Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

Perfect Crown

2026. május 25.

Műfaj: romantikus, dráma, vígjáték, alternatív történelmi, fikció

Dátum: 2026

Részek száma: 12

Ismertető: Az alternatív, 21. századi Dél-Koreában, ahol továbbra is alkotmányos monarchia működik, Seong Hui-ju egy dúsgazdag csebol család intelligens és ambiciózus örököse, akit házasságon kívüli származása miatt lenéz a társadalom. Élete összefonódik Yi An nagyhercegével, a király második fiával, aki bár királyi vérből származik, valójában nincs valódi hatalma. Kettejük kezdeti érdekházassága fokozatosan valódi érzelmekké alakul, miközben palotai intrikák, társadalmi hierarchiák és politikai konfliktusok nehezítik az életüket.

Főszerepben: IU (Song Huiju), Byeon Wooseok (Yi An nagyherceg), Noh Sanghyun (Min Jeongwoo), Gong Seungyeon (Yoon Yirang), Yoo Soobin (Choi Hyeon), Lee Yeon (Do Hyejung)

Online: Subtitle ninjas

Véleményem: Ez egy nagyon mókás sorozat. Kedves, és teljesen egyszerű cselekménnyel operál, ami nem akar többnek látszani annál, ami. Egy színlelt házasságból lett valódi szerelem története, amit sem az udvar, sem a nép nem hagyott jóvá, és őszintén: tulajdonképpen teljesen értelmetlen az egész.

Itt van nekünk mindjárt Song Huiju. Az apja nyomására férjhez kell mennie, hogy megtarthassa a céget, amit amúgy ő épített fel. (Értjük ezt? Én nem biztos.) Nyilvánvalóan olyan férjet akar találni, aki legalább vele egy szinten van, de még jobb, ha magasabb a rangja; és ki lehetne megfelelőbb, mint az ország nagyhercege? Elsőre ez egy nagyon jó ötletnek hangozhat, de gondoljunk bele: Huiju azért akar férjet magának, hogy bebetonozza a helyét a saját cégében, és az apja ne adhassa oda azt a bátjyának. Ezért férjhez megy a nagyherceghez, aminek következtében fel kell függesztenie a polgári állását, mivel a királyi család tagjai nem dolgozhatnak. Tehát, át kell adnia a céget a bátyjának. (Ha te sem tudod követni, ne aggódj, nem veled van a baj.) Itt jön képbe Hujiu nagy ötlete, hogy hát akkor váljunk el a nagyhercegtől 3 év múlva; a válással (ami amúgy még sosem történt a királyi családban, és irtó nagy botrány lenne belőle) megmarad a rangja (legalábbis a saját, meg a nép emlékezetében...) és ezzel megarad a cége. Az a cég, amit korábban oda kellett adnia a bátyjának. cirip, cirip, cirip Leányzónk tényleg azt hiszi, hogy a bátya majd csak úgy visszaadja neki a céget? Ugye nem? UGYE NEM? És még ha vissza is adja (ami nem tudom, mégis hogyan történhetne meg), lenne még egyáltalán cég, amit visszavehet? Song Taeju arról híres, hogy minden bizniszt bedönt, mert egyszerűen nem ért hozzá, nincs üzleti érzéke. Erre Huiju rábízná a sajátját 3 évre, és meg sem fordul a fejében, hogy ennyi idő alatt simán tönkreteszi? Érthetetlen számomra, hogy Huijunak ez miért tűnt jó ötletnek. Nekem inkább egy nagyon erőltetett írói döntésnek tűnik.

Aztán ott van Yi An, a nagyherceg, aki meg belemegy ebbe az nagyszerű tervbe, hiszen neki is házasodnia kell az anyakirálynő nyomásának hatására. Na most ahogy mondtam, a szerződés szerint 3 év múlva elválnának, amire még nem volt példa a királyi családban, hatalmas botrány lenne, lehet, hogy a koronát is tönkretenné, de az biztos, hogy a bizalmat a király család iránt megingatná, a hírnevük és a becsületük sérülne. Nekem ez Yi An és Huiju részéről színtiszta önzésnek tűnik. Persze értem én, hogy Yi An már a suli óta bele van zúgva Huijuba, de azóta felnőtt, és régens, egy országért felel. Lehetne, hogy azok, akik az országért felelnek, ennél felelősségteljesebb döntéseket hozzanak? Arról nem is beszélve, hogy Huijut így is rengeteg kritika éri amiatt, hogy házasságon kívül született. Ha elválna a nagyhercegtől, ismerve a koreai népet valószínűleg szétcincálnák. Mégis mi értelme akkor ennek az egésznek?

Amit ezzel mondani akarok az az, hogy sem Huiju, sem Yi An részéről nem látom értelmét ennek a házasságnak azon túl, hogy borsot törjenek a saját családjuk orra alá, ami persze nagyon szórakoztató, csak éppen életveszélyes.

Aztán hadd beszéljek Min Jeongwoo-ról, a miniszterről, aki egyben Yi An és Huiju barátja is, és nem mellesleg halál szerelmes Huijuba. Mert mindig kell egy szerelmi háromszög, anélkül nem állna biztos lábon egyetlen kdráma sem. Szeretném a legnagyobb tisztelettel megkérdezni, hogy MÉGIS MI A FÉSZKES FENÉT MŰVELT EZ A PALI? Mégis mit gondolt, mi fog történni, ha sikerül elérnie, hogy Huiju és Yi-An elváljanak? A nő majd egyből rohan a karjába, összeházasodnak és ellovagolnak a naplementében? Ha kiderül, mit tett, Huiju gyűlölni fogja. Ha nem derül ki, akkor pedig minden marad a régiben. Nem tudom, kinek kell ezt hallania, de kimondom: ha nem tudtad meghódídtani a nőt majd' 10 év alatt, akkor hidd el nekem, hogy ezután sem fogod tudni. Friend-zone-olva vagy, kopj le, amíg még van méltóságod. Nekem ez annyira érthetetlen, őszintén nem fogom fel ésszel. Jeongwoo inkább nézte volna, ahogy Huiju szenved egy életen át egyedül (mert hogy akkor se választotta volna őt, ha Jeongwoo lett volna az utolsó hím egyed a földön), minthogy boldognak lássa egy másik férfivel? Bro, ez nem szerelem. Ez színtiszta önző birtoklási vágy. Beteg vagy, és pszichológusra van szükséged.

Következő áldozat, az anyakirályné. Ez a nő mindent megtett, hogy megvédje a NYOLC éves fia királyi pozícióját, és a korona becsületét. Csak közben azt nem vette észre, hogy a fia megy tönkre bele. Aki kitalálta, hogy egy 8 éves gyerek király lehessen, azon ki kéne próbálni valamelyik középkori kínzóeszközt. Aki ehhez asszisztál, azon szintén. Nem teljesen mindegy, hogy valaki király vagy koronaherceg? Régens vagy miniszter? Egy modern monarchiában már azt is épp elég tisztelet és kiváltság övezi, ha a múltban ezek közül valamelyik voltál. Az a 8 éves gyerek pont olyan biztonságban lett volna hercegként is, mint királyként. És úgy talán gyerek maradhatott volna. Ahogy az anyakirályné sem egy önző szörnyeteg, hanem ember maradt volna. Palotai intrika? A "nem sok választja el az embert attól, hogy állat legyen" szinonímája.

Nekem egy kicsit furcsa volt egyébként ez a "modern monarchia", gyakran fennakadtam azon, hogy a karakterek hagyományos, uralkodói hanbokot viselve olvassák a telefonjukon vagy a tableten a napi híreket. Nem feltétlenül látom értelmét annak, hogy egy 21. századi monarchiában az uralkodócsalád napi szinten hagyományos öltözéket viseljen. De ez már valószínűleg csak az én szőrszálhasogatásom.

Egyébként én nagyon élveztem ezt a sorozatot. Annak ellenére, hogy sok kritikám volt, nagyon jól szórakoztam. A hangulat könnyed, humoros, a dráma és a komédia jó egyensúlyban voltak. A karakterek szerethetőek, és a legtöbb színész őszintén jól játszott. IU itt szerintem magához képest nagyon jó volt. Én őt nem kifejezetten szeretem, mint színészt, mert a korábbi szereplései során nem sokat tett hozzá a produkcióhoz azon túl, hogy szép. De itt használta az arcát, a mimikája nagyon kifejező volt, a hanglejtése pedig érzelmes. Nem úgy Byeon Wooseok. Ő sajnos a legtöbb esetben egyszerűen csak jóképű, de az arcjátéka valami kritikán aluli. Egyszer-kétszer voltak jó alakításai, amikor használta az arcát és a hangját, de többnyire ő csak egy dekoratív biodíszlett volt ebben a sorozatban.

Jó szívvel ajánlom a Perfect Crownt mindenkinek, aki egy könnyed romantikára vágyik, és csak jól szeretne szórakozni 12 részen át a szerethető, jófej karakterekkel.


10Dance

2025. december 19.

Műfaj: romantikus, dráma, BL (LMBTQ)

Dátum: 2025.12.18.

Ország: Japán

Időtartam: 2 óra 6 perc

Főszerepben: Ryoma Takeuchi (Shinya Suzuki) és Keita Machida (Shinya Sugiki)

Ismertető: Shinya Suzuki Japán latin táncbajnoka. Shinya Sugiki Japán standard társastánc-bajnoka, és a világranglistán a második helyen áll. Bár a két férfi különböző táncstílusokban versenyez, Suzukit bosszantja, hogy hasonló nevük miatt állandóan összehasonlítják őket.

Egy nap Sugiki váratlanul felkéri Suzukit, hogy induljanak együtt a 10Dance versenyen. A megmérettetésen öt latin és öt standard társastáncot kell bemutatniuk. Sugiki azt javasolja, hogy kölcsönösen tanítsák egymást a saját szakterületük fortélyaira.

Suzuki először elutasítja az ajánlatot, pontosan tudva, milyen hatalmas kihívást jelentene mindez. Vakmerő ötletnek tartja, végül azonban Sugiki provokatív természete és a benne felébredő versenyszellem mégis meggyőzi. A két táncos, akik mindenben egymás ellentétei, a mindennapos közös gyakorlás során egyre közelebb kerül egymáshoz. Suzuki pedig ráébred, hogy egyre erősebben vonzódik Sugikihez.

Előzetes: ITT

Online: Netflix

Véleményem: 

"Te viszont azt közvetíted: 'Jól szórakozom, ugye te is?'"

Annyira megütött ez a mondat. Mert néhány év latin, és néhány év hiphop tánc után szerintem is ez a lényeg. Hogy jól szórakozzak. És ugye te is jól szórakozol? De ez közben egy olyan önzés, ami miatt a partnered nem fogja biztonságban érezni magát, ami kiszámíthatatlanná tesz téged, és így nagyon könnyű párként rontani. Azt viszont nem gondolnám, hogy a standard tánc lenne a komoly tánc, a latin pedig a "szórakoztató", de a 10Dance nagyon erre a narratívára megy rá. Pedig önzőnek lenni bármelyik fajta táncban lehet, ahogy bármelyikben szórakozhatsz jól. A fontos, hogy figyelj a partneredre, és úgy érezd jól magad, hogy őt biztonságban és kiszámíthatóságban tartod, mert arra lehet koreográfiát és érzelmeket építeni. Brutál nehéz ezt az önzést összeegyeztetni a biztonsággal, és nem is sikerül mindenkinek. Suzukinak és Sugikinek sem sikerült.

És akkor itt térnék ki arra, hogy szólhatott volna ez a film erről. És egy bizonyos fokig tulajdonképpen szólt is. De nem eléggé ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Szólt ez a film a manipulációról is. Egy bizonyos fokig. De nem eléggé ahhoz, hogy lehessen róla beszélni. Szólt a perfekcionzmusról, a megfelelési kényszerről, a megszállottságról, a jellemfejlődésról, a démonokról, a szabálykövetésről és az engedetlenségről. De egyikről sem volt szó eleget ahhoz, hogy érdemes legyen róla beszélni. Kicsit azt éreztem, hogy ötletek halmaza lett beledobálva a filmbe, egyik sem lett kibontva rendesen, egyikről sem volt szó eleget, egyik sem adott mélységet a filmnek, pusztán ott volt, hogy amikor elkezd leülni a sztori, lehessen nyúlni valamihez. 

A karaktereknek nem volt mélysége, rétegei. Suzuki, a latin táncos egy tipikus (de még annak is lapos) "latino" srác volt. Engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy. Hol is láttunk már ilyet...? Nem tudjuk meg, vannak-e barátai, exei, szülei, céljai, miért alakult ilyenné a személyisége (a környezet, az élete, vagy egy személy miatt?). Az alapján, amit látunk, a tánc számára egy szórakoztató hobbi. Persze mivel egy laza f*ckboy, nem szeretne alulmaradni, és csak ott versenyzik, ahol tuti nyer. Ez, és még a sok minden más is vele kapcsolatban elég megúszós.

Sugiki természetesen az "engedetlen, laza, cigis, piás, bulizós, f*ckboy" tökéletes ellentéte. Szoktam szeretni ezt a felállást (pl. 2Ha Chu Wanning és Mo Ran), de most csak azt éreztem, hogy tipikus, tipikus, tipikus, tipikus. Minden tipikus, minden megúszós volt ebben a filmben.

Mondom a számomra legfájdalmasabb részt.

Sugiki, látszólag minden ok nélkül felajánlja Suzukinek, hogy eddzenek együtt. És persze a későbbekben kiderült, hogy Sugiki azért hívta meg, mert Suzuki "inspirálja" őt már ki tudja mióta. És hogy ez miért dühített fel engem? Mert a közös gyakorlásaik során Sugiki mindent megtett, hogy megváltoztassa Suzukiben mindazt, ami inspirálta őt. "Pusztítsd el, ami gyengévé tesz", vagymi? Másrészről azt éreztem, hogy ki akarja ölni Suzukiből azt a nagyon kevés személyiségét, amije van. Sugiki szerintem minden szempontból egy toxikus karakter volt; saját magára és a környezetére nézve is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a személyiségének a része, vagy a készítők ezzel tettek némi konfliktust a cselekménybe? Mert ha ez a személyiségének a része, akkor Sugiki egy önmagának ellentmondó, önmagát szabotáló karakter, ami nagyon izgalmas lehetett volna, ha rendesen ki van bontva. Ha azonban ez nem a személyiségének a része, akkor valami nagyon félrement a készítés során.

Kicsit azt is érzem, hogy a karakterek nem voltak felnőttek. Nem tudták helyén kezelni az érzelmeiket (és most nem a coming-outra gondolok, hanem pl. a perfekcionizmusra és a manipulálásra), nem tudtak hatékonyan kommunikálni (ahelyett, hogy Sugiki azt mondta volna: "Szeretlek.", tett egy kerülőt, és annyit bökött oda, hogy "Találkozunk a 10Dance-en" - és nem, nem érékelem a szimbolikát, mert nem a szépség iránti igényből fakad, hanem kommunikációs deficitből). Ezek diszfunkcionális karakterek. Önismeret? Pszichológus, esetleg? Egyik sem szégyen, cserébe viszont egészséges felnőtt ember lenne mindenki, és nem arról szólna egy film, hogy egy szerelmi csalódás miatt a férfi megroppan a saját megfelelési kényszere alatt. Itt ugyanis nem a szerelmi csalódás az, ami tönkretette, hanem az, amit mindez jelentett: hogy Sugiki azt érezte, "értéktelen vagyok", "nem vagyok elég jó", "sosem leszek elég jó". Ha Sugiki szeretné önmagát, ha rendben lenne önmagával, ez a csalódás nem teszi ennyire padlóra, mert nem a totális bukással azonosította volna.

De összességében tényleg nem ez zavart, hanem hogy a filmnek nem volt dramaturgiai íve, nem voltak horgok, nem volt koherens. Kicsit belecsípett minden témába, amit fent felsoroltam, de egyikről sem szólt igazán, nem igazán tudta, mi akar lenni, és honann hová szeretné elvezetni a nézőt.

Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a cinematográfia, a helyszínek, a kellékek és a jelmezek egyszerűen gyönyörűek. Engem az tartott a képernyő előtt, hogy a látvány egyszerre hozta a kifinomultságot, és a laza retró hangulatot. A zenék nem különösebben nyűgöztek le, de összességében a hangulat nagyon kellemes volt. 

Akkora a hype a film körül, hogy érzem a nyomást. Sajnálom, hogy nem tudtam szeretni. Azt érzem, ahogy én is fejlődök, ahogy egyre több könyvet és filmet fogyasztok, ahogy egyre többet figyelek oda magamra és a környezetembre, vannak bizonyos trope-ok, jelenségek és konfliktusok, amiket egyszerűen már nem értek meg és amivel nem tudok azonosulni. Ebből a filmbből nekem hiányzott az őszinteség, a bizalom, a kommunikáció, a felnőttség. És persze az sem elhanyagolható, hogy a készítők nem törekedtek a koherens, egységet alkotó történetre. 

Squid Game 2. évad

2025. január 22.

Műfaj: akció, dráma, thriller

Dátum: 2024

Ország: Korea

Részek száma: 7

Ismertető: Képzelj el több száz embert összezárva egy szigeten, amint gyerekjátékokat játszanak, a fejük felett egy hatalmas malacpersellyel. Valahányszor egy játékos kiesik, a perselyben tovább gyűlik a pénz. És persze a gyerekjáték jól hangzik - de a kiesés halált jelent. A játékot pedig nem kötelező végigjátszani, dönthetnek úgy is, hogy leállnak. De vajon amikor ennyi pénz forog konckán, leállnak-e?

Főszerepben: Lee Jung-Jae (Seong Gi-Hun), Lee Byung-Hun (Oh Young-Il), Park Gyu Young (Kang No-Eul), T.O.P (Thanos), Wi Ha-Joon (Hwang Jun-Ho)

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=Menc0C6WudA

Online: Netflix

Véleményem: Ha nem akarok szigorú lenni, akkor annyit tudok mondani, hogy lendületes és pörgős volt. Egy délután alatt ledaráltam. Tetszett.

De tudjátok, hogy szigorú vagyok az értékeléseknél. Úgyhogy kezdem.

Nincs új a nap alatt.

Ebben az évadban az ég világon semmi sem lepett meg. Ugyanazt a sémát hozza, ugyanazzal a forgatókönyvvel dolgozik, ugyanazon típusú emberekre és ugyanazokra a fordulatokra épít, mint az első évad. Önismétel. Már a 2. részben megtudjuk, ki lesz az évad téglája (tudjátok, mint az első évadban Il-Nam), úgyhogy ezt a fordulatot is hamar elveszítjük, és másikat nem is várhatunk a továbbiakban. Young-Il ráadásul unalmas karakter, nincs érdemi szerepe, még csak a játékot sem élvezi annyira, mint Il-Nam élvezte. Azért volt ott, hogy helyrehozza a károkat, amiket Seong Gi-Hun okozott az okoskodásával. Persze a társadalom "szennyei" most másféle problematikus háttérből érkeztek, mint az első évadban, de semmi meglepő vagy új nincs egy transznőben, egy kriptobizniszben utazó bukott fiatalban, egy eladósodott anya-fia párosban, vagy egy magára maradt terhes nőben.

Az első évadban felvonultatott társadalmi problémák sem fejlődnek tovább, a kapitalizmus áldozatai és urai hozzák az elvárt viselkedést. Ismételten elhangzik, hogy tisztogatják a társadalom szennyeit, hogy az itt lévőknek egyébként sincs reményük, és csak az ország terhére vannak. Ezt már hallottuk.

A játék együtt leállítható

Seong Gi-Hun semmivel sem okosabb, mint az első évadban volt, pedig már megnyert egy játékot. Mit jelent ez? Tudja, milyen séma alapján fut a játék. Tudja, a vezetők hogyan reagálnak bizonyos szituációkban és hogyan irányítják a játékot. És ami a legfontosabb: tudja, hogyan működnek a játékosok. Elméletben. 

Csakhogy Seong Gi-Hun most is épp olyan ostoba, mint az első évadban volt. Egyszer már végignézte, miként képes irányítani a pénz ezeket a kétségbeesett embereket, mégsem tanult belőle. Továbbra is azt hiszi, hogy kibeszélheti a játékosokból a kétségbeesést és a romlottságot. Továbbra is azt hiszi, hogy olyan emberek között, akik hajlandóak voltak eljönni ebbe a játékba, és újra meg újra a folytatása mellett szavazni, az ész érvék erővel bírnak. Nem igazán értem, mi volt a terve. Arra számítottam, hogy talán a játékvezetők vagy az őrök ellen fordul, valami csellel hátba támadja őket, összeesküvést szervez, akármi. De látszólag az volt a terve, hogy rábeszélje az embereket a játék befejezésére. Ezeknek az embereknek teljesen mindegy, hogy a való világban halnak meg, vagy idebent játék közben. És ha már így alakult az életük, teljesen érthető, hogy inkább kockáztatnak a nyeremény reményében.

De tegyük fel, hogy Gi-Hunnak sikerül rábeszélnie őket, a többség az X mellett szavaz. Egyszer már láthatta, mi lett ennek a vége, az emberek inkább önszántukból visszamentek. Őszintén mondom, hogy Gi-Hun naiv ostobasága életveszélyes. Az is opció, hogy a szervezők egyszerűen szerveznek egy másik játékot. Seong Gi-Hun tehát 3 teljes évig kereste a toborzót, de nem volt érdemi terve arra, mit tesz, ha ismét játékba kerül (és hogy ez hogyan segíthetne bárkin is). A lehető legnaivabb, legostobább módon próbált meg hatni a játékosokra, pedig ez a "trükk" egyszer már befuccsolt.

És akkor jöjjenek a morális kérdések. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy erről felesleges beszélni (de azért én fogok). A játékok közben a játékosok szeme előtt nem a pénz, hanem a túlélés lebeg. A vezetők ezzel olyan helyzetekbe kényszerítik őket, ahol az életösztön veszi át a hatalmat, és képtelenség morálisan helyes döntéseket hozni. A rossz emberekről leveszi az álarcot, a jó embereket pedig a bűntudat terhe mellett formálja "rosszá". Azért írom idézőjelesen, mert nem egyértelmű, hogy nevezhetjük-e rossz és gonosz embernek azokat, akik a maguk túlélést helyezik előtérbe. Nehezíti a kérdést, hogy a játékosok majdnem fele már az elején leállt volna a játékkal, de továbbra is bele vannak kényszerülve.

De aztán ott van a köztes időszak két játék között, amiben látjuk, hogy a játékosok hajlandóak legyilkolni egymást. Emellett hőbörögnek is, milyen sokan túléltek egy-egy játékot, és ez milyen kevés pénzt jelent a túlélőknek.

Mikor Seong Gi-Hun számára nyilvánvalóvá vált, hogy a beszéd itt nem segít, végre jött az a rész, ahol az őrök ellen fordult egy kis csapatával, akiket arra kért: míg a többiek legyilkolják egymást, ők bújjanak el, majd a megfelelő időben támadják meg az őröket. Itt tehát úgy döntött, segítség nélkül hagyja egy tucat társát, feláldozza őket a nagyobb jó érdekében. Érdekes paradoxon a továbbiakban, hogy Seong Gi-Hun nem akarta, hogy a játékosok gyilkolni kezdjék egymást a pénzdíj fejében, de azzal már semmi baja nem volt, hogy a játékosok meggyilkolják az őröket. Pedig a gyilkosság az gyilkosság. A játékosok nagy része erkölcstelenebb volt, mint az őrök. Erre Gi-Hunéknak nyilván nem volt rálátása, de miben tér el egymástól két gyilkosság? Mitől lesz az egyik validálva a másik pedig nem? Mivel semmit nem tudtak az őrökről, benne lehetett, hogy őket is kényszerítik (és ez kvázi így is volt). Gi-Hun tettét tehát semmi sem validálja.

Ennek az évadnak jobb volt a dinamikája, mint az elsőnek, de még mindig nem a legjobb. A játékokat elnyújtottnak és sokszor érdektelennek éreztem, arról nem is beszélve, hogy többször végig kellett néznünk a szavazásokat, amik jó 5-10 percet elvettek a játékidőből, pedig borítékolható volt az eredmény, és az eredmények következménye is.

Összességében boldog vagyok, mert darálós évad volt, és nagyon kellett most valami, ami leköti a figyelmemet. De azért remélem, a 3. évad átgondoltabb és tartalmasabb lesz, Seong Gi-Hunba pedig szorul addigra némi ész.

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

XO, Kitty (1. évad)

2025. január 19.

Műfaj: romantikus, dráma

Dátum: 2023

Ország: Amerika

Részek száma: 10

Ismertető: Először jön a szerelem, utána a k-dráma. A Koreai Független Szöuli Iskolában (KOFI) Kitty, a tini kerítő a szerelmet keresi, családi titkokat leplez le; és megtalálja önmagát.

Főszerepben: Anna Cathcart (Kitty), Choi Min-yeong (Dae), Anthony Keyvan (Q), Gia Kim (Yuri), Lee Sang Heon (Minho)

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=l8b65qhOAEU

Online: Netflix

Véleményem: Ez egy rendhagyó értékelés, ugyanis ez nem egy klasszikus k-dráma, sőt! A sorozat célzottan a k-dráma nézők közösségére épít úgy, hogy egész konkrét vágyat teljesít be. 

Adott egy fiatal, amerikai lány, aki ösztöndíjjal bekerül egy neves koreai iskolába, ahová a koreai pasija is jár; és ahol igazi, doramába illő drámák várják, kezdve a díszes partikon való bénázástól a szerelmi háromszögekig. Minden koreai tudja, hogy ez a külföldi k-dráma nézők álma, úgyhogy tessék, itt egy sorozat, amibe beleképzelheted magadat. Nem titkolt célja ez a produkciónak, és ami élvezetessé teszi az az, hogy nem próbálja meg komolyan venni magát.

Így tehát én sem értékelhetem úgy ezt a sorozatot, mintha valami tartalmas élmény akart volna lenni. 

A történet tempója nagyon feszes, minden rész nagyjából 30 perces, amivel eléri, hogy egyiket indítsd el a másik után. A konfliktusok pillanatnyiak, hamar megoldódnak, és már követi is egy másik, ami szintén darálásra késztet. Mivel tinédzserekről beszélünk, akiknek a kinézete és viselkedése is tinédzserszerű, egyszerűen képtelenség a konfliktusokat felnőttként értékelni, így elnézzük a szereplőknek a túlzó, teátrális viselkedést és a felesleges drámázást.

A sorozatnak vannak nagyon szimpatikus szereplői (pl. Kitty vagy Minho) és nagyon kellemetlen figurái is (számomra pl. Q), de az mindegyikről elmondható, hogy kiszámítható. Kittyről tudjuk, hogy sosem fogja elveszteni a reményt, és minden részben egy másik emberbe lesz szerelmes, Q pedig biztos, hogy rémesen szar és türelmetlen barát lesz, amint bárki más problémájával kell foglalkoznia a sajátján kívül. A karakterek végig ugyanazzal az attitűddel operálnak, ebből is következik, hogy tudjuk, a konfliktusok nagyon hamar, a lehető legdrámaiabb módon fognak majd elsimulni, ami kielégítően hat a pletykaéhes, drámakirálynő lelkünkre. 

Az viszont nagyon érezhető, hogy ez nem egy koreai gyártású sorozat. A háttérben meghúzódó koreai nagyvállalat konfliktusa nagyon gyenge, ostoba lépésekkel van fenntartva. Egy koreai gyártású sorozat például tudná, hogy ha egy CEO üvöltözik a beosztottjaival, ami aztán kikerül a netre, akkor azt a balhét semmivel sem fogják tudni elsimítani, és a nép nem bocsájt meg – pláne nem azért, mert egyik napról a másikra az említett CEO hirtelen családcentrikusnak mutatja magát egy rögtönzött sajtótájékoztatón, amiről lerí, mi célból lett szervezve. A koreai sajtó ennél kegyetlenebb, a nép pedig gyanakvóbb.

De ott vannak a nyílt, hosszú, néha már erotikus csókjelenetek, a biszexuális főszereplő a meleg legjobb fiú- és leszbikus legjobb lánybarátjával (ami mellesleg statisztikailag is igencsak ingatag, de mint mondtam, képtelenség komolyan venni).

Minden kicsit butácska, minden kicsit nevetséges, a sorozat mégis működik. Pontosan tudja, mi kell azoknak a nézőknek, akik k-drámákon élnek, és maguk is hasonló drámákról álmodoznak, ezt pedig mind belepakolták ebbe a sorozatba. Jóképű férfiak, barátságok, szerelmi háromszög, folyamatos konfliktusok, szerethető karakterek, a "fontos vagyok" és "ez az egész csak játék" érzés. Szórakoztató, komolytalan, lendületes. Nem fogja megváltani senki világát, de nem is ez a célja.

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Grave Of The Fireflies

2024. február 18.

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket. 

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Bastard (webtoon)

2023. március 11.

Cím: Bastard

Műfaj: webtoon/manhwa, dráma, horror, misztikus, romantikus

Ország: Dél-Korea

Írók: Kim Carnby és Hwang Youngchan

Fejezetek száma: 94

Kiadás: 2014-2016

Leírás: Egy sorozatgyilkossal élek együtt!

Véleményem: Hiba vagy nem hiba, én ezt a webtoont végig a Sweet Home-hoz hasonlítgattam olvasás közben, és a főszereplő Jinre is végig Hyunsoo kistestvéreként gondoltam (bár a Bastard előbb volt, mint a Sweet Home, de Hyunsoo idősebb). Az én lelkemnek ez jót tett, jobban bele tudtam vonódni a konfliktusba és jobban élveztem a történetet, mert olyan volt, mintha egy jól ismert család még ismeretlen rokonainak mutattak volna be (ez csak az én fejemben lévő kapcsolat, a két történetnek semmi köze egymáshoz).

A Bastard egy sorozatgyilkos apának a fia köré épül. Jin gyerekkora óta kénytelen "segíteni" az apjának a gyilkosságokban; ő csalja lépre az áldozatokat, majd ő üti le őket, hogy az apja munkához láthasson. Dongsoo zsánere a fiatalabb, barna hajú lányok, akik valamiképp hasonlítanak az elhunyt feleségére. A konfliktus akkor indul, amikor Dongsoo felfigyel Jinék iskolájának új diákjára, Yoon Kyunra (akibe nyilván Jin is hamar belezúg).

A webtoon olvastatja magát, de főleg azért, mert szinte minden fejezet cliffhangerrel ér véget, amiről a következő fejezetben kiderül, hogy csak kattintáscsali volt. Felhype-olnak a fejezet végén, majd pofon vágnak a következő elején, ami egy idő után fárasztó és kiábrándító. Pont ezért az egész egy kisebb káosznak érződik, sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötletek előrántottak, "miért ne?" alapon vannak ott, de nincsenek felvezetve, nincs mélységül és funkciójuk, és a következő fejezet elején már meg is oldották a konfliktust. Se a karaktereket, se a történetet nem göngyölítették.

A gonosz (Dongsoo) motivációja nem volt megmagyarázva. Nagyon egyszerű ráfogni a gyilkosokra, hogy "azért ölnek, mert elmebetegek", de azért ez sokkal árnyaltabb. Miért elmebetegek? Mi történt velük? Milyen szükségletet elégít ki bennük az ölés? Ezekre a kérdésekre a történet nem adott kielégítő választ (valahol a végén volt egy homályos kis magyarázat, de ez is előrántottnak tűnt, mintha az író rájött volna, hogy valami magyarázatot mégis kell adnia a koncepcióra). A kis játszadozása a fiával pedig inkább gyerekes és (a titkát tekintve) veszélyes volt, mintsem beteg. Volt benne egy vágy, hogy a fiát önmaga képére formálja, de közben félt, hogy Jin majd ellene fordult (ez szép paradoxon lett volna, ha jól ki van dolgozva). Próbálta ráébreszteni Jint, hogy elfogadja, ő is részt vett a gyilkosságokban, és ő sem különb, mint az apja. Ezzel csak az volt a baj, hogy felszínes volt és kusza, nem egészen láttam át, mint is akar Dongsoo a fiától. Egy dimenziós gonosznak tűnt, aki logikus módon a fiát is gonosszá akarja nevelni, minden ok nélkül, csak azért, "mert a gonoszok így szokták"... És mivel az egész a fia utáni hajszáról szólt, Dongsoo sokszor hibázott, és buktatta le magát majdnem, ami nem tudom, miért érte meg neki.

A következő a sorban, hogy Manny Kim tök random volt. Egy mellékszereplő, akit Jin kezdetben utált, majd valahogy barátok lettek (de ez is egyik fejezetről a másikra történt), aztán behozták a háttérsztoriját, aminek se füle, se farka nem volt, de ki lehetett tölteni vele 20+ fejezetet, és közben az olvasó sajnálhatta, meg rághatta a körmét, hogy vajon sikerül-e elkapnia Dongsoo-t (miközben tudtuk, hogy nem), de ennyi. Ha nem szerepelt volna, 20 fejezettel rövidebb lesz a webtoon, de a történet érintetlen marad, mert komoly szerepe nem volt.

Minden olyan derült égből villámcsapás szerű volt. Egyik szál sem volt felvezetve, kibontva, majd elvarrva. Ugyanez igaz a karakterekre is, akik nem fejlődtek a történet során, csak sodródtak, hülyeségeket csináltak, majd meghaltak. Jin és Dongsoo kapcsolata volt talán az egyetlen, ami a végére egész érdekes lett, főleg az, ahogy Dongsoo az apasághoz viszonyult, és Jin, aki mindettől irtózott.

Yoon Kyun például teljesen irracionális karakter volt. Szinte rögtön elfogadta, hogy a pasija apja rá van kattanva (Jin kamu szövege az volt, hogy az apja a fiatalabb lányokra bukik (ami annyira nem is kamu)). Elment a házába, hogy formálisan is visszautasítsa a férfit! Fittyet hányt arra a tényre, hogy Jin képes volt beköltözni a lányhoz és kamerát felszerelni a házára, hogy biztonságban tartsa az apjától, és simán, félelem nélkül beállított hozzá, ezzel feleslegessé téve Jin erőfeszítéseit. Sőt mi több, úgy gondolta, ő jobban ismeri a férfit, mint a saját fia (mivel hiába mondta Jin, hogy az apja beteg, a lány erre csak legyintett). Mindezek után azt is könnyedén elfogadta, hogy a pasija bűnrészes egy sorozatgyilkosságban, és minderre annyi volt a válasza, hogy Jin menjen, és adja fel magát a rendőrségen, "mert ezt kell tennie". 

Jin már érdekesebb karakter volt. Sok minden volt, amit elnyomott magában (bűntudat, ölési hajlam, élvezet, undor, önutálat), és sok traumával kellett megküzdenie, emellett rohadt menő volt, ahogy szembeszállt az apjával és saját magával is. És mire elértünk volna a karakterfejlődéshez, vége lett a webtoonnak, amitől az egész elég lecsapottnak érződött.

Minden hibája ellenére azt nem lehet elvitatni, hogy gyorsan olvasható, a cliffhangerek miatt izgalmas (a clickbait miatt idegesítő), az egyszerűsége miatt pedig könnyű olvasmány. Semmi extra, semmi komplex, és nincs is túl jól megírva, a wattpades rossz írói trükkökre épít, viszont pont emiatt olvassa végig az ember. A Sweet Home után csalódás volt, de legalább bebizonyították az írók, hogy tudnak fejlődni. 

Doom At Your Service

2022. október 4.

Műfaj: fantasy, romantikus, dráma

Dátum: 2021

Részek száma: 16

Főszerepben: Park Bo-Young (Tak Dong-Kyung), Seo In-Guk (Myul-Mang/Saram), Lee Soo-Hyuk (Cha Joo-Ik), Shin Do-Hyun (Na Ji-Na), Kang Tae-Oh (Lee Hyun-Kyu)

Ismertető: Myul Mang a sötétség és a világosság határán született, nevének jelentése és egyben küldetése: pusztulás. Amikor levegőt vesz, eltűnnek az országok; ahol jár, az évszakok megbolondulnak; amikor elmosolyodik, egy élet kialszik. Pusztán a létezése pusztulást hoz mindenre, mindenkire. Nem szándékosan csinálja, egyszerűen ez a sorsa. Tak Dong Kyung keményen dolgozik szülei halála után, élete stabilnak tűnik, mióta webregény szerkesztő lett, de váratlanul agytumort diagnosztizálnak nála. Szerencsétlen élete miatt megharagszik az egész világra, dühét az égbe kiáltja, amivel megidézi a pusztulást, azaz Myul Mang-ot, az emberek és istenek közti hírvivőt. Kockára tesz mindent, és utolsó reményként szerződést köt a férfival, hogy 100 napig még élhessen. Egy sorozat arról, hogy az élet olyan, mint egy ostoba tréfa, s hogy az emberek az élet valódi értelmét a közelgő haláluk előtti kétségbeesésben találják meg.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=C4wFwQYEses

Online: 1. rész

Véleményem: Ugye, milyen jól hangzik az ismertető? Engem is az tévesztetett meg. A sorozat már nem ilyen jó, sajnos. Ezzel most egy kicsit szembeköptem magam egyébként, mert az első 8 rész nekem kifejezetten tetszett. Sőt, konkrétan nem volt olyan rész, amin ne bőgtem volna, de gyanítom, ennek több köze volt a labilis lelkiállapotomhoz, mint a sorozathoz, szóval ezt ne vegyük figyelembe. 

Engem ez jókor talált meg, abban az állapotban, amikor nem érdekelt, min sírok, csak sírjak, ennek a kívánságomnak pedig maradéktalanul eleget tett. Szépek voltak a zenék na, nagyon hatásosak. A párbeszédek untig ismételt klisék, de pontosan azokat a dolgokat mondták, amik általában megsiratják az embereket, és most sikerült engem is csőbe húzniuk. 

Mielőtt elmondom, mi tetszett benne, felsorolom, mi nem tetszett, csakhogy a végén ez egy pozitív hangú poszt lehessen, mert minden negatívum ellenére ez most nekem tényleg bejött. 

01: Nem volt cselekmény. Nálam általában már itt kifullad a sorozat. Nem igazán tudnám összefoglalni nektek, mi történt, dramaturgia sehol, gyakran részeken keresztül állt a cselekmény, ugyanazokat a köröket róttuk, és még ismétlések is voltak. 

02: A fantasy része nem lett kibontva. Mint általában a fantasy doramáknál. Az a baj, hogy a koreaiak a fantasztikus elemeket körítésnek használják csak, és nem építenek rá cselekményt. Például, ha nem az jelentette volna a cselekményt, hogy Tak Dong-Kyung agydaganatos, hanem az, hogy Myul-Mang a Pusztítás, nagy P-vel, és mondjuk sorra tünteti el azokat a dolgokat, amiket Dong-Kyung szeret, vagy akiket szeret, vagy a Teremtés szembeszáll vele, vagy egy ponton már nem is lesz szükség Pusztításra, mert az emberek elpusztítják magukat segítség nélkül is, na az izgalmas lett volna. De mi az izgalmas egy haldoklóban? Semmi. Csak sírunk, de arra 16 rész borzalmasan sok. Az alapkoncepcióban rengeteg potenciál lett volna, és nem kell, hogy egy fantasyt kerítsenek köré, lehet akár misztikus-romantikus is, de egy jól felépített, részletes, karakteres világgal, amiben a misztikus elemnek nem annyi a funkciója, hogy, a főszereplő alátámasztott indokkal kaphassa el a házról lefelé zuhanó lányt (ő a Pusztítás, szuper ereje van, képes ilyenekre, fogadd el...). Csak ugye ehhez ismerni kellene a fantasy és misztikus zsánerek (és fogalmak...) közti különbséget, a dramaturgia, világépítés és karakterfejlődés fogalmakat, és alkalmazni is tudni kellene őket. 

03: Karaktervisszafejlődés. Az első 8 részben Myul-Mang habár nem volt menő, mert a koreai sorik tipikus seggfeje volt, akit csak a mentálisan és lelkileg sérült lányok tartanak menőnek, de legalább volt személyisége. Bunkó volt, ellenséges, gyűlölte az embereket (többé-kevésbé helytálló indokokból), és el akarta pusztítani a világot (szintén többé-kevésbé helytáll indokból). Távolságtartó volt, hideg, öncélú és számító. Voltak gondolatai, céljai. Kitűnt a tömegből. Tak Dong-Kyung erős karakternek indult. Megtudta, hogy haldoklik, és teljesen érthető módon haragudott az egész világra, és egy gyenge pillanatában azt kívánta, bár elpusztíthatná. (Ez a reakciója egyébként tetszett, nagyon valóságos volt.) A munkahelyén megállta a helyét, habár nem nagyon szerette, feltalálta magát, és voltak elmés és vicces pillanatai. Ezek nem túl összetett személyiség jellemek, de egy k-drámától ennél többet nem érdemes várni. Ehhez képest a történet végére mindketten visszafejlődtek. Myul-Mang egy szerelmetes nyálgép lett, Dong-Kyung pedig egy hisztis liba. Myul-Mang elfelejtette, hogy utálja az embereket, elfelejtette, hogy önzőek és hamisak, és hirtelen szeretni kezdte őket - csak mert szerette Dong-Kyunt is, és valahogy a kettő egybeolvadt. Pedig ez is jó cselekményszál lehetett volna. Egy főszereplő, aki olyannak látja az embereket, amilyenek valójában, és ezért nem szereti őket. Teljesen jogos reakció volt ez Myul-Mang részéről, de egy ponton elfelejtette ezt. Dong-Kyung pedig annyit kesergett, hogy nem akarja elveszíteni Myul-Mangot, mégsem tett érte semmit, nem ellenkezett valami hitelesen, mikor Myul-Mang feláldozta magát érte, csak elsírta neki, hogy mennyire fog hiányozni, és hogy nem tud majd nélküle élni. Pedig valójában Dong-Kyung jobban akart élni, mint amennyire  Myul-Mangot szerette, és ez rendben van. Önző, de rendben van. Ez egy teljesen természetes emberi reakció, és jó cselekményt lehetett volna építeni rá. Ha szépen kibontják ezt az érzelmet, Dong-Kyung nem tűnt volna egy sekélyes fruskának. 

04: Az emberek. Akiket az Istenség nagyon szeretett, Myul-Mang pedig megvetett, majd megszeretett. Sok szó esett az emberekről. Az Istenség szépen nevelgette őket, Myul-Mang szépen pusztította őket. Sok minden történt az "emberek" miatt. De az emberek nem szerepeltek ebben a sorozatban. Azt mondani, hogy "Isten szereti az embereket. Isten megbocsát nekik. Isten már nem haragszik rájuk." az egy nagy hazugság, amit az emberek találtak ki, hogy jobban érezzék magukat, és igazolva érezzék a bűneiket. Ha belemegyünk ennek a teóriájába, én nem hiszem, hogy rajtunk sok szeretni való van egy Isten részéről, aki egyszer már megpróbált elpusztítani minket. Inkább csak feladott minket és hátat fordított nekünk. És erre is nagyon jó cselekményt lehetett volna építeni! De ne kanyarodjunk el ennyire, mert elég lett volna az is, ha csak néha megmutatják, mit szeret az Istenség ennyire az emberekben (és mit gyűlöl Myul-Mang, mert azt is keveset láttuk). Nagyon szép kontrasztot lehetett volna itt bemutatni. De az Istenségnek egyáltalán nem voltak interakciói az emberekkel, egyedül Dong-Kyunggal, aki úgy tűnik, egyszemélyben alkotta a sorozatban az emberiséget - ami nekem kevés volt. Ha már olyan nagy szavakkal dobálózunk, mint az emberiség szeretete, védelme és nevelése/öntözése (virág/kert metafora, ami a sorozatban tűnt fel), akkor elvárom, hogy lássam is okát ennek a szeretetnek, és ne csak a képembe vágják, hogy ez van, fogadd el. Hiányzott a mutasd, ne mondd! rész.

Most, hogy kifüstölögtem magam, lássuk, mit szerettem!

01: A kapcsolatok a szereplők között. El se hittem volna, ha nem látom a saját szememmel, de itt mindenki képes volt érett felnőtt módjára kommunikálni az érzelmeit, Myul-Mang pedig teljesen hitelesen fedezte fel majd pedig kommunikálta őket. Olyan természetes, olyan hiteles, olyan valóságos, olyan szívmelengető volt! Számomra ez volt a sori fénypontja, mert annyira nem ehhez szoktam Koreától, hogy ennyivel sikerült megvennie. Érdekes módon itt sikerült úgy konfliktusokat behozni a párosok életébe, hogy a megoldás közben az írók nem süllyesztették őket az alsós kisiskolások szintjére. 

02: Egy férfi mellékszereplő, aki törődik vele és aggódik a főhősnőért - úgy, hogy NEM szerelmes belé. Onnan tudom, hogy felnőttem, hogy elég egy egészséges, családias légkört bemutatni, és levesznek a lábamról. Egyébként Cha Joo-Ikról van szó, Dong-Kyung főnökéről/csoportvezetőjéről. Joo-Iknek megvolt a maga kis élete, a maga kis szerelme, a maga kis konfliktusai, amik függetlenek voltak Dong-Kyungtól. Ők nem voltak barátok, én legalábbis nem nevezném annak. Joo-Ik mégis törődött vele, ha úgy volt, aggódott érte, és volt egy jelenet, amiben ki is állt érte, mindezt színtiszta jóindulatból és kedvességből, mert nem volt belé szerelmes (a k-drámákban pedig nem nagyon tesznek férfiak semmit olyan nőkért, akikbe nem szerelmesek). A beosztottja volt, a munkatársa, valaki, akivel együtt töltötte a napjait, és akivel törődött. Ennyi. Egyszerűen csak úgy viselkedett Dong-Kyunggal, mint egy normális emberi lény, hátsó szándékok, és rejtett történetszálak/érzelmek nélkül. Imádtam.

03: A k-dráma történelem első érett szerelmi háromszöge. Megismétlem: ha nem látom a saját szememmel, el se hiszem! Persze azért sikerült kicsit elhúzni az egészet, mert ugye kellett a Cha Joo-Ik/Na Ji-Na/Lee Hyun-Kyu mellékszál is a sori végére, és mással nem tudták megtölteni a részeket. De hogy ezek milyen normális, már-már hétköznapian unalmas módon oldották meg a szerelmi konfliktusaikat! Nem volt sem erőltetett, sem öncélú, teljesen természetesen hatott, és mindenki érett felnőttként reagálta le a történteket. Senki sem viselkedett úgy, mint egy gyerek, ez döbbentett meg a leginkább, és ezt szerettem a leginkább.

04: A sok szeretet. Most nem a főszereplőpáros nyálcsorgásáról beszélek, az engem is kiakasztott. Volt egy jelenet, amiben Myul-Mang belépett Dong-Kyung álmába, már nem emlékszem, mi célból, de az volt a lényeg, hogy a halála előtt boldoggá tegye a lányt. Ebben az álomban nem történt más, minthogy Myul-Mang összeszedte a lány összes szerettét (az öccsét, a nénikéjét, a barátnőjét), és mind együtt ettek. Ennyi. Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor Myul-Mang Dong-Kyung minden szerettét belehelyezte abba az álomba. A tény, hogy ilyen baromi önzetlen, hogy ez egyáltalán eszébe jutott… Más sorozattól azt vártam volna, hogy kettesben egyenek. Hogy csak magukkal törődjenek. De ezek basszus folyamatosan másokkal voltak elfoglalva, és mindig előrébb helyezték a szeretteiket maguknál. Nem azon a mártír módon. Hanem azon a: "nem bírok megküzdeni a saját félelememmel, a saját fájdalmammal, ezért inkább megpróbálom enyhíteni a többiekét" módon. Sír a lelkem. Eleve az, hogy olyan szereplőket kaptunk, akik tisztában voltak annyira a saját értékükkel, hogy tudják, hiányozni fognak másoknak, és fájdalmat fog okozni nekik a hiányuk. Most ez nagyon betalált nálam.

05: Az Istenséget nőként ábrázolták. Ennyi. Erről nem tudok többet mondani. 

Tudom én, hogy ez a sorozat nem volt jó, és biztos, hogy nem fogom újranézni. Viszont sikerült egy olyan lelkiállapotban találnia, amiben jólesett kisírnom magam rajta, és jól esett a sok fájdalom (ami akár kínosan mesterkélt, akár nem), valahogy olyan gyógyulós érzést keltett bennem. Ha nem most talál meg ez a sori, valószínűleg a 8. rész környékén abbahagytam volna, mert a sok céltalan szenvedés, semerre sem tartó cselekmény és gyenge világépítés nagyon lehúzta, és én ezeket szeretem a legjobban, főleg ha fantasyt nézek. De most nagyon értékelni tudtam azokat az apróságokat, amiket felsoroltam. 

Úgyhogy ne értsetek félre, nem ajánlom ezt a sorozatot. Nem volt jó. De engem jókor talált meg. 

Szeress engem annyira, hogy el akard pusztítani értem a világot!

Látni akarom, hogy fülig belém ess, és mindent feladj értem. 

My Name

2021. november 5.

Műfaj: akció, dráma, thriller, krimi

Részek száma: 8

Dátum: 2021

Főszerepben: Han So-Hee (Yoon Jiwoo/Oh Hyejin), Park Hee-Son (Choi Mujin), Ahn Bohyun (Jeon Pildo), Lee Hakjoo (Jung Taeju), Kim Sangho (Cha Giho)

Ismertető: Apja meggyilkolása után Yoon Jiwoo bosszút esküszik. Hogy megvalósíthassa, Choi Mujinba, egy helyi drogbanda vezérébe veti bizalmát, és irányítása alatt belép a rendőrségbe, hogy kiderítse, ki és miért gyilkolta meg az apját – és hogy végezhessen vele. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=v_8vL7LO4PI

Online: Sorozatbarát

Vélemény: Ez a bejegyzés nem lesz túl hosszú, ugyanis nem tudok sem áradozni a sorozatról, sem lehúzni azt. Egyszerűen pontosan azt kaptam, amit vártam: egy egyszerű bosszúdrámát. Semmi csavar, semmi bonyodalom. Csak egy lány, akinek a szeme láttára végeztek az apjával, belépett egy bandába, hogy kiképezze magát, majd rendőrré vált, hogy elkapja a gyilkost. Minden épp olyan szépen és simán zajlott, ahogy leírtam. Nem múlta sem felül sem alul a várakozásaimat. Egy nagyon egyszerű, nagyon lényegretörő sorozat volt, és hadd emeljem ki, mennyire örülök, hogy csak 8 részes, mert így sikerült erőteljesen és hatásosan lezárni a történetet.

A sorozat szépen ívelt felfelé, és csúcsosodott ki valahol a 6-7. rész körkényékén, aztán lejtemenetben gyorsan és erősen fejeződött be. Végig fent tartotta a figyelmet, a kiszámíthatósága ellenére is érdekes volt, az akciójelenetek látványosak és kíméletlenek. Az emberek csúnyán sérültek meg, és mocskosan haltak meg. Nem szépítgette a valóságot, és próbált mindent megoldani a szeretettel és a megbánással. A karakterek nem voltak sem sérthetetlenek, sem szentek. Akit meg kellett ölni, azt megölték, akinek gyilkolnia kellett, az gyilkolt. És tudjátok, hogy én szeretem, ha a dolgokat úgy mutatják be, ahogy vannak, és nem szépítik a végtelenségig, hogy hiteltelenre maszkírozzák. 

És éppen ezért nagyon tetszett a befejezés: valóságos volt, hiteles és kíméletlen. Ha valaki bosszút esküszik, annak szembe kell néznie azokkal a veszteségekkel és áldozatokkal, amikkel Oh Hyejin is szembenézett. Örülök, hogy nem kellett bosszankodnom a jellemző szépítgetés miatt, hanem tényleg minden olyan nyers és velős volt, mint a valóságban. Viszont pont mivel számítottam a koreaiakra jellemző végkifejletre, meglepődtem, mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam. Főleg Oh Hyejin lepett meg; végig elkötelezett volt a bosszúja iránt, tudta, hogy akarja véghez vinni, ám a végére kicsit ingadozott a karakter, vívódni kezdett a bosszújával és saját magával kapcsolatban, ami emberivé és valóságossá tette az egész lányt. Nem egy gyilkológép volt, és nem is egy határozatlan kis fruska, hanem egy nő, aki bosszút akart, de a bosszúban nem akarta elveszteni önmagát. Tetszett ez az ingadozás az utolsó részekben, a befejezésnek pedig néhány szempontból sikerült meglepnie.

Ami a többi karaktert illeti, ők is azt nyújtották, amit egy bosszúdrámától elvárunk: ki-kinek megvolt a maga sérelme, és hála a jó égnek nem kezdték el mindenki gondját-baját untig és a klisékig boncolgatni. Épp csak annyit árultak el, ami ahhoz kellett, hogy együtt érezzünk velük, a többit a fantáziánkra hagyták. Ezt csinálhatnák gyakrabban a koreaiak, sokkal hatásosabb, mint a szánkba rágni minden egyes részletet, amíg már képtelenek vagyunk a drámai háttérsztorikat fintorgás nélkül végighallgatni. Choi Mujin volt a másik karakter, akinek sikerült meglepnie. Sokkal emberibb volt, mint azt az ember egy bandavezértől várná. Ettől még persze brutális, de a brutalitása mögött emberség, nem pedig színtiszta kegyetlenség rejtőzött. Inkább sértett és csalódott volt, mintsem szimplán kegyetlen, és minden cselekedetében lehetett látni azt a gyarló emberséget. Kicsit olyan, mintha azt próbálták volna mondani, hogy egy bandát a bizalom és a hűség tart össze, és mikor Choi Mujint elárulták, akkor ő csalódottságból cselekedett kegyetlenül. Csalódott, mert ő sosem árult el senkit, őt mégis elárulták. Pozitívum, hogy ezt sem rágták a szánkba, hanem a néző odafigyeléssel tudta kiismerni. 

Összességében azt tudom mondani, hogy ugyan semmiben sem tűnt ki a többi közül, nem okozott katartikus élményt, és túl emlékezetesre sem sikerült, de amit beígért, azt jól hozta, úgyhogy nézzétek meg bátran, csalódni szerintem nem fogtok.

A bosszú ára, hogy szörnyeteggé válj.