Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: BL. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: BL. Összes bejegyzés megjelenítése

10Dance

2025. december 19.

Műfaj: romantikus, dráma, BL (LMBTQ)

Dátum: 2025.12.18.

Ország: Japán

Időtartam: 2 óra 6 perc

Főszerepben: Ryoma Takeuchi (Shinya Suzuki) és Keita Machida (Shinya Sugiki)

Ismertető: Shinya Suzuki Japán latin táncbajnoka. Shinya Sugiki Japán standard társastánc-bajnoka, és a világranglistán a második helyen áll. Bár a két férfi különböző táncstílusokban versenyez, Suzukit bosszantja, hogy hasonló nevük miatt állandóan összehasonlítják őket.

Egy nap Sugiki váratlanul felkéri Suzukit, hogy induljanak együtt a 10Dance versenyen. A megmérettetésen öt latin és öt standard társastáncot kell bemutatniuk. Sugiki azt javasolja, hogy kölcsönösen tanítsák egymást a saját szakterületük fortélyaira.

Suzuki először elutasítja az ajánlatot, pontosan tudva, milyen hatalmas kihívást jelentene mindez. Vakmerő ötletnek tartja, végül azonban Sugiki provokatív természete és a benne felébredő versenyszellem mégis meggyőzi. A két táncos, akik mindenben egymás ellentétei, a mindennapos közös gyakorlás során egyre közelebb kerül egymáshoz. Suzuki pedig ráébred, hogy egyre erősebben vonzódik Sugikihez.

Előzetes: ITT

Online: Netflix

Véleményem: 

"Te viszont azt közvetíted: 'Jól szórakozom, ugye te is?'"

Annyira megütött ez a mondat. Mert néhány év latin, és néhány év hiphop tánc után szerintem is ez a lényeg. Hogy jól szórakozzak. És ugye te is jól szórakozol? De ez közben egy olyan önzés, ami miatt a partnered nem fogja biztonságban érezni magát, ami kiszámíthatatlanná tesz téged, és így nagyon könnyű párként rontani. Azt viszont nem gondolnám, hogy a standard tánc lenne a komoly tánc, a latin pedig a "szórakoztató", de a 10Dance nagyon erre a narratívára megy rá. Pedig önzőnek lenni bármelyik fajta táncban lehet, ahogy bármelyikben szórakozhatsz jól. A fontos, hogy figyelj a partneredre, és úgy érezd jól magad, hogy őt biztonságban és kiszámíthatóságban tartod, mert arra lehet koreográfiát és érzelmeket építeni. Brutál nehéz ezt az önzést összeegyeztetni a biztonsággal, és nem is sikerül mindenkinek. Suzukinak és Sugikinek sem sikerült.

És akkor itt térnék ki arra, hogy szólhatott volna ez a film erről. És egy bizonyos fokig tulajdonképpen szólt is. De nem eléggé ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Szólt ez a film a manipulációról is. Egy bizonyos fokig. De nem eléggé ahhoz, hogy lehessen róla beszélni. Szólt a perfekcionzmusról, a megfelelési kényszerről, a megszállottságról, a jellemfejlődésról, a démonokról, a szabálykövetésről és az engedetlenségről. De egyikről sem volt szó eleget ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Kicsit azt éreztem, hogy ötletek halmaza lett beledobálva a filmbe, egyik sem lett kibontva rendesen, egyikről sem volt szó eleget, egyik sem adott mélységet a filmnek, pusztán ott volt, hogy amikor elkezd leülni a sztori, lehessen nyúlni valamihez. 

A karaktereknek nem volt mélysége, rétegei. Suzuki, a latin táncos egy tipikus (de még annak is lapos) "latino" srác volt. Engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy. Hol is láttunk már ilyet...? Nem tudjuk meg, vannak-e barátai, exei, szülei, céljai, miért alakult ilyenné a személyisége (a környezet, az élete, vagy egy személy miatt?). Az alapján, amit látunk, a tánc számára egy szórakoztató hobbi. Persze mivel egy laza f*ckboy, nem szeretne alulmaradni, és csak ott versenyzik, ahol tuti nyer. Ez, és még a sok minden más is vele kapcsolatban elég megúszós.

Sugiki természetesen az "engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy" tökéletes ellentéte. Szoktam szeretni ezt a felállást (pl. 2Ha Chu Wanning és Mo Ran), de most csak azt éreztem, hogy tipikus, tipikus, tipikus, tipikus. Minden tipikus, minden megúszós volt ebben a filmben.

Mondom a számomra legfájdalmasabb részt.

Sugiki, látszólag minden ok nélkül felajánlja Suzukinek, hogy eddzenek együtt. És persze a későbbekben kiderült, hogy Sugiki azért hívta meg, mert Suzuki "inspirálja" őt már ki tudja mióta. És hogy ez miért dühített fel engem? Mert a közös gyakorlásaik során Sugiki mindent megtett, hogy megváltoztassa Suzukiben mindazt, ami inspirálta őt. "Pusztítsd el, ami gyengévé tesz", vagymi? Másrészről azt éreztem, hogy ki akarja ölni Suzukiből azt a nagyon kevés személyiségét, amije van. Sugiki szerintem minden szempontból egy toxikus karakter volt; saját magára és a környezetére nézve is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a személyiségének a része, vagy a készítők ezzel tettek némi konfliktust a cselekménybe? Mert ha ez a személyiségének a része, akkor Sugiki egy önmagának ellentmondó, önmagát szabotáló karakter, ami nagyon izgalmas lehetett volna, ha rendesen ki van bontva. Ha azonban ez nem a személyiségének a része, akkor valami nagyon félrement a készítés során.

Kicsit azt is érzem, hogy a karakterek nem voltak felnőttek. Nem tudták helyén kezelni az érzelmeiket (és most nem a coming-outra gondolok, hanem pl. a perfekcionizmusra és a manipulálásra), nem tudtak hatékonyan kommunikálni (ahelyett, hogy Sugiki azt mondta volna: "Szeretlek.", tett egy kerülőt, és annyit bökött oda, hogy "Találkozunk a 10Dance-en" - és nem, nem érékelem a szimbolikát, mert nem a szépség iránti igényből fakad, hanem kommunikációs deficitből). Ezek diszfunkcionális karakterek. Önismeret? Pszichológus, esetleg? Egyik sem szégyen, cserébe viszont egészséges felnőtt ember lenne mindenki, és nem arról szólna egy film, hogy egy szerelmi csalódás miatt a férfi megroppan a saját megfelelési kényszere alatt. Itt ugyanis nem a szerelmi csalódás az, ami tönkretette, hanem az, amit mindez jelentett: hogy Sugiki azt érezte, "értéktelen vagyok", "nem vagyok elég jó", "sosem leszek elég jó". Ha Sugiki szeretné önmagát, ha rendben lenne önmagával, ez a csalódás nem teszi ennyire padlóra, mert nem a totális bukással azonosította volna.

De összességében tényleg nem ez zavart, hanem hogy a filmnek nem volt dramaturgiai íve, nem voltak horgok, nem volt koherens. Kicsit belecsípett minden témába, amit fent felsoroltam, de egyikről sem szólt igazán, nem igazán tudta, mi akar lenni, és honann hová szeretné elvezetni a nézőt.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a cinematográfia, a helyszínek, a kellékek és a jelmezek egyszerűen gyönyörűek. Engem az tartott a képernyő előtt, hogy a látvány egyszerre hozta a kifinomultságot, és a laza retró hangulatot. A zenék nem különösebben nyűgöztek le, de összességében a hangulat nagyon kellemes volt. 

Akkora a hype a film körül, hogy érzem a nyomást. Sajnálom, hogy nem tudtam szeretni. Azt érzem, ahogy én is fejlődök, ahogy egyre több könyvet és filmet fogyasztok, ahogy egyre többet figyelek oda magamra és a környezetembre, vannak bizonyos trope-ok, jelenségek és konfliktusok, amiket egyszerűen már nem értek meg és amivel nem tudok azonosulni. Ebből a filmbből nekem hiányzott az őszinteség, a bizalom, a kommunikáció, a felnőttség. És persze az sem elhanyagolható, hogy a készítők nem törekedtek a koherens, egységet alkotó történetre. 

Meng Xi Shi: Thousand Autumns 1-2.

2024. február 27.

Cím: Thousand Autumns

Író: Meng Xi Shi

Műfaj: wuxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Nyelv: Angol 

Fülszöveg: Shen Qiao is a devout Daoist priest who has spent his life honing his skills and spirit, leading his sect with martial talent, beauty beyond measure, and an earnest heart. His polar opposite, Yan Wushi, leads one of the most powerful demonic sects and is said to be unrivaled in his strength and cunning. Yan Wushi believes in the inherently selfish nature of all people—himself included—and that nobody is above committing dark deeds for their own benefit.

When a fight leaves Shen Qiao injured, blind, and with hazy memories, Yan Wushi takes in the defeated sect leader with a dark plan: test the limits of the man’s patience and faith in others to lure him onto the demonic path. Little does he know that he is about to meet the first immovable force of his life, and that two hearts can connect in unexpected ways. With the passing of a thousand autumns, who can stay eternal?

Fanfordítás: ITT

Értékelésem: 

Mivel a fülszöveg angol, hadd foglaljam össze gyorsan, miről szól ez a kötet: Shen Qiao egy világi kis plüsscica: mindenkivel kedves, jóságos, jámbor, nagylelkű, akkor is, ha hátba szúrják. Ő a Xuandu Hegy Szektájának vezetőjét (illetve csak volt), és a történet elején egy egy-egy elleni harcban legyőzi őt egy nagyágyú, Kunye. Shen Qiao lezuhan a hegyről, élet és halál között vergődik, megvakul és elveszti emlékei egy részét. Yan Wushi, a három démoni szekta egyikének vezetője ilyen állapotban talál rá, és egy sötét tervtől vezérelve megmenti Shen Qiaot: próbára akarja tenni Shen Qiao jámborságát, kedvességét és jóságát, abban a reményben, hogy rá tudja csalni őt a démoni útra. Meg lehet-e mérgezni egy ilyen kedves lelket, és ha igen, hány árulás kell hozzá?

Hát, ez a regény nem úgy alakult, ahogy vártam. Tegyük félre a nagyon izgalmas alapkoncepciót (ami ugye az, hogy egy démoni kultivátor meg akarja mérgezni egy tisztességes kultivátor szívét), és nézzük a sajnálatos tényeket. Az egész story-line ide-oda csapong, a szereplők látszólag random, céltalanul lődörögnek egyik városból a másikba, minden olyan előrángatott, olyan hirtelen, olyan felszínes. Többször is szó esik „földrengésszerű” sokkról, amiben olyan karakterekről derültek ki felháborító dolgok, akikről akkor hallottunk először. Semmi nem volt felvezetve ezek közül a felháborító dolgok közül, semmi nem volt bemutatva, csak bumm, bele a közepébe. Úgyhogy mivel nem ismertem ezeket a szereplőket, nem is érdekelt, kiről mi derült ki, elmaradt tehát a katarzis.

És ha már lehet, beszéljünk légyszi arról is, hogy borzasztóan kiábrándító volt a történet felvezetése. Azt megcsinálni, hogy találkoznak a főszereplők egyetlen fejezet erejéig, majd elválnak útjaik, és teljesen érdektelen szereplőkkel kezdenek interaktálni, miközben mi arra várunk, hogy végre valami történjen, az felháborító. És itt most nem valami romantikus dologra gondolok. Én ezt a sztorit Shen Qiao és Yan Wushi miatt kezdtem el. Hogy 100 oldalt kelljen várnom rá, hogy Yan Wushi egyáltalán felbukkanjon(!), az nagyon lehangoló. Ők vezetik a fő konfliktust, úgyhogy 100 oldalon át a sztori nem tartott semerre, és még miután találkoztak is kellett úgy 80 oldal, hogy elkezdjen érdekes lenni. 180 oldal. Rettenetesen nehéz volt átrágnom magam rajta.

A könyv második felében voltak jó pillanatok, szeretem badass Shen Qiaot, Yan Wushi is érdekes karakter lehet (csak épp semmit nem tudunk még róla), de itt is nagyon hullámzó volt a történet. Valószínűleg a rengeteg érdektelen politika húzta le. Olvastam, hogy sok lesz benne az intrika, és jól sejtettem, hogy utálni fogom. (Ez valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, akinek ez bejön, az imádni fogja.) Ebben a könyvben találkozik az ázsiaiak „mondd, ne mutasd” történetmesélése, és a rémunalmas politika, ami azt jelenti, hogy 1-2 oldalon át töményen nyomatja az írónő a dumát mindenféle random emberekről, akiket még sosem láttunk, de meg kéne jegyezni a nevüket. Nem történelem órára iratkoztam be, kedvesem! Úgyhogy ez egy rémszenvedős első kötet volt. Lássuk, történt-e progresszió a második kötetben.


Ha az első részre 2,5 csillagot adtam (és bizony annyit adtam), akkor a második megérdemel egy féllel többet, mert itt már történtek dolgok, amik érdekeltek. Például Yan Wushi árulása, ami szerintem nem lepett meg senkit, de azért kicsit fájt. Vagy például a könyv végi csata, aminek kimenetele szintén nem lepett meg senkit, de kellőképpen kielégítő volt. De tetszettek a kolostoros jelenetek is, Shiwu-t is kifejezetten szerettem, magát a koncepciót is, hogy Shen Qiao shizun lett (bár abban is biztos voltam, hogy amint lehet, lepasszolja valakinek a kölyköt, (és így is lett)), és a Shen Qiao „megmenti” Yan Wushit is egy jó rész volt. De ne legyenek téves elképzelései senkinek, ennek a kötetnek a története még mindig nem elég erős.


A könyv 85%-át továbbra is az (érdektelen) politika teszi ki, a maradék 15%-ot pedig az, hogy Shen Qiao milyen gyenge, beteges kinézetű, aztán elver mindenkit egy bambusznáddal. Nincs tétje annak, hogy Shen Qiao ennyire erőtlen – mert igazából nem az. Akárkivel kerül is szembe, mindenkit legyőz. Lehet az a legerősebb démon, vagy az ereje teljében lévő halhatatlan, a gyenge, vak Shen Qiao mindegyiket leveri.


A fent említett ominózus eseményre (Yan Wushi árulása) 209 oldalt kellett várjak. És vajon mi történt az előtte lévő 208 oldalon? Semmi érdekes. Politika. Ilyen és olyan uralkodókkal találkoztunk, megint heteket utazgattunk egyik városból a másikba, volt egy csók jelenet, de egyáltalán nem érdekelt, volt egy harc jelenet Yan Wushi meg nem tudom ki között, de szintén nem érdekelt, mert tudtam, hogy Yan Wushi vagy nyer vagy döntetlen lesz. Nincsenek tétek ebben a könyvben. (Még annak sincs tétje, hogy Shen Qiao bambusznádja eltörik, mert abból is mindig szerez egy másikat >д<) Sajnálom, ez így nagyon unalmas. Visszatérve a politikára, jó lett volna egy térkép ehhez a könyvhöz, mert nem áll össze, ki kivel van, és tulajdonképpen mit is akarunk elérni. Azt sem tudom, kinek szurkoljak. Megjelenik egy új karakter és nem tudom eldönteni, hogy barát vagy ellenség, pedig elmondják, kinek az oldalán áll.


És ha már új karakter: na az volt. Sok. Minden fejezetben legalább három. Ezzel még meg tudtam volna barátkozni, ha az író nem erőlteti le a torkomon az összes új szereplő belső viszályát. A könyv végén mintegy 30-40 oldalt vesztegeltünk a Bixia Szekta viszályának megoldásán – egészen odáig én nem találkoztam ezekkel a szereplőkkel, nem ismertem őket, nem volt érzelmi kötődésem feléjük. De itt az írónő felfüggesztette az engem érdeklő fő cselekményt (azokkal a szereplőkkel, akiket ismerek és érdekelnek), hogy végighallgassam, miért mészárolja le egymást egy csapat vadidegen. Nem ér-de-kel. Mikor értik már meg a kínaiak, hogy nem tudunk azonosulni előrángatott karakterek problémájával? Ez a nő 50 oldalanként előhoz új szereplőket, akiket nem vezetett fel, helyette mint a Zanza TV, fél-egy oldalban elmesélte az egész élettörténetét, majd elvárta, hogy ez alapján engem érdekeljen, mi lesz vele. Hát nem érdekel. Ellenben itt van ez a Shen Qiao meg Yan Wushi gyerek, akiket két könyv óta követek, mégsem tudok róluk semmit. Na ők érdekelnének, kedves Meng Xi Shi! Róluk mikor tudok meg végre valamit? Mert szerintem már nagyon ideje lenne.

Végig fogom olvasni mindezek ellenére is a sorozatot (megvettem az első két részt, és utálom, ha megkezdetlen sorozatok állnak a polcomon), de ilyen első kötetek után ez tőlem hatalmas erőfeszítés. Csak kitartó olvasóknak ajánlom, és olyanoknak, akik szeretik a politikai intrikákat.  Töményen.

Kedvenc idézeteim:

„Only something that's gone can be called precious.”

(„Csak ami már elveszett, azt nevezhetjük értékesnek.”)

 

„Everyone holds evil thoughts inside their hearts; the difference lies in whether or not they act on it.”

(„Mindenki hordoz gonosz gondolatokat a szívében; a különbség abban rejlik, hogy ezek alapján cselekednek-e.”)

 

„You can kill people, but you cannot kill their hearts.”

(„Az embereket megölheted, de a szívüket nem.”)

Kissable Lips

2022. március 2.

Műfaj: BL, fantasy, romantikus, iskolai, webdráma

Dátum: 2022

Részek száma: 8 (10 percesek)

Főszerepben: Kim Jiwoong (Kim Junho) és Yoon Seobin (Choi Minhyun)

Ismertető: Miután az elmúlt ötszáz évet halhatatlan vámpírként vándorolta a történelemben, Kim Junho belefáradt végtelen létezésébe - és egyébként is haldoklik. Junho tudja, hogy az egyetlen módja annak, hogy véget vessen nyomorúságos életének, ha egy tisztavérű ember vérét issza, és így maga is emberré válik. De tisztavért találni közel sem olyan egyszerű, mint gondolná. Feladván a reményt, beletörődve sorsába Junho megdöbben, amikor találkozik Choi Minhyunnal, aki rendelkezik a ritka tisztavérrel. Junho jó külseje rabul ejti, és Minhyun vonzódni kezd a halhatatlanhoz. De a vámpírhoz való közelségnek megvan a maga különleges kockázata, különösen akkor, ha az a vámpír ki akarja szívni a véred. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=WXG6JqA7uj8 

Online: Videa

Véleményem: Ez a webdráma igazából nem ér annyit, hogy írjak róla. De idén még nem hoztam posztot, plusz ennek a sorozatnak sikerült (ismét) felidegesítenie, szóval csapjunk is bele.

Mire képesek a vámpírok? – Mert látszólag se gyorsan futni, se jól hallani nem tudnak. Nem tudjuk meg, hogyan "születnek". Harapással? Szaporodnak? Végülis, kit érdekel. Csak vért isznak, és halhatatlanok. Ez elég kényelmes létnek tűnik, ha engem kérdeztek. 

Mit jelent az, hogy "tisztavérű ember"? – Nincs tele sárral a vére? Átlátszó, mint az üveg? Mi a fenét jelent ez? Ez sem derül ki.

Hogy lehet egy vámpírt fojtogatással megölni? – Azért láttam én már egy-két vámpíros sorit, de még egyikben sem tudták szimpla fojtogatással megölni a vámpírokat. Halhatatlanok, nem? A halhatatlan nálam azt jelenti, hogy vagy sehogy nem lehet megölni, vagy nagyon nehezen, különleges, vámpírölő módszerrel. De nem, szimplán megfojtották csórót (mármint nem a főszereplőt, ezt fontos tisztázni), aztán annyi volt neki. 

Minek a fantasy körítés, kérem szépen, ha nem tudnak mit kezdeni vele? Értem én, hogy 80 perc kevés. Majd ha lesz időm, sajnálom a készítőket érte. De legalább a kulcsfontosságú fantasy elemeket magyarázzák már el, mert ez így nagyon gagyi. Ha már az egész történet arra épül, hogy Junhonank egy tisztavérűből kell innia, akkor magyarázzák már el, hogy mit is jelent pontosan az, hogy tisztavérű. Ha már a főszereplőnk vámpír, legalább mondják el, ez miben áll (mert hogy vért iszik, azt egy 5 éves is tudja, nem kell ehhez producernek vagy forgatókönyvírónak lenni, de még csak zseni nézőnek sem). 

Persze értem én, hogy csak a koncepció a lényeg: szegény, meggyötört vámpírunk már így is kinyírta a szerelmét egyszer, most pedig ismét beleszeret abba, akit meg kellene ölnie. Olyan eredeti koncepció, majdnem lefordultam tőle a székről. (Szarkazmus, csak forgattam a szemem a klisétől.) De ugyanezt a koncepciót meg lehet csinálni a realista vonalon is, és akkor az olyanok, mint én, nem tudnak mibe belekötni.

Haha, dehogynem. Ha nem ebbe, akkor a színészek játékába. A Junhot alakító színésszel (Kim Jiwoong) nem volt bajom, rajta látszott, hogy tudja, mit csinál. Néhány arckifejezése és mimikája olyan jó volt, hogy vissza kellett tekerjem. Na de Yoon Seobin... Valaki szóljon neki, hogy vagy menjen, és gyakoroljon sokat, vagy váltson pályát, mert ez nagyon kínos volt. És az ellenérzéseim még csak nem is neki szólnak, mert oké, kipróbálta magát, nem ment neki. Semmi baj ezzel. A baj azzal van, hogy az összes koreai BL-re ez a jellemző: a színészek nem tudnak színészkedni. A készítők arra sem tartják a saját sorijukat, hogy normális castingot válogassanak. Persze cuki, hogy feltörekvő színészpalántáknak adnak lehetőséget, de szerintem mind tudjuk, hogy egy BL dráma főszereplője nem mostanában fog hagyományos sorozatban jelentős szerepet kapni. 

Tudom, unjátok már, de ismét el kell mondanom: ez a sorozat sem volt jó semmire, csakhogy beteljesítse a nők BL iránti vágyait. Se a történet, se a kivitelezés, se a színészi alakítás nem érdemel szót (csúnyán szólva kritikán aluli az egész). Egyedül talán a zenék voltak hangulatosak.

Mégis keserédes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban. Egyrészt nem értem, mire fel szeretik ennyien (ők mást néztek, mint amit én? Ők az igénytelenek, vagy nekem magasak az elvárásaim?), másrészt pedig örülök, hogy ekkora figyelmet és szeretetet kapnak a BL sorik, mert ezzel is támogatják a koreai LMBTQ+ közösséget, ami nagyon rájuk fér.

Úgyhogy a konklúzióm a következő: mint a közösség támogatója, arra kérlek, nézzétek meg a sorit, lehetőleg valami olyan platformon, ami beleszámít a hivatalos nézettségbe. Támogassuk őket ennyivel. Azonban mint egyszerű sorozatnéző: nem ajánlom ezt a sorozatot. Felszínes, kidolgozatlan, gagyi. Amit sajnálok. Várom már, hogy valami minőségi, kidolgozott, igazán értékes koreai BL-t hozzanak nekünk.

You Make Me Dance

2021. április 10.

Műfaj: romantikus, BL, webdráma

Dátum: 2021

Részek száma: 8 (15 percesek)

Főszerepben: Chu Young-Woo (Song Shi-On) és Won Hyung-Hoon (Jin Hong-Seok)

Ismertető: Song Shi-On kortárs tánc szakos, főiskolai hallgató, akit elhagy az édesanyja, és emiatt mély sebeket hordoz magában. Jin Hong-Seok egy pénzbehajtó cég vezető beosztásában dolgozik, és faképnél hagyta az álmát, hogy zongorista legyen. Az előbbi mint adós, az utóbbi, mint a hitelező képviselője kerülnek egymással kapcsolatba. Az élénk táncos fiú és a hűvös, de figyelmes pénzbehajtó bimbózó kapcsolatát az előbbi féltékeny osztálytársa, Jung-Hun és az utóbbi ragaszkodó főnöke, Cha Soo-Ryeon látszik akadályozni.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=UskwfDFnd88

Véleményem: Vívódtam, hogy írjak-e erről a webdrámáról, mert igazából másra nem volt jó, csakhogy szétcringe-eljem azt a másfél órát, ameddig tartott. De ha már ennyit rááldoztam az időmből, elmondom, miért nem tetszett – és miért tartom az eddigi legrosszabb W-Story résznek (még a Color Rushnál is rosszabbnak). 

Először is, mert ez még mindig csak egy vágybeteljesítő sorozat. Mellőz minden logikát és teljesen szembemegy az emberek normális gondolkozásával. Egy 14 éves tinédzser által írt fanfiction szintjén található ez a történet, amivel nincs baj... ha 14 éves vagy. Sajnos én pár év híján 10 évvel több vagyok. A sorozat továbbra sem ad semmit azonkívül, hogy a BL kedvelők kiélhetik a vágyaikat ezen keresztül - láthatnak cukimuki szerelmet, veszekedést, csókot, szexet (! erre még visszatérünk), és a végén egy beteljesülő szerelmet. Mindezzel nem lenne baj, ha ezt sikerülne valósághűen felépíteni.

Mondom mi a problémám. A történet azzal indul, hogy főhőseink rémesen nyálas podcastot hallgatnak, és ennek köszönhetően észreveszik egymást egy busz leghátsó sorában. 10 másodperces szemkontaktus után Shi-On majdnem fent hagyja a balett cipőjét, amit Hong-Seok nagy előzékenyen kinyújt neki az ablakon. Ezután ugrás, három évvel később. Mikor három évvel később Hong-Seok meglátja Shi-On aktáját az adósok között, rögtön felismeri. Nem mintha nem hinnék a szerelem első látásban (nem hiszek), de nekem akkor se magyarázza be senki, hogy miután egyszer láttál valakit a buszon, utána 3 év múlva is emlékszel rá (és ez bármilyen hatással van rád). Ha igen, akkor az emberi kapcsolataid száma a nullával egyenlő.

Probléma numero dos: egyre hiteltelenebb, abszurdabb, nevetségesebb szituációba kényszerítik ezeket a webdrámás srácokat. Képzeld el, hogy hitelt vettél fel és a behajtó agyba-főbe üldöz. Ha csak nem vagy egy kétbites papucsállatka szintjén, akkor nem fogod beengedni a házadba, hogy aztán együtt szülinapozzatok… Mármint, emberek, csak egy pillanatra gondoljatok már bele a szituációba! Egy random pénzbehajtó, akivel reggel találkoztál először, beállít a lakásodba este, egy szülinapi tortával, te meg mintha ez tök természetes lenne, beengeded aztán leülsz vele, és kényelmesen megkajáljátok a tortát. Ismétlem: egy vadidegennel, akinek az a dolga, hogy az alsógatyát is leszedje rólad, hogyha nem tejelsz. Aki ilyen felelőtlenül gondolkozik, annak valami nagyon fontos dolog hiányzik az agyából. De jó, tekintsünk el attól, hogy a pasi egy pénzbehajtó. Hong-Seok akkor is egy idegen. Nincs az a magány, ami miatt az ember (hacsak nem tényleg mentálisan beteg) fittyet hány az ösztöneire; ami ugyebár azt mondja ki, hogy idegeneket nem engedünk be a házba csak úgy, nem fogadunk el tőlük ételt (mert mondjuk megmérgez, vagy elkábít), pláne, ha az egy behajtó, aki amúgy rohadtul le fogja vágni a függelékeidet, ha nem fizetsz neki. És utána a mi mentálisan beteg Shi-Onunk még hagyta is a vadidegen behajtó Hong-Seoknak, hogy beköltözzön a lakásába és ott aludjon. Úgy, hogy összvissz kétszer találkoztak, és abból Shi-On egyszer menekült előle. Egyetlen ember sem viselkedik így, vagy hoz meg ilyen felelőtlen és irracionális döntéseket a való életben. Értelmes emberi gondolkodás; ez az, ami hiányzik ebből a soriból.

Aztán a romantika. Láttam óvodás gyerekeket, akik tökösebbek voltak ennél a két 20+-os csávónál. Nem értem, hogy két felnőtt férfi szerelmét miért kell úgy bemutatni, mintha 14 évesek lennének. Egymáshoz ért a kisujjuk... Atyaúristen! Nehogy felforrjon az agyuk a heves érzelmektől! Ez nem aranyos, basszus, hacsak nem 10-14 éves gyerekek első szerelméről nézünk filmet, mert akkor de, akkor rohadt cuki. De itt felnőtt férfiakról van szó. Úgy viselkedtek, mint ahogy én, meg az óvodás crushom (bár én lány létemre tökösebben viselkedtem a kiszemelt srácommal, mint ezek ketten). Azok a podcastok meg iszonyúan nyálasak voltak. Fúj. Ezzel leginkább az a probléma, hogy két férfi szerelmét próbálják úgy ábrázolni, mintha egy fiú&lány páros lennének; holott a BL-t a lányok többsége (khm, én) pont azért nézik, mert nincs tele azokkal az általánosító, degradáló társadalmi szerepekkel, amikkel a hetero társaik. Ha egy fiú&lány páros viselkedik így, arra még azt mondom, oké (bár azt is irtó nyálasnak tartanám), de két férfi ugyan már ne essen ki az alsógatyájából, mert összeért a kisujjuk...

Aztán a beharangozott, majd elmaradt háttérsztori az anyukával (aki megházasodott, és elvileg kiköltözött Svájcba, vagy hová, a gyerekét meg otthagyta. (Mármint, Svájc szép, én is kiköltöznék oda.)). Nem tudtuk meg, mi történt, és őszinte leszek: ennek végre örülök. Nem erőltettek bele semmiféle klisés, unalmas sztorit, hogy még fájdalmasabbá tegyék az amúgy sem fájdalmas történetet (én legalábbis nem éreztem semmit, csak feszültséget). Már így is borzalmasan elsietett, és összecsapott volt, ha még ezt is beletették volna, akkor 10/2 csillagot adtam volna rá a 10/3 helyett. 

Az egyetlen dolog, amiben fejlődést érzek, az a csókok és a szex. Mert most nyilvánvalóan a szánkba rágták, hogy volt szex. És ez jó. Ez egy áttörés. Taps.

Amúgy valahol olvastam, hogy Chu Young-Woo valóban kortárs táncos. Nem szeretnék gonosz lenni, de ha ennek nem olvasok utána, akkor nekem nem ez jött volna le. Láttam már balettos srácokat, akiknek a táncától az alvilágig esett az állam, de... ez nem olyan volt. Chu Young-Woo mozgása nagyon szaggatott, töredezett és kimért, nem légies és könnyű, vagy ruganyos és kecses. Kicsit szekunder szégyenérzet fogott el, miközben néztem. Az egyik jelenetben, amikor nyújtott, lehetett látni, hogy nem hajlékony (látott már valaki nem hajlékony balettost? Merre vannak ilyen egzotikus lények?) Ezenkívül (bár ez tényleg semmiség) nem tudom, hogy lehet pulóverben és nagykabátban balettozni. Én is táncoltam nagyon sokáig, bár nem balettot, de ha tudtam volna nagykabátban táncolni, azért nagyon hálás lettem volna. Iszonyúan zavar a mozgásban... Shi-On azonban következetesen állandóan abban táncikált, illetve azon egyedül alkalommal, amikor a többi táncost láttuk, ők is vastag pulóverben billegtek ide-oda.

Továbbra is ott tartunk, hogy ez a sorozat is teljesen értelmetlen és idegesítő jelenetek halmaza, mellőzve mindenfajta logikát, teljesen szembemenve az emberek mindennapi gondolkozásával. A vágybeteljesítésen túl semmit nem ad, egy 14 éves lány fanfiction adaptációjának tűnik leginkább. Az ötlet, hogy Korea nyisson egy kicsit a BL felé nagyon klassz, de a történetek lehetnének hitelesebbek és élethűek.

Color Rush

2021. február 10.

Műfaj: dráma, romantikus, misztikus, BL

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (15 percesek)

Főszerepben: Yoo Jun (Choi Yeon-Woo) és Heo Hyun-Jun (Go Yoo-Han)

Ismertető: Színvaksággal élő Yeon-Woo egy olyan világban nőtt fel, amely teljesen különbözik az átlag emberekétől. Csak a szürke és annak néhány tónusát képes érzékelni, de tudja, hogy a világ tele van más színekkel, amit ő maga soha nem láthat. Legalábbis addig a napig, amíg Yoo-Han be nem lép az életébe. Yoo-Han közelében furcsa érzések ébrednek fel benne, és különös módon a színek pár pillanatra megjelennek előtte. Mi lehet az oka mindennek? Míg Yeon-Woo ezen a kérdésen töpreng, Yi-Rang néni kétségbeesetten keresi az évekkel ezelőtt eltűnt nővérét. 

Előzetes: https://youtu.be/2-u59Eb2SGw

Online: Indavideó

Véleményem: Ez a sorozat tökéletes mintapéldája az olyan beteges kapcsolatoknak, amiben a két fél kihasználja egymást. Lehet ezt romantizálni, de ez a kapcsolat akkor is egészségtelen. Nem szeretném ellőni a "poént", amit egyébként lehet sejteni az első részekből, meg az elszólásokból, szóval megpróbálom spoiler nélkül elmagyarázni, miért is közvetít ez a sorozat rettenetesen rossz üzenetet a (fiatal) nézők felé.

Yeon-Woo egy színvakságban szenvedő fiú, aki rátalál valakire, akinek a közelében képes látni a színeket. Mikor erre rájön, Yoo-Han megszállottjává válik. Semmi mást nem akar, csakis egyetlen dolgot: látni a színeket. Értitek, ugye? Nem Yoo-Hant akarja látni. Bármennyire is próbálják elhitetni velünk a készítők (sikerrel, mert a nézők imádták ezt a beteges kapcsolatot), Yeon-Woo soha, egyetlen percre sem Yoo-Hant magát akarta látni, hanem a színeket, amik Yoo-Han velejárói voltak. Yeon-Woo minduntalan undorral ellökte Yoo-Hant, mikor az közeledni próbált felé, és az utolsó részig azt sem akarta, hogy egyáltalán hozzáérjen, ami eléggé elgondolkodtat, hogy vajon akkor hol van ebben a romantika, az intimitás, ami egy párkapcsolat alapja? A 8 részből 7-ben Yeon-Woo folyamatosan hangosan is kimondta, hogy azért akart Yoo-Han közelében lenni, hogy lássa a színeket. Nincs ezzel probléma, ki ne akarná látni őket, miután egész életét szürkeségben élte? Csakhogy itt jön a gond: hogy ezt a témát nem szabadott volna romantizálni. Vagy szabadott volna, de akkor azt tették volna helyesen.

Amit mi kaptunk, az egy félig lélektaninak, félig romantikusnak szánt sorozat. De ebben a témában a kettő nem fér meg egymás mellett olyan módon, ahogyan azt a készítők ábrázolni próbálták. Van ahol működik, és a nézők ebbe is nyugodtan belebeszélhetik a (nem beteges) romantikát, de ez a szerelemtől igencsak távolt állt.

Nem szeretném elspoilerezni, szóval egyelőre legyen elég annyi, hogy Yoo-Hannak is megvan a maga önző indoka, amiért éppen Yeon-Woo-t akarja. Az övé az utolsó részben derül ki, de bár ne rakták volna bele ezt a "megdöbbentő" fordulatot, mert csak tovább rontott az amúgy sem rózsás helyzeten.

Yeon-Woo kihasználta Yoo-Hant, és Yoo-Han is kihasználta Yeon-Woo-t. Mindkettejüknek volt egy olyan "problémája", ami csak akkor oldódott meg, amikor a másik közelében voltak. Azonban az elvárásokkal szemben mindketten azért voltak a másik közelében, mert olyankor megoldódott a problémájuk, nem pedig azért, mert kedvelték a másikat. Kihasználták egymást. Az első perctől az utolsóig, és ezt meg sem próbálták elrejteni. Az utolsó részben beszéltek valami "szerelemről", amit a 7 rész alatt távolról sem lehetett érezni, de ez csak még betegesebbé tette az egész "kapcsolatot". De ne értsetek félre, nem lett volna ezzel semmi probléma. Imádtam volna egy olyan lélektani történetet, amiben mindkét fél azért ragaszkodik a másikhoz, mert csak így élhetnek boldog életet, amiben az egyiknek elmúlik a színvaksága, a másiknak meg a saját problémája, és közben végig azt hiszik, hogy szerelmesek egymásba, miközben csak kihasználják a másikat. Imádtam volna. Imádom az ilyeneket. 

De itt nem erről volt szó. 7 részen át láthattuk, ahogy kihasználják egymást, majd az utolsó részben hirtelen szerelemről kezdtek el beszélni, holott soha nem azért voltak a másikkal, mert maga a személy érdekelte őket. Yeon-Woo azért volt Yoo-Hannal, mert mellette láthatta a színeket. Soha, egyszer sem nézte meg igazán az arcát. A szemét nézte, és a szemének a színét. Soha, egyszer sem érdekelte Yoo-Han személyisége, vagy az ő akarata. Mindig csak a saját önző vágyát ment kielégíteni. SPOILER Yoo-han pedig azért volt Yeon-Woo-val, mert az ő arca volt az egyetlen, amit képes volt látni. Azért hagyta, hogy Yeon-Woo kihasználja, mert közben nézhette azt az egyetlen arcot, amit képes látni. Olyannyira ráerőszakolta magát Yeon-Woo-ra, hogy az már nem egészséges. SPOILER VÉGE Mondjátok meg nekem, hol van ebben a romantika?

Semmi baj nem lett volna, ha a sorozat erre a beteges kihasználásra fókuszál, és nem próbálja meg mindezt romantikussá tenni. Azok a kézfogás, az arcsimítások, az ölelések, mind-mind olyan elemek, amikkel megpróbálták a kapcsolatukat romantikusként ábrázolni, úgy, mintha nem lenne egészségtelen, hogy felhasználják a másikat, mintha teljesen rendben lenne ez az egész. Az utolsó részben pedig már egyenesen szerelmet emlegettek, holott egyikük sem, soha, egy pillanatra sem törődött a másik fél személyével, csak azzal, amit a másik adni, nyújtani tudott neki. Önző érdekek. Egészségtelen volt az egész "kapcsolat", de ahogy már írtam, ha nem próbálták volna ezt egy normális, egészséges kapcsolatként bemutatni, hanem pont arra mentek volna rá, hogy ez nincs rendben, hogy még ők maguk is elhiszik, hogy szerelmesek egymásba, miközben csak függenek a másiktól, és kihasználják a másikat, na az király (és nem mellesleg REÁLIS) lett volna. A készítők persze azt akarták elhitetni velünk, hogy ha megtalálod a megfelelő embert, az az ember majd szó szerint színesebbé teszi az életedet. De sehol nem voltak valós, romantikus érzelmek. Kezdetben azt hittük, ha már Yeon-Woo önzőségből is van Yoo-Hannal, akkor legalább Yoo-Han tényleg kedveli a másikat, de az utolsó rész ezt is tönkretette. Egyszerűen nem voltak arra utaló valós jelek, hogy ezek ketten szeretnék egymást. Csak is az volt a biztos, hogy mindketten akarnak valamit a másiktól, és a saját önző érdekeikből vannak együtt. 

Arra már ki sem térek, mennyi logikai bakit tartalmazott az egész (azt ugye tudja mindenki, hogy egy fiatalkorú gyereket nem lehet legálisan felügyelet nélkül egyedül hagyni otthon, még akkor sem, ha ez tökéletes alkalom arra, hogy a fiaink kettesben maradjanak?).

Ezek a BL sorozatok pedig jelenleg mind csak vágybeteljesítőek. Ami azt jelenti, hogy még ha nem is fanfiction alapú, mint a Color Rush, hanem realisztikus, akkor sem lehet komolyan venni, mert semmi más funkciót nem töltenek be, csakhogy többségében a lányok BL-es képzelgéseit valóra váltsák, és emiatt lesz egy gagyi alaphangjuk (még ha amúgy különleges is lenne a történet). Ezeket a sorozatokat egyszerűen nem lehet komolyan venni. Ilyen szinte az összes thai bl dráma is, és most ez is ilyen lett. Arra jó, hogy a lányok kiéljék ezeken keresztül a képzeletüket, de mivel pontosan ez is a funkciójuk, így nem csak hogy egyediség, de semmi reális nincs bennük, vagyis az egésznek semmi értéke. Legalábbis számomra, a többiek nevében nem beszélhetek. Olyan sorozat, amit holnapra el fogok felejteni (ezért is írom ezt az értékelőt rögtön azután, hogy kikapcsoltam az utolsó részt, mert ha holnapra hagynám, elfelejtenék mindent.) A kivitelezés, hogy elsietik a beteljesülést, hogy telepakolják klisékkel, elnagyolt drámai hatásokkal, olyan elemekkel, amiről lerí, hogy csak a "romantika" kedvéért van benne mind-mind gagyivá teszik a sorozatot. Valamivé, amit tizenévesen még elhittem volna, de amiből már kiöregedtem és csak fásult sóhajtásokkal nézem az egymás utáni hülyébbnél hülyébb ötleteket, amikkel telepakolták ezt a szegény történetet. 

Pedig a történet nem lett volna rossz. Ha úgy alakul, ahogy fent leírtam, akkor imádtam volna. De jelen formájában végtelenül feldühített, hogy egy egészségtelen kapcsolatot próbáltak meg egészségesként eladni. Rettenetesen rossz üzenet ez a fiataloknak, akik még csak tisztában sincsenek azzal, milyen burkolt üzenet jutott el hozzájuk, épül bele a gondolkozásukba.

Mivel tisztában vagyok vele, miért imádja a Color Rush-t mindenki (a vágybeteljesítésért), így nem tudom azt mondani, hogy ne nézzétek meg, mert rajtam kívül nagyjából mindenki szerette. Nézzétek csak, és élvezzétek is, adjatok neki egy esélyt, aztán majd mindenki maga eldönti, hogy mennyire volt rossz az üzenet.

Végszóként pedig megint megjegyezném, hogy a Blhunsub fordításai még mindig elég rosszak. Továbbra is tele van elírásokkal, helyesírási hibákkal, több soron átívelő elütésekkel, plusz nagyon sok helyen nem is az eredetinek megfelelő jelentéssel fordították. Ha tehetitek, én inkább az angol feliratot javaslom. Azt is itt szeretném megjegyezni, hogy ez az utolsó olyan Blhunsub által fordított sorozat, amit hajlandó voltam népszerűsíteni a blogomon. Ha olyan sorozatról írok, amit ők fordítottak magyarra, akkor az online elérhetőséghez én mostantól az angolt fogom linkelni. Több oka is van ennek, ami nem erre az oldalra és az olvasóimra tartozik, de szerettem volna szólni, miért fog változás történni ebben. Megértéseteket köszönöm!

Heaven Official's Blessing | 1. évad

2021. január 5.

Műfaj: akció, kaland, történelmi, természetfeletti, xianxia, yaoi (BL), donghua (anime)

Dátum: 2020

Ország/nyelv: kínai

Részek száma: 11 

Ismertető: „Hallottátok? A guberáló mennyei tisztviselő összeszűrte a levet a szellemek birodalmának első számú fejesével!”

Nyolcszáz évvel ezelőtt Xie Lian volt Xian Le császárságának koronahercege, az istenek és az emberek dédelgetett kedvence. Nem is volt meglepő, hogy nagyon fiatalon az istenek közé emelkedett. Most, nyolcszáz évvel később Xie Lian harmadszor emelkedik fel az istenek közé, de ezúttal mint „három világ nevetségének tárgya”. Első isteni küldetése során találkozik egy rejtélyes démonnal, aki a szellemek uralkodója, és még a Mennyekben is rettegnek tőle. Xie Liannek azonban sejtelme sincs róla, hogy a démonkirály már sok-sok ideje figyeli őt.


Előzetes: https://youtu.be/aRhaKwvM360


Online: ITT

Véleményem: Nem nagyon szoktam animéket/donghuákat nézni. Őszinte leszek: rajzolt karakterek fájdalmát nem igazán tudom átérezni. Persze elnézegetem őket, de különösebben mély nyomot nem szoktak hagyni bennem. Viszont ebben az esetben (és a Mo Dao Zu Shi esetében) kivételt tettem, mivel mindkettőre nagyon kíváncsi voltam, miután elolvastam az eredeti regényeket. 

Kezdjük a történettel. Ott vesszük fel a fonalat, hogy Xie Lian harmadszorra is felemelkedik, de már kb. az összes istennek tele van vele a hócipője, és a hátuk közepére sem kívánják a srácot. Xie Lian nem sok vizet zavar a mennyben, el van ő a kis világában, küldözgetik ide-oda, hogy oldjon meg mindenféle rejtélyeket/problémákat, szóval tulajdonképpen egyelőre nem sok mindent csinál; de azért a kis és nagy istenek ha lehet, elkerülik, vagy nevetnek rajta a háta mögött. 

Az első évad olyan hű maradt a könyvhöz, hogy le a kalappal. Nem csak hogy a cselekmény szinte szóról szóra követte a könyvet, de még szinte végig szó szerinti átiratok is voltak a regényből, ami nagyon sokat dobott az élményen azoknak, akik már olvasták. De igyekeztem úgy szemlélni a donghuát, mintha most látnám először a történetet. Az első évadban Xie Lian küldetéseket kap, amiket meg kell oldania. Van egy szellemünk, aki menyasszonyokat rabol el, és egy sivatagunk, ahol egész karavánok tűnnek el nyomtalanul. Mindegyik ügy érdekes, összetett és izgalmas, nem olyan felszínes és egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. Egy-egy ilyen több részt ölel fel, és ezeken keresztül kezdik el szépen kibontogatni a háttérvilágot is (az istenek és szellemek világának részleteit). Hál' istennek nem kapkodták el ezeknek a kifejtését és megoldását (mint pl. a Mo Dao Zu Shiban, aminek a második évadát alig lehetett követni). Szerintem az összetettséget és kidolgozottságot mutatja, hogy 11 részbe csak két küldetés fért bele. 

Ami külön tetszett, azok az egyes küldetésekhez kapcsolódó szereplők háttér történetei voltak: a könyvben fél oldalakban gyorsan elmesélték, de a donghuába ezeket is szépen meganimálták, ami kiegészítette az élményt a regény olvasóinak, és szépen elmagyarázott mindent az újaknak. 

Apropó, magyarázat. Szerintem sokszor a karakterek egy kissé túl sokat... beszéltek. Volt, hogy percekig csak álltak, és magyarázták egy-egy szereplő, vagy esemény hátterét, vagy hogy mi miért történt, mialatt állt a cselekmény, mi pedig csak figyeltük a szövegelésüket. Ez egyrészt fárasztó volt, másrészt lelassult a cselekmény dinamikája, és kissé unalmassá vált. Persze miután mindent kibeszéltek magukból a szereplők, és a néző is megértette, hogy mi történik, ment tovább minden a maga szép lendületével, de szerintem ezeket a magyarázatokat be lehetett volna szúrni úgy is, hogy közben nem lassítunk le, és nem áll le a cselekmény percekre. 

És akkor nézzük a szereplőket. Xie Lian egy halál nyugodt személyiség, ennél kevésbé nem is érdekelhetné, hogy tüske mindenki körme alatt. Sok szempontból elég szégyentelen és nem csoda, hogy az istenek nevetségesnek tartják; nem csakhogy az emberek világában guberálással tartotta el magát, de képes a legmocskosabb, legundorítóbb kajákat is megenni, mert "az étel nem mehet veszendőbe". A srácról lerí, hogy okosabb, mint mutatja, viszont – és itt a bökkenő –, rettenetesen szelíd. Xie Lian olyan ártatlan, jótét léleknek tűnik, hogy az már egyenesen unalmas. Csak mosolyog, nevet egyet-kettőt, ha zavarban van, de különösebben nem egy kiemelkedő karakter (bár azért voltak vicces megszólalásai). Nem csak a donghuában, a könyvben is sokáig ilyen volt. Már majdnem a második kötet felénél tartottam, mire elkezdett érdekes lenni a srác.

San Lang az a karakter, akiről már az első megszólalásánál tudjuk, hogy valami nem kóser vele, de ahogy Xie Liant, úgy minket sem különösen aggaszt a dolog. Amellett, hogy olyan halál cuki a srác, hogy meg lehet zabálni reggelire, titokzatos is, látszik rajta, hogy ismeri a dörgést, többet tud, mint amennyit elmondd, de egyébként meg Xie Lianen kívül nem szándékozik bárki másnak magyarázkodni, és mivel Xie Lian nem kérdezősködik, mi sem tudunk meg róla szinte semmit. Az ember akaratlanul is bízik benne, a kiállása azt sugallja, hogy bár jelentéktelennek tűnik, mégis akármit kézben tud tartani. De még így sem a legkiemelkedőbb karakter. Általában csendben van, vagy épp olyan cuki dolgokat tesz meg Xie Lianért, hogy az ember lefolyik a székről a cukiságrohamtól, de egyelőre belőle sem láttunk még sokat. Viszont a könyvet ismerve biztosíthatok mindenkit, hogy a karakterek összetettségét és érdekességét illetően bőven ki leszünk elégítve.

Akik talán a legtöbb életet vitték az első évad történetébe, azok Nan Feng és Fu Yao, Xie Lian két kis segédje. A két dinamit, akik a legneccesebb helyzetekben is simán egymásnak esnek, ha épp úgy van. Én élek-halok az ilyen heves duókért, akik mindig találnak valamit, amin összekaphatnak; vagy ha nem, akkor gyártanak maguknak valamit, mert olyan nincs, hogy öt percet kibírnak veszekedés nélkül.

Ami az introt és outrot illeti: csak úgy, mint az egész donghua, ezeknek is gyönyörű a grafikája, de a zene különösebben nem tetszik, és számomra nem sikerült valami emlékezetesre.

Összességében az egyetlen hiányosság, amit érdemes megemlíteni, hogy a karakterek egyelőre még nem túl kiforrottak, de annyira már érdekesek, hogy az ember a második évadot is meg akarja nézni. A történet gazdagon kitalált, a konfliktusok lekötik a nézőt, a párbeszédeket pedig sokszor szószerint átemelték a könyvből, ami a rajongóknak növeli az élményt. Úgyhogy én bátran ajánlom mindenkinek. 

– Tisztában vagyok vele, ki vagyok. Jobban, mint bárki más.

– Akkor hogy mersz még mindig az ő oldalán állni?

– Mert az ő oldalán nincsenek kígyók.

Wish You: Your Melody In My Heart

2020. december 31.

Műfaj: dráma, zenés, romantikus, webdráma, BL

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (10 percesek)

Főszerepben: Kang In-Soo (Kang In-Soo) és Lee Sang (Yoon Sang-Yi)

Ismertető: Kang In Soo egy szabad szellemű énekes, aki az utcán lép fel, élete teljesen a zene körül forog. In Soo reméli, hogy egyszer a zene iránti szeretet teljes munkaidős karrierré válik, de ez nem könnyű. Barátja és egyben menedzsere, Min Sung felveszi a fellépéseit és feltölti a Youtubera, nem is sejtve, hogy In Soo előadásai olyan emberek figyelmét keltették fel, akik örökre megváltoztathatják a fiatal zenész életét.
Egy nagy lemez-társaságnál dolgozó zongorista, Yoon Sang Yi mindig új tehetségeket keres. Miután belebotlott In Soo videóiba, Sang Yi az énekes egyik legnagyobb rajongója lett. Meggyőződve arról, hogy Soo nagyot hozhat, javasolja, hogy a fiatal művész csatlakozzon cége újonc felfedező projektjéhez. Látva a lehetőséget a meghívásban, In Soo elfogadja az ajánlatot, és hamarosan a cég utasítására összeköltözik Sang Yivel.
Amint a kettő együtt él és dolgozik, kapcsolatuk szorosabbá válik és lassan új érzések kezdenek kivirágozni. Sajnos, ahogy erősödnek az érzéseik, az akadályok is növekednek. Vajon In Soo és a Sang Yi képes lesz-e megtalálni a módját az előttük álló megpróbáltatások legyőzésére, vagy elhalványul a szerelmük, mielőtt esélye lehetne kibontakozni?


Online: Blhunsub oldalán

Véleményem:
Ajjaj. Ez nekem most nagyon nem jött be. Nem tudom, tudjátok-e, hogy a Mr. Heart, a Where Your Eyes Linger és ez a sorozat is egymástól független, de azonos koprodukció alatt készült BL webdráma sorozatok (mint amilyen a kínai HIStory volt). Eddig úgy tűnik, 6 BL sori lesz összesen, ebből az előbb említett három futott már le, és hamarosan elkezdik leadni a következőt. Na de a lényeg, hogy az eddig leadott három közül ez tetszett a legkevésbé. Tudjátok, hogy amúgy is hadi lábon állok a webdrámákkal; egyszerűen nem tudok mit kezdeni 80-100 percnyi kis nyúlfarkakkal. De ez esetben nagyon kiütköztek a műfaj hibái és hiányosságai.

Vegyes érzéseim voltak, mert azt éreztem, hogy a készítők hol sokat, hol túl keveset akartak. Ebből pedig azt lett, hogy kaptunk egy csomó érdekesnek tűnő, itt-ott elhullajtott kétértelmű mondatot, de a végén nem lett belőlük semmi, és a sorozat végtére is rém egyszerű kis semmiség lett.

A legelső dolog, amitől már az első részben húztam a számat, az maga Yoon Sang-Yi volt. Nagyon nem szeretem a teszetosza, életképtelen, esetlen srácokat, Sang-Yi pedig mindegyik volt egyszerre. Persze lehet ezt cukin is csinálni, meg vannak, akiknek jól áll, de ez nem ő volt. A karaktere rettenetesen esetlen, gyámoltalan és élettelen. Az a fajta srác, aki (legyen ez bármilyen gonosz is) nem tudom, hogy képes bárki figyelmét is felkelteni, mert egyszerűen olyan elesett, hogy ha vannak is jó tulajdonságai, azokat is képtelen megmutatni, mert inkább csak csendben lehajtja a fejét, és hagyja, hogy utasítgassák. Vártam, hátha sikerül összeszednie magát, de sajnos az utolsó részben is ugyanaz a szégyenlős kis pipogya srác volt, akinek az elsőben megismertem. Ez lehet, hogy csak a saját hülyeségem, de én nagyon nem tartom ezt vonzónak, és nem tudom megkedvelni az ilyen karaktereket. Talán az is lehetett a baj, hogy a színész sem volt a legtehetségesebb. Voltak olyan pillanatok, amikor kicsit jobban kibontakoztathatta volna a tehetségét (ha lett volna), de ez nem történt meg, így komoly hiányérzetem van vele és a karakterével kapcsolatban.

Kang In-Soo
ezzel szemben, amennyire azt ez a röpke 8 rész megengedte, viszonylag értelmes karakter volt. Bár a srác motivációit és indokait az egyes cselekedeteire az esetek nyolcvan százalékában nem értettem (ezt a készítők számlájára írom), de legalább képes volt megállni a saját lábán, és elnavigálni A-ból B-be, meghozni a saját döntéseit. Vele kapcsolatban ami nem tetszett, hogy az első három találkozásuk alkalmával magasról tett Sang-Yire, szó szerint átnézett rajta. Ám amint meghallotta őt a zongorán játszani, máris puff! Jött Kupidó és elvégezte a dolgát. Értem én, hogy a zene hozta össze őket, ez még aranyos is lenne, de ez nekem nagyon mesterkélt és elkeserítő. (De Kang In-Soo mosolyáért minden megbocsátok. Tényleg. Ne nézzetek rá, ha mosolyog. Gyilkos.)

Ami a történet szakmai részét illeti, legalább egy icipicit utánanézhettek volna a készítők a dolgoknak. Sang-Yi ugyebár egy lemezkiadó cégnél dolgozik. Történt egyszer, hogy az egyik felettese azt mondta, átküld neki egy excelfájlt, amiben az albumértékesítésekről találhatóak adatok, és arra kérte Sang-Yit, hogy készítsen ezekről diagramot... Nem szeretnék kukacoskodni, de ez egy fél perces művelet. Ha több diagram kell, akkor is maximum 5 percet vesz igénybe. Tovább tart emailben, vagy bármilyen más módon átküldeni az excelfájlt, mint megcsinálni. Erre odafigyelhettek volna, mert így nagyon kilóg a lóláb… Látszik, hogy az egész menedzsment cég csak díszlet és a két srácnak lett odatéve háttérnek, hogy valami konfliktus mégiscsak legyen (pl. hogy mivel a diagramokat kell csinálgatnia, Sang-Yi nem tud rohanni, hogy meglesse In-Soo-t éneklés közben), de amúgy semmit nem tudnak a sorozat készítői a cég belső működéséről.

A 4. részben egy kicsit felcsigázták a nézőt, mert egy rész erejéig úgy tűnt, In-Soo rejteget valami kis családi titkokat, esetleg némi tragédiát. De aztán az egész csak felnagyított műdráma volt. Hurrá.

Probléma numero sok: nagyon zavaró, hogy nem tudni, mennyi idő telik el. Ha logikusan nézem, még úgy is, hogy In-Soo dalai már meg vannak írva és komponálva, akkor is egy hónapnak minimum el kellett telnie, mire debütált (arról már ne is beszéljünk, hogy a gyakornoki időt úgy, ahogy van átugrotta (aki kicsit is ért a k-pop világához, az tudja, hogy ilyen csoda nem létezik)), de a soriban az egész pár napnak tűnt. Ami azért érdekes, mert mindenki túl hamar... összemelegedett. Túl nagy szavak hangzottak el, túlságosan rövid idő alatt, mint például: "Te vagy a másik felem", meg "Örülök, hogy te vagy In-Soo mellett" (mondta ezt In-Soo barátja Sang-Yinek, aki két napja ismerte Sang-Yit. (Miközben ezt írom, épp kínosan mosolygok, mert ilyen nincs). Szóval két lehetséges járható út van: bővítsék ki mondjuk 10 részre a webdrámáikat, és valahol hangozzék el, mennyi idő telik el, vagy hagyják a fenébe a nagy szerelmet, és koncentráljanak arra, hogy most ismerik meg egymást. Nem kell rögtön szívfájdalomig beleszeretni a másikba, létezik olyan is, hogy csak... vonzódnak egymáshoz. Vagy ez túlságosan kevés a nézőknek? 

Kang In-Soo mosolya: mert gyönyörű
A másik nagyon nem életszerű dolog, hogy én még nem hallottam olyat (még Koreában sem), hogy a producer az énekeséhez költözik. Persze Sang-Yinek valahogy In-Soo-hoz kellett költöznie, de kapásból minimum öt olyan lehetőség jut eszembe, ami életszerűbb és nem ennyire mesterkélt és irracionális. Most lehet engem szőrszálhasogatónak nevezni, és kérdezni, hogy miért nem tudom egyszerűen csak élvezni a sorozatot, de ezek tényleg olyan dolgok, amik nekem kapásból feltűnnek, miközben nézem, és nem tudok megfeledkezni róluk, mert olyannyira értelmetlenek, hogy az egész sorozat alapjaiban remeg meg, és zuhan össze. 

Kicsit csalódtam ebben a sorozatban, mert az elődeit egész szerettem (még úgy is, hogy a webdrámák és én nem szeretjük egymást). Érdemesebb lenne inkább az érzelmekre rámenni, mint a Where Your Eyes Linger esetében, vagy a cukiságra koncentrálni, mint a Mr. Heartnál. Mert nekem ez a sorozat most nagyon üres volt, és túl sok sebből vérzett.

Mi olyan emberek vagyunk, akik azért keresünk művészeket, hogy felneveljük őket, és mi csinálunk belőlük eladható terméket is. (…) Ha látunk valamit, ami csökkentheti a termék értékét, meg kell szabadulnunk tőle.