyuljon meg, hogy átvehesse a vállalatot, és hogy ennek csak mellékes szerepe volt a történetben. Ez egy jó pont, mert én már unom a csebol sztorikat.

Na de most, hogy ennyi szépet és jót írtam, kicsit beszéljünk a negatív dolgokról. Amit sajnáltam ezzel a tudathasadással kapcsolatban, az az volt, hogy nem fejtették ki. Bár már rájöttem, hogy a koreai drámáktól nem lehet elvárni, hogy túlságosan mélyen vájkáljanak az emberek fejében, hiszen a nagy többség (aki a bevételt hozza), az csak a szánnivaló karakterek szerelmi életére kíváncsi, nem pedig a mélyebb okokra és következményekre, amikkel a betegségük jár. De a sorozat fő témája a tudathasadás, és így elvártam volna, hogy ebbe jobban belemenjünk. Persze láttuk, hogy általában mikor törnek elő a személyiségek, miért és hogyan, és hogy Cha Do-Hyun már szinte rutinosan próbálja helyretenni a dolgokat, de ez még nagyon kevés - legalábbis nekem, aki külön emiatt kezdtem el nézni.

Ezenkívül pedig Oh Ri-Jin elvileg Cha Do-Hyun titkos orvosa/pszichiátere volt. Tudjátok, ez miből állt? Abból, hogy (nyilvánvalóan) beköltözött a pasi lakásába, mert hát Do-Hyunnak nulla-huszonnégyben felügyelet kell (végül is a korábbi életét sem egyedül élte le, dehogy). Az összeköltözést nyilván nem lehet kihagyni, hát hogy máshogy zúgnának egymásba? De ha már pszichiáter, akkor nem kellett volna... nem is tudom, lehet őrülten hangzik, de nem kellett volna mondjuk kezelnie? Beszélgetnie vele, mint orvos a pácienssel? Erre nagyjából három jelenetet kaptunk, azt is csak azért, hogy tessék, itt van a terápia, most már nem panaszkodhatsz! Oh Ri-Jin szerepe pszichiáterként annyi volt, hogy ott legyen, amikor Cha Do-Hyun személyiséget vált, és vigyázzon rá, nehogy valami őrült nagy marhaságot csináljon (bár legtöbbször még ez sem sikerült neki). Ettől a pszichiáter-beteg kapcsolattól picit többet vártam, mert ez így nekem annyira nem volt hiteles. De nem csak Oh Ri-Jin, Cha Do-Hyun korábbi orvosa sem volt sok segítség. Az volt az egész lényege, hogy Do-Hyunt kezeljék, és kigyógyuljon, ezért volt a titkos orvos, meg a korábbi orvosa is, aztán ezek ketten nagyjából semmit sem csináltak pszichiáterként.

Igazából a negatív meglátásaim mind a sorozat pszichológiai részére vonatkoznak, mivel engem érdekel a téma, és ezért nagyon kevésnek találom a részletességét. Persze azt se felejtsük el, hogy a személyiségek sem tűnnek el csak úgy, egyik napról a másikra, csak mert hirtelen helyre teszed a dolgokat fejben - ez egy hosszú folyamat. Vígjátéknak, drámának tehát klassz volt, de a pszichológiai része egyáltalán nem hiteles.


"Az egyetlen, amire vágyom, az a szabadság." - Perry Park
"Egy bántalmazásban, amiben egy ember lelke szétszakadt, három szereplő van: az áldozat, az elkövető, és a szemtanú." - Shin Se-Gi
"Ez nem fenyegetés, inkább egy szívesség. Ha félelemet érzel, mikor valaki szívességet kér, az a fenyegetés. Mert a félelem egy olyan dolog, amit saját magadnak kreálsz." - Shin Se-Gi

Doctor John

2020. március 15.
Műfaj: orvosi, romantikus, dráma

Dátum: 2019 

Részek száma: 16

Főszerepben: Ji Sung (Cha Yo-Han), Lee Se-Young (Kang Si-Young), Lee Kyu-Hyung (So Seok-Ki), Hwang Hee (Lee Yoo-Joon), Jung Min-A (Kang Mi-Rae), Kwon Hwa-Woon (Heo Joon), Oh Hyun-Joong (Kim Won-Hee)

Ismertető: Cha Yo-Han, vagy becenevén: "Dr. 10 másodperc". Miért? Mert képes 10 másodperc alatt felállítani a diagnózist úgy, hogy hozzá sem ért a beteghez. Zseniális orvos, aki ránézésre meg tudja állapítani, mi a beteg panasza, és a leglehetetlenebb betegséget is felismeri. Nem csoda hát, hogy legendává növi ki magát. Yo-Han és csapata az Aneszteziológia Osztályon dolgoznak és legfőbb céljuk, hogy kiderítsék, honnét ered a betegek fájdalma, és mit tehetnek, hogy enyhítsék azokat. Ám nincs könnyű dolguk. Cha Yo-Han ugyanis 3 évet töltött a börtönben, aminek oka akár tönkre is teheti a karrierjét. Kang Si-Young, a másodéves rezidens pedig olyan terhet hordoz, amivel nem könnyű megbirkózni. Mégis hogy lesz képes megférni egymás mellett a zseniális, de rémesen önfejű Cha Yo-Han, és a kitartó, de sebezhető Kang Si-Young?


Online: Viki

Véleményem: Eszelős volt ez a sorozat. Brutális, hogy mennyi mindent zúdítottak potom 16 rész alatt a nézőkre, méghozzá az első perctől az utolsóig. Komolyan, ennyi érzelmet én kezelni nem tudtam, nemhogy feldolgozni. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre, és szó szerint vagy tátott szájjal bámultam, vagy magamba zuhanva sírtam. Még mindig csak ülök megsemmisülten a gép előtt, és próbálom megemészteni ezt a rengeteg mindent, ami ért a sorozat alatt. Hű, komolyan, azt sem tudom, hol kezdjem ezt a bejegyzést, mert még mindig teljes letargiában vagyok.

Fergeteges, hogy micsoda érzelem tömeget zúdítottak a nézőkre. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy egy ilyen mély, és fontos üzenettel teli sorozatot fogok nézni, és végül annyira beszippantott, hogy nem bírtam abbahagyni, és még mikor nem is néztem, akkor is azon járt az agyam, hogy mi fog történni a következő részben. Annyi, de tényleg annyi kérdést felvetett, és kivesézett, és mindent több szemszögből mutatott meg, és végül a máskor evidensnek tűnő döntéseket is megkérdőjelezte a néző.

A legfőbb kérdéskör, amit a sorozat felvetett, az az eutanázia volt, ami a legelső résztől a legutolsóig hatalmas központja volt az egész sorozatnak. (Eutanázia: a gyógyíthatatlan beteg halálának – a beteg kívánságára vagy beleegyezésével történő – aktív vagy passzív meggyorsítása.) Végig azon ment a vita, hogy vajon egy beteget a saját kérésére "megölni" / megszabadítani a fájdalmaitól vajon helyes, vagy nem. Ha most belegondoltok, annyira egyszerűnek tűnik a válasz, nem? Pedig nem az. Vajon az a beteg, aki erre kéri az orvosát, mire gondolhat, mit érezhet? Vajon az orvos, akit erre kérnek, min mehet keresztül? Vajon a család, és a hozzátartozók mit reagálhatnak erre? És a kórház vezetői, vagy a rendőrség hogyan viszonyul ehhez? Máris nem tűnik olyan egyszerűnek ez a kérdés, igaz? Pedig elsőre milyen egyszerűen rávágtátok volna a választ! És bár ez a kérdés az egész sorozat alatt ott lebegett, néha nyíltan rákérdeztek, néha pedig burkoltan, de akkor is ott volt, mikor egy gyógyíthatatlan, fájdalmakkal küszködő beteg feküdt a kórházi ágyon. És mégis, a sorozat végére sem sikerült egyetlen álláspont mellett dönteni, hiszen ilyen nem is létezik: de erre csak akkor jön rá a néző, amikor végignézte/végighallgatta a összes nézőpontot: a betegét, aki meg akar szabadulni a fájdalomtól, az orvosát, aki segíteni akar rajta, és a rendőrökét/ügyészekét, akik szerint ez gyilkosság. Mi van akkor, ha Cha Yo-Han és Kang Si-Young véleménye ellentétes? Végső soron nem számít. Cha Yo-Han képes volt őszintén és határozottan kiállni minden mellett, amit valaha tett, és amiben valaha hitt, és rendületlenül tartotta magát az elveihez. Kang Si-Young pedig a végsőkig bízott benne, még ha gyakran meg is kérdőjelezte a döntéseit és a parancsait. 

Aztán mi van akkor, ha egy beteg évek óta kómában fekszik, és a családja tehetetlenül nézi, hogy nem javul az állapota? Helyes-e lekapcsolni a gépekről, vagy kapaszkodjunk a reménybe? Mi van akkor, ha mi magunk vagyunk betegek? Mit tennénk, ha gyógyíthatatlanok lennénk, fájdalmakkal és kétségekkel telve? Mi hogyan döntenénk, és ki mellé állnánk? Annyian vagyunk, annyiféle fájdalommal, de a végén mind ugyanazt akarjuk: valakit, aki törődik velünk.

Az egész sorozat annyira életszerű volt. Mindenféle beteggel találkozhattunk, és ezerféle megoldást mutattak. Nem mindenkit sikerült megmenteni, és épp ez tette olyan valósághűvé. Nagyon érdekesek voltak a betegségek, amiket megmutattak, és nagyon élveztem a folyamatot, ahogy diagnosztizálták őket, és végül próbálták megmenteni a betegeket. Egy részről ott volt az a határtalan bizalom az orvosok felé, hogy majd ők megmentik őket, a másik oldalról pedig a felelősség, hogy minden rajtuk múlik. Egy beteg vagy családtag bizalommal kérhette az orvost arra, hogy vessen véget a szenvedéseinek, ha úgy adódna, de az orvos szemszögéből már nem ilyen egyszerű ez a dolog. Mert megint csak felmerül: gyilkosságot követne el, vagy megmentené a beteget? Joga van egyáltalán ahhoz, hogy meghozzon egy ilyen döntést? Dönthet-e egy orvos életről és halálról? És a betegnek vajon joga van-e arra kérni az orvost, hogy hozza meg ezt a döntést?

Brutális, tényleg, hogy mennyi érzelem volt ebben a sorozatban. Minden egyes beteg rettegését a csontomig éreztem, és az orvosok kételyeit is teljesen meg tudtam érteni. Eszméletlen, mennyi félelem, fájdalom, düh, bizonytalanság volt ebben a 16 részben. Mintha valami érzelmi hullámvasútba kerültem volna. 

És persze ne feledkezzünk meg a főszereplőinkről, akiknek mind megvolt a maguk baja. Nagyon lelőném a poént, ha most részletesen elkezdenék róluk mesélni, és azt nem szeretném, mert ennek a sorozatnak tényleg az érzelmek, és a nem várt fordulatok a lényege. 

Azzal, hogy félelemet adtak a szereplőknek, hogy hagyták őket elbukni, majd talpra állni, hogy nem adták meg nekik könnyen a boldogságot és akadályok elé állították őket az egészet sorozat annyira élethű lett, mégis olyan élvezetes, hogy komolyan, le a kalappal. Zseniális. Szerintem ez a tavalyi év egyik legjobb sorozata. Ódákat tudnék zengeni róla. Minden annyira a helyén volt, és annyira sikerült megfogni a nézőket, hogy az első perctől az utolsóig izgultam. 

A kis orvos csapat pedig egyszerűen imádni való volt. Engem valahogy mindig meg lehet venni azzal, ha a főszereplőink összedolgoznak egy ügyért, és itt is nagyon tetszett a csapatmunka, és a lojalitás, a kapocs az orvosaink között. Egy kis család voltak, akik törődtek egymással. 

Pár szóban azért megpróbálok mesélni a főszereplőkről, valahogy anélkül, hogy spoilerezzek.
Cha Yo-Han a főszereplőnk, a zseniális orvos, aki 10 másodperc alatt képes felállítani a diagnózist. Nagyszerű orvos, akire mindig lehet számítani, de sosem kérkedik (vagy ha igen, akkor csak azért, hogy heccelje a többieket). Emellett viszont nagyon humoros személyisége is van, egy párszor jót lehetett rajta nevetni. Nem is tudom elmondani nektek, mennyire sajnáltam őt. Ji Sungot most láttam először, eddig nem találkoztam a színésszel, és bár nekem egy kicsit furcsa volt, sokszor túlságosan érzelemmentes volt az alakítása, de ha belegondolok, ez kellett ehhez a karakterhez. Nagyon átjött a főhős karaktere, a gondolatai, és minden kétely, amit érzett. Volt egy határozott elve az életéről, és csak akkor jött rá, hogy lehet máshogy is élni, mikor megismerte Kang Si-Youngot. De ha egyszer beleszeretsz valakibe, ugyan hogy akarnád már, hogy az a valaki hordozza a te fájdalmadat, aggódjon miattad, és terhet tegyél a vállára? Yo-Han sem akarta ezt, Si-Young viszont makacsul ragaszkodott hozzá, figyelt rá, aggódott érte, pontosan azt csinálta, amit Yo-Han nem akart tőle elvárni. Ha engem kérdeztek, szerintem Kang Si-Young aggodalma néha már sok volt. Persze megértettem őt, és a valóságban talán én is épp így aggódtam volna a férfiért, akit szeretek, de néha túlzásba esett, vagy felesleges dolgokat csinált (de hangsúlyozom, csak szerintem.)

Tetszett az is, ahogy megváltoztak a kapcsolatok a sorozat végére. Az alapszituáció szerencsére teljes fordulatot vett, és a karakterek is fejlődésen mentek keresztül, amiért nagy pirospont a készítőknek. Nagyon aranyos volt Yo-Han és Yoo-Joon kapcsolata, én egyáltalán nem erre számítottam, és kellemesen csalódtam a párosukban. Aztán ott volt a Yo-Han és Seok-Ki kapcsolata, ami nem volt egy felhőtlen menet, de nagyon érdekes volt a konfliktusuk. Ők végig az ellentétes oldalon álltak, teljesen más véleményen voltak, és nagyon érdekes volt megismerni mindkettejük gondolatait. Szerintem az tette őket ilyen érdekessé, hogy a néző maga sem tudta eldönteni, melyikük oldalára álljon. Seok-Ki álláspontja teljesen racionális és érthető volt, minden, amit mondott és képviselt teljesen jogos, ám ugyanez igaz Yo-Hanra is. Fergeteges, hogyan játszottak a nézők gondolataival és érzéseivel, még a legjelentéktelenebb jelenetek alatt is. Arra késztettek minket, hogy mi is gondoljuk végig ezeket, és szinte felszólítottak minket, hogy válasszunk oldalt - és szerintem mind elbuktunk. 

Egyszerűen nem volt jó válasz a sorozatban feltett kérdésekre. Nem volt se rossz, se jó válasz. A sorozat fő üzenete, hogy a világ nem fekete és fehér, nincsenek egyértelmű válaszok, mert mindenki másként látja a dolgokat, és másként dönt. Vajon ha meghozol egy döntést, amiért aztán megbűnhődsz, később máshogy döntenél majd? Vagy ugyanúgy csinálnál mindent? És ha igen, miért? Ha nem, mi változott meg azóta? A körülmények vagy te magad? Eszméletlen, hogy ezek a kérdések még mindig foglalkoztatnak, pedig már vége a sorozatnak. Még soha, egyetlen sori sem gondolkodtatott el ennyire, és késztetett arra, hogy ennyi kérdést megpróbáljak megválaszolni, vagy ennyi szemszöget megpróbáljak megérteni.

Egyszerűen nem tudok rosszat mondani erre a sorozatra. Nem számítottam rá, hogy ennyi érzelem fog érni, de minden percét imádtam. Teljes szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti az orvosos sorikat, a gyönyörű szerelmi szálat, és a mély üzeneteket, mert ebben mindhármat megtalálja. 

Egyetlen emberi lény sem tudja úgy érezni mások fájdalmát, mintha a sajátja lenne. Az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni. Megérteni egy ember fájdalmát azt jelenti, hogy megérted azt az embert.

Ha a doktor nem tesz semmit, a beteg kínjai nem szűnnek meg. 

Az emberek fájdalommal születnek, és végül fájdalommal halnak meg. És életük végégig küzdenek a fájdalommal.

Faith: The Great Doctor

2017. október 15.
Műfaj: történelmi, romantikus, fantasztikus, orvosi

Részek száma: 24

Dátum: 2012

Főszerepben: Lee Min-Ho (Choi Young), Kim Hee-Seon (Yoo Eun-Soo) és Yu Oh-Seong (Ki Cheol)

Ismertető: Szerelmi történet Choi Young (egy kiváló XIV. századi, Goryeoi harcos) és Dr. Yoo Eun-Soo (egy tehetséges, XXI. századi orvosnő) között. A két főszereplő között kb. 700 év korkülönbség van, ami ne zavarjon meg senkit, hiszen egy csodálatos fantasy mesébe csöppenünk. Choi Young a Woodalchi - királyi testőrség - kapitánya. Ő és az emberei feladata, hogy megvédjék koruk királyát, Gongmint, aki hosszú ideig raboskodott Kínában. Menekülés közben a királlyal együtt tartó feleségét, Nogoong hercegnőt, egy súlyos és életveszélyes kardvágás éri. Choi Young azt a feladatot kapja, hogy hozzon el a "mennyből" egy Isteni gyógyítót, aki megmentheti a hercegnőt. A harcos egy időkapun keresztül eljut a "mennybe", ami valójában nem más, mint a jövőbeli Szöul,  COEX épülete, ahol 2012-ben orvos sebészeti nemzetközi találkozó van. Choi Young az egyik előadásra betévedve ismerkedik meg Dr. Yoo-val, akinek orvosi alkalmasságával a helyszínen győződik meg egy sajátos megoldással. Ezt követően a harcos gondolkodás nélkül, azonnal magával ragadja az orvosnőt, és a nyitott időkapun keresztül visszatér hercegnő megmentésére.


Felirat: ITT

Véleményem: Imádtam ezt a sorozatot. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Alig vártam, hogy hazaérjek a suliból, és nekiülhessek egy újabb résznek, és közben rettegtem attól, hogy hamarosan vége. Miközben néztem, folyamatosan jegyzeteltem, nehogy bármit is kihagyjak, mikor megírom ezt a bejegyzést róla. Úgyhogy most pontokba fogom szedni minden meglátásom (a pozitívat és negatívat egyaránt, mert azért akadt az is).

1. Sok helyen olvastam, hogy az első rész után a nézők abbahagyták. Ezt a hozzáállást részben megértem. Ami szerintem zavaró lehetett itt, azok a rémes effektek voltak. Az időkapu örvénye eléggé esetlenre sikeredett, illetve mikor a szereplőink a belső energiájukat használták, az is elég érdekesen nézett ki. De én ezen olyan könnyedén átléptem, hogy tényleg csak azért említem meg, nehogy bárki is emiatt ne nézze végig ezt a csodát. Egyrészt nagyon kevésszer találkozunk az időkapuval és a belső erővel is (erről majd később részletesebben írok), másrészt pedig mivel nem ezek kapták a hangsúlyt a sorozatban, egyszerűen nem volt jelentősége.
Még az első ponthoz tartozik, hogy én már az első részt is imádtam (mindannak ellenére, amit fent leírtam). Mikor Choi Young átkelt az időkapunk, és hirtelen egy 700 évvel korábbi társadalomból bekerült a modern Szöulba – hát az valami fergeteges volt. Nem egy vicces pillanatot okoztak ezek a jelenetek, és már itt tudtam, hogy imádni fogom őt.

2. A király. Már az első pár részben tudtam, hogy nem fog a szívemhez nőni. Nagyon, de nagyon sokáig csakis azzal volt elfoglalva, hogy ki mit gondol róla, mint király, de valójában semmit nem tett azért, hogy jó király legyen. Ezenkívül részenként legalább egyszer megkérdezett valakit, hogy „Szánalmas vagyok, igaz?” vagy „Ennyire alkalmatlannak tűnök, hogy ezt megtegyem?” vagy „Ennyire szánalmas vagyok?” Nem, nem volt szánalmas, de ezzel a szöveggel azzá tette magát. A körülmények ellenére neki erősnek kellett volna maradnia, és mindenki előtt azt mutatni, hogy kézben tartja a dolgokat – hiszen ő volt a király. De ő még a saját alattvalói előtt, akik egyébként szerették őt, is gyengének mutatkozott. De aztán, ahogy egyre jobban kezdtek eldurvulni a dolgok, és ahogy a helyzet egyre jobban egy erős királyt kívánt, úgy kezdett ő is változni. A sorozat közepe táján végre összeszedte magát, végre kezdett királyként viselkedni. Jó döntéseket hozott, és már nem sajnáltatta magát mindenkinek. A végére nagyon megszerettem őt is, bár az elején, mint írtam, nagyon nem volt szimpatikus.

4. A női főszereplőnk. Nem is tudom, miért nem vele kezdtem a véleményt, mert annyira, de annyira szerettem Yoo Eun-Soot. Az egyik legszerethetőbb női főszereplő volt, akivel eddig találkoztam. Tetszett, ahogy megformálták a karakterét – állandóan vidám volt, mosolygós, kedves, vicces, és nagyon, de nagyon erős. Tetszett, hogy miután bekerült egy 700 évvel korábbi társadalomba, nem rögtön illeszkedett be, hanem szépen végigment a fázisokon: először fogalma sem volt, hol van, aztán azt hitte, álmodik, majd pedig megpróbált megszökni. A végére elfogadta, és onnantól kezdve csakis a hazatérésére koncentrált. Persze egészen addig, míg meg nem gondolta magát, és ez a szál is nagyon tetszett. Hiszen Eun-Soo az elejétől kezdve hazavágyódott, bármit megtett azért, hogy kiderítse, mikor nyílik meg ismét a kapu, utána pedig, hogy hogyan is jut el oda. Aztán ahogyan szépen lassan beleszeretett Choi Youngba, úgy vált számára világossá, hogy ott van a helye a harcos férfi mellett, és valójában inkább itt maradna vele, mintsem hazamenjen.

5. Choi Young. Ő volt az, akiben konkrétan mindent szerettem. A harcos természetét, az okos gondolkodását, a makacs természetét, a lojalitását a király felé, és a megbízhatóságát. Ő volt az a karakter, aki ha mondott valamit, az úgy is lett. Számára a szava, az ígérete jelentette a legtöbbet, és mikor egyszerűen kénytelen volt megszegni azt, inkább a halált választotta volna. És persze rémesen sajnáltam is őt, hiszen már az elejétől tudtuk, hogy többé nem kíván harcos lenni, le akarja tenni a kardot, de sehogy se tudott kilépni. Aztán a vége felé, mikor „a kard nehézzé vált” számára, megszakadt érte a szívem. Tetszett nagyon a jellemfejlődése is, hogy kíméletlen gyilkosból hogyan vált érző férfivé, méghozzá nem azon a nyálas módon, hanem a végletekig szerethető módon.

6. Szerelmi szál. Annyira szépen építették fel a romantikát a két főszereplőnk között! Szépen, lassan haladtak, rengeteg aranyos, romantikus, vicces jelenetet kaptunk. Choi Young makacs, férfias természete olyan sok szívmelengető jeleneteket okozott ebben a szerelmi szálban, hogy én tényleg oda meg vissza voltam értük. Tetszett, hogy mindkét fél részéről megjelent az aggodalom a másik felé, nem csak Choi Young védelmezte Eun-Soo-t, hanem a lány is állandóan óvni próbálta őt. Emiatt rengeteget is veszekedtek, Choi Young pedig hát férfi lévén úgy mutatta ki az aggodalmát, hogy mindig lehordta szegény Eun-Soo-t. Eun Soo pedig inkább feláldozta a maga boldogságát a férfiért, mintsem annak bántódása essen. És ez a sok apró dolog olyan szépen volt adagolva, hogy nem lehetett ráunni, vagy hibát találni benne.  Minden jelenetük szívmelengető volt.

7. Király és királyné. Ők voltak a másik kedvenc párosom. Náluk az kapta a fő hangsúlyt, hogy az utálatból hogyan szövődött először aggodalom, majd törődés, végül szerelem közöttük. Láthattuk, hogy az első részekben ki nem állhatták egymást, még egy szobában sem szerettek tartózkodni egymással, majd pedig oda jutottunk, hogy a király majd megőrült – szó szerint – az aggodalomtól, mikor a királynét elrabolták. Mindkettejük részéről megváltoztak az érzelmek egymás felé, és ez így volt gyönyörű.

8. Woodalchi. Ők már megint azok, akiket nem értem, miért is nem elsőként írtam le. Annyira szerettem őket, a harci tudásukat és a köztük lévő kapcsolatot. Hogy barátok, bajtársak és testvérek voltak egyben. Rengeteg jelenetet kaptunk róluk, ami bemutatta mindezt. Aztán annyira szép volt, hogy a katonák ennyire szerették a kapitányukat, Choi Youngot. Megszakadt a szívem értük, mikor a kapitány ellen kellett harcolniuk, és szemmel látható volt, mennyire küzdenek saját magukkal. Na meg hát olyan pletykásak voltak, mint a vénasszonyok. Komolyan, rosszabbak, mint a nők. Valahányszor rajtakapták a kapitányt az Isteni gyógyítóval, már mentek is, és elmesélték egymásnak, aztán ki is színezték a sztorit, vagy épp ilyenkor a kapitány szobája előtt leselkedtek. A vége felé már nyílt titokká vált, hogy a kapitány és az Isteni gyógyító szeretik egymást, és amiatt valahányszor meglátták Choi Youngot, rögtön vigyorogni kezdtek. Nagyon, de nagyon szerettem őket ezek miatt.

9. Voltak olyan szereplők, akik egyszerűen, minden ok nélkül nőttek a szívemhez: pl. Jang orvos, aki miatt rettenetesen dühös is vagyok, mert annyira igazságtalannak tartom, ami történt vele. Ő volt Eun-Soo legjobb barátja ebben a teljesen ismeretlen világban, aki megtanította őt az akkori orvoslásra, Eun-Soo pedig őt tanította a saját tudományára.

10. Na aztán, ami nagyon nem tetszett: az az egyetlen egy csók, ami elcsattant a főszereplőink között. Most komolyan, annyi, de annyi lehetőség lett volna egy szép, odaillő csókra, és egy sem történt meg. Volt egy majdnem csók, amit az egyik woodalchi katona szakított félbe (gondoltátok volna? :D), de több nem.


11. Hogy Gi-Cheolt miért nem öltek meg, rejtély számomra. Annyira dühített sokszor, és nem csak engem, de a királyt és Choi Youngot is, hogy nem értem, miért nem vágták el egyszerűen a torkát. Semmi, de tényleg semmi következménye nem lett volna. Persze a végén elégedett voltam azzal, amit kapott, de én már jóval korábban kinyírtam volna. 

12. És akkor most térnék ki azokra a bizonyos belső energiákra.  Ugye tudjuk, hogy Hwa Soo-In a tüzet birtokolta, Cheon Eum-Ja a szelet, Choi Young a villámot, Gi-Cheol pedig... a jeget (?). Na már most ezek a belső energiák annyira kevés jelentőséget kaptak, ráadásul nem is került megmagyarázásra, hogy miért is van, hogy egyszerűen jelentéktelen volt. Egyedül szerintem Cheon Eum-Ja és Hwa Soo-In használta ki őket igazán, a többieknek volt, de minek? Mert nem használták valami sokat. Mikor Choi Young nem tudta többé használni a kardját nem értettem, mért nem használta akkor a belső energiáját? De senki még csak nem is mondta neki, hogy harcoljon azzal. Tehát az ő esetében tényleg felesleges volt.

Aztán mindezeken kívül vannak olyan kis apróságok, amiket nem írtam le, mégsem szeretném szó nélkül hagyni. 

Ilyenek például: Az első részben, miután Choi Young elég szép felfordulást csinált megjelentek a rendőrök, kommandósok – egyszóval mindenki. Ő pedig valahogy megszerezte az egyik kommandós „Police” feliratú pajzsát, aminek segítségével kijuttatta magát és Eun-Soo-t az épületből, vissza a 700 évvel korábbi Goryeoba. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért, de nagyon tetszett, hogy magával vitte a pajzsot, és nagyon sokáig azt használta – addig, míg a fő gonoszunk tönkre nem tette (amiért mérges is voltam).

Aztán olyan aranyos volt, mikor Choi Young lebukott, hogy megőrizte a Eun-Soo-tól kapott virágot és gyógyszert. Itt már kezdtük érezni a kialakuló szerelmi szálat.

Végül pedig én annyit, de annyit nevettem, mikor Choi Youngot elfogták, és börtönbe zárták. Na persze nem ez volt a vicces, hanem hogy utána konkrétan ki-be járkált a börtönből, mint aki ott lakik, és emiatt Gi-Cheol már a haját tépte.

Hűha, ez egy nagyon hosszú poszt lett. Mint látjátok, konkrétan a sorozat mindenegyes jelenetét imádtam. Egyszerűen csak ajánlani tudom mindenkinek, mert gyönyörűen lett felépítve minden, nagy hangsúlyt fektettek az orvoslásra is, az ármánykodásokra, az árulásra, a barátságra, bajtársiasságra, a romantikára és a hűségre is.

„Állandóan megérinti a testem… hogy veszíthetném el így az eszméletem?” – Choi Young.
„Eun-Soo: Ha véletlenül megfejtem a dátumokat a naplóban, és eljön a nap, amikor elmegyek a mennyei kapuhoz, amikor odaérek, és kinyílik a kapu, majd végül elmegyek. Akkor… te rendben leszel? Ha ez az orvos, aki olyan kedves és képezett, mint én, elmegy? Ha megsérülsz, senki nem fogja összevarrni, és nem ad gyógyszereket. Rendben leszel?

Choi Young: Rendben… nem leszek.”