Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv értékelés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv értékelés. Összes bejegyzés megjelenítése

Mo Xiang Tong Xiu: Heaven official's Blessing 1.

2024. március 13.

Cím: Heaven Official's Blessing

Író: Mo Xiang Tong Xiu

Műfaj: xanxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Fülszöveg:  

“Hallottátok? A guberáló mennyei tisztviselő összeszűrte a levet a szellemek birodalmának első számú fejesével!”

Nyolcszáz évvel ezelőtt Xie Lian volt Xianle királyságának koronahercege, az istenek és az emberek dédelgetett kedvence. Nem is volt meglepő, hogy nagyon fiatalon az istenek közé emelkedett. Most, nyolcszáz évvel később Xie Lian harmadszor emelkedik fel az istenek közé, de korábbi bukásai következtében ezúttal mint “három világ bohóca”. Első isteni küldetése során találkozik egy rejtélyes démonnal, aki a szellemek uralkodója, és még a Mennyekben is rettegnek tőle. Xie Liannek azonban sejtelme sincs róla, hogy a szellemkirály már sok-sok ideje figyeli őt.

(A magyar fanfordítók által írt fülszöveget hoztam.)

Értékelésem:

Ez a kötet a legkevésbé kedvencem, de csak mert még annyira az "ismerkedős, világbemutatós, könnyű akadályok" részben tartunk. 

Xie Lian legtöbb "küldetésében" az zavar, hogy mindegyik a "sok hűhó semmiért" vonalon mozog. Xie Lian reeeengeteget utazik, hogy eljusson pl. a Yujun-hegyre, vagy Banyue-ba, és ezek az utazások tök érdekesek, mindig társaságban megy, ott van vagy San Lang, vagy Nan Feng és Fu Yao, karakter- és világépítés szempontjából 10/10. Még az is tök izgalmas, amikor felderítik az adott ügyet, és kibomolnak a szálak. Minden ilyen ügye felölel vagy 100-150 oldalt, utazással, nyomozással együtt... mindezt azért, hogy utána jöjjön egy harmadik fél, aki lezár és elrendez mindent. A Yujun-hegynél ott volt az az egész cécó a menyasszonynak öltözéssel, a hegyen való kóválygással, az értelmetlen halálesetekkel és harcokkal. Mindez teljesen felesleges volt, mert Fu Yaonak elég volt csak visszamennie a Mennybe, hogy segítséget kérjen, és már jött is General Pei Junior, aki közölte, hogy "jajaj, vágjuk mi a sztori, majd mi gondoskodunk róla".

Banyue ugyanez. Xie Lian megint vagy 20 oldalon át utazott, 75 oldalon át ügyet oldott, majd jött SPOILER most épp Shi Qingxuan SPOILER VÉGE egy harmadik fél, aki 5 oldalban letartóztatta a tettesünket, majd visszavitte a Mennybe, és megkérte Xie Liant, hogy maradjon ki a dologból. Ja, igen: minden szart rábíznak Xie Lianre, majd közlik vele, hogy amúgy maradjon már ki az ügyből. Értem én, hogy ő a Szemétszedő Isten, de legalább tiszteljük már meg annyival, hogy ne csak a szemét összeszedéséig legyen beleszólása a dolgokba! Emberem nagyon nincs megbecsülve, és hagyja magát kihasználni.

Viszont, így harmadszorra újra olvasva a sztorit rájöttem, MXTX mennyi spoilert dobált itt szét az elkövetkezendőkre vonatkozóan. Mint a Szélmester az érdemeket a Mennyben. Az volt ezzel a baj, hogy olyan rohadt hosszú ez a sztori, hogy mire ezek a spoilerek/utalások kibontakoztak a könyvben, már elfelejtettem, hogy valahol korábban meg voltak említve. (Zárójeles megjegyzés, hogy akármennyire is imádom ezt a történetet, rendkívül túlírt. Kellett volna ide egy erőskezű szerkesztő, aki kigyomlálja ezt a susnyást, hogy ne 8 kötet legyen, amit egyébként 5-6-ban is simán el lehet mesélni.)

Ha már ennyit szövegeltem, szövegelek még egyszer ennyit, mert itt van miről beszélni.

Az első egy spoileres "analízis" Nan Fengékről, amit amúgy nem kell magyarázni senkinek, de nekem fontos (ha nem olvastad még a teljes sztorit, ezt ne olvasd el, ugorj a spoiler vége felirathoz!): 

SPOILER Nagyon vicces, hogy Nan Feng és Fu Yao úgy tesznek, mint akiket kényszerítettek, hogy segítsenek Xie Liannek (amúgy valószínűleg saját magukra haragszanak, amiért nem tudták megállni, hogy ne vigyázzanak rá :D), de közben valahol nagyon szomorú a veszekedésük. Mindkettő szidja a másikat a teljes történet alatt, amiért cserbenhagyták Xie Liant, egymást túllicitálva harsogják, mekkora áruló a másik, miközben valószínűleg ezzel a saját lelkiismeretüket nyugtatják, vagy próbálják igazolni a döntésüket, vagy a saját hibájukat róják fel maguknak, vagy mindhárom. Amellett, hogy vicces őket civakodni látni, el is keserít. SPOILER VÉGE

A második egy kérdés, amire még lusta voltam rákeresni: Megemlítik ebben a részben, hogy az istenek annál erősebbek, minél több a hívőjük, és ha elfogynak a hívők, az istenek... megszűnnek létezni. Na már most Xie Lian 800+ éves. Mindenki, de főleg ő maga tisztában van azzal, hogy régen nincsenek már hívői. Sosem gondolkodott el azon, hogyan lehetséges, hogy még nem szűnt meg létezni? Vagy ennek a letaszításához, a büntetéséhez és az átokkalodákhoz van köze? Akit letaszítanak és elzárják a spirituális erejét, annak mindegy, mennyi hívője van, akkor is életben marad? Mert kvázi az a büntetése, hogy nem halhat meg? Mert ha nem, akkor Xie Liannek illett volna ezen elgondolkodnia...

A harmadik egy cukiságroham HuaHua felé: a banyue-i "it's dirty" jelenet, amikor nem akarta, hogy Xie Lian a koszos földön járjon... Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ő egy Isten, akihez a kosz nem méltó. Akkor is így viselkedett volna, ha Xie Lian átlagember lenne. Ne felejtsük el, Hua Cheng hányszor nézte végig, hogy Xie Liannek a sárban kellett fetrengenie, és hogy ez vajon mit váltott ki belőle. 

A negyedik: úgy megszakad a szívem mindig, amikor valaki kedvesen bánik Xie Liannel, mert szegény fiú ilyenkor úgy meghatódik... Annyira fáj érte a szívem, hogy így hiányzik neki a kedvesség, így igényli, de mindenki rosszul bánik vele. :((

És a végére hagytam a kedvencemet: Xie Lian lehet, hogy maga a balszerencse, de mindenki, akire egy kis figyelmet fordított az élete során az vagy valami nagy ember lett, vagy nagy tetteteket hajtott végre. Banyue, Pei Xiu, Feng Xin, Mu Qing, Hua Cheng... Ez nem lehet a véletlen műve. :)

Igen, ez az értékelés inkább egy fangörcshöz hasonlít, de szerintem ez is sokat elmond arról, mennyire csodálatos ez a történet. Most pedig sipirc olvasni! 

Kedvenc idézeteim:

If I like you, you could be a beggar and I'd still like you. If I dislike you, you could be the emperor and I'd still dislike you.

 

„ I know better than anyone where my place is,” Xie Lian replied.
"Then how dare you still stand next to him?! Fu Yao shouted.
„Because…if I stand next to him, the snakes won't come,” Xie Lian answered earnestly.

 

Fu Yao turned to Nan Feng. „Was there something you wanted to say?”

Nan Feng immediately shook his head. „There is nothing I want to say.”

„… Why don't you guys just say something?” Xie Lian asked.

 

When the people call you a god, you are a god. If the call you crap, you are crap. You are whatever they say you are.

Ocean Vuong: Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk

2024. március 3.

Cím: 
Röpke
​pillanat csak földi ragyogásunk

Író: Ocean Vuong

Műfaj: lélektani, levélregény, LMBTQ

Ország: Vietnám

Fülszöveg: Ocean Vuong könyve brutálisan őszinte, költői nyelven megírt vallomás a szerelemről, a családról, a bevándorlásról, a szegénységről és a szeretetről. A húszas éveiben járó fiú, Kiskutya, anyjának írott levelében meséli el családjuk történetét, amelynek gyökerei a háború sújtotta Vietnámtól az amerikai Hartford városáig nyúlnak.

A fiú alámerül anyja bombák szaggatta emlékképeibe, hogy elmesélje a háború okozta traumákat, a kivándorlás és az új otthon keresésének nehézségeit, valamint kettejük függőséggel és frusztrációkkal terhelt kapcsolatát. Mindeközben keresi azokat a szavakat is, amikkel őszintén megvallhatja a dohányföldeken dolgozó, drogfüggő fiúval, Trevorral való barátságát és vonzalmát. Vuong lenyűgöző sűrűséggel és megértéssel beszél a különböző világok határán lebegő emberekről, arról, hogyan élhetjük túl a való élet sivárságát, és arról, hogyan gyógyíthatjuk és menthetjük meg egymást anélkül, hogy elfelednénk, kik vagyunk.

Véleményem: Ez a könyv nagyon sok minden szeretett volna lenni, és ebbe belebukott. Az elején még kifejezetten érdekes volt, szeretem az ilyen típusú, mesélős, levélként megírt történeteket, a koncepció pedig, hogy mindezek a levelek egy olyan anyának szólnak, aki nem tud olvasni, egyszerre szomorított el, és birizgálta a fantáziámat. Sőt, maga a kivándorlás, a traumák, az új otthon keresése, és azokban az időkben szövődő meleg kapcsolat is nagyon érdekelt. De ezek egyike sem fogott meg. Mindegyik egyszerre volt sok, és mégis kevés.

Ennek azt hiszem az az oka, hogy hiába volt a könyv gyönyörűen megírva, tele metaforákkal, költői képekkel, barokk körmondatokkal, és olyan szépen leírt/megjelenített képekkel, hogy a könnyem folyt, az egész túl sok volt. Ez alatt azt értem, hogy néhol oldalakon keresztül elveszett az író az akkori sportok elemzésében, a berendezés költői megjelenítésében, de a legfájóbb, hogy bekezdéseken keresztül beszélt a semmiről. Leírt egy sort, ami érdekes volt, ami fájt, ami megfogott, majd innét elkalandozott olyan irányokba, amiknek a leghalványabb köze sem volt a témához. 

És igen, nagyon mély, nagyon igaz és húsba vágó gondolatok voltak a könyvben, amiken néha felszisszentem, megálltam, hogy megemésszem, vagy letettem a könyvet, hogy feldolgozzam. De mindez csupán a könyv 30-40%-ára volt igaz. A többi 60-70% csupa barokk körmondatba foglalt tájleírás, teljesen felesleges karakterek egész élettörténetének bemutatása, egy-egy munkafolyamat részletes leírása vagy épp egy oda nem illő, teljesen elvont érzelmi folyamat részletezése, ami sehogy sem illik a közegbe. 

És mivel a könyv egyetlen erénye, hogy gyönyörűen megfogalmazott, sajnos ebben ki is merül minden, ami tetszett benne. Nem tudnám elmondani, miről szólt. A kivándorlásról sehol nem esett szó; Kiskutya (a főszereplő) onnét indít, hogy már Amerikában élnek, és nem fogadják el őket. Arról nem beszél, milyen volt Vietnámban élni, és most milyen Amerikában. Csak az hangzik el, hogy itt megvetik őket. Traumák vannak bőven, és az ebből fakadó toxikus románcot is szerettem. Kiskutya nem elég, hogy az élet más területein folyamatos megaláztatásban élt (elméletileg, mert erre is csak néhány példa lett hozva, és nagy vonalakban vázolva), de még azt is hagyja, hogy a másik fél a "kapcsolatukban" úgy kezelje... mint egy kutyát. Nagyon szépen le volt vezetve, hogy miért érzi úgy, hogy neki szüksége van erre a toxikus kapcsolatra, ez az első olyan könyv, amiben elhittem a főszereplőnek, hogy igen, baszki, ez a srác teljesen indokoltan van ebben a rohadt toxikus kapcsolatban, és baszki, megértem őt. Gyönyörűen bemutatta, hogy miért marad valaki benne egy ilyen kapcsolatban, annak ellenére is, hogy ő maga is tudja, hogy nem tesz jót neki. Drága írók, innen tessék informálódni, ha hasonló kapcsolatra épülő történetet akartok írni! 

A szép és igaz gondolatok ellenére azonban voltak olyanok, amikkel nem igazán értettem egyet. Ott volt például az a rész, amikor Kiskutya az amerikai feketék helyzetéről beszélt, és azt kifejezetten jónak írta le. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire az ázsiaiak elnyomására volt kiélezve a történet eleje, a feketéket pedig szinte egyenrangúként kezelte a fehérekkel, amikor tudjuk, hogy ez nemhogy a 70-80-90-es években, de még ma sincs így.

Aztán ott volt az a teljesen indokolatlan jelenet, amikor Kiskutya elmondta az anyjának, hogy a fiúkat szereti, ő pedig élből azt kérdezte, de hogy "de ugye nem fogsz női ruhákat hordani?" Ez nagyon jól bemutatta, hogy menyire nincsenek tisztában az emberekkel azzal, hogy mit jelent melegnek lenni, és egyenesen arányos náluk ez a szó a crossdressinggel vagy a transzvesztitizmussal. Az azonban, hogy az író továbbment, és hagyta a karakterét, hogy gondolatban megerősítse: "már hordtam női ruhát, és megtenném újra", de végül a könyv során sosem tette meg "újra" azt sugallja számomra, hogy Vuong ezzel egyszerre akarta érzékenyíteni a népet a transzvesztitiák felé is. Viszont ezzel szerintem csak sikerült tovább erősíteni azt az általánosítást, hogy a melegek női ruhákba öltöznek; ami, ugyebár, tudjuk, hogy hülyeség, és a kettő között nincs kapcsolat.

A könyv utolsó harmadát már szinte ledaráltam, csakhogy végre vége legyen, mert addigra Voungnak már tényleg nem volt már miről mesélnie, és vég nélkül, oldalakon át tartott a semmiről való értekezés, és a szép mondatok összekapcsolása, amiben a semmit szerette volt kiszínezni. Néhol annyira elvesztettem a fonalat, hogy csak olvastam, de nem értettem, hogy mit, és újra kellett olvasnom az oldalt, hogy történt-e egyáltalán valami. (Spoiler: nem, sajnos nem történt.)

Úgyhogy hiába volt nagyon szépen megírva, ami kifejezetten jót tett a szépérzékemnek, és kicsit fel is töltötte a lelkem, a könyv nagyon hamar vált unalmassá, története pedig nem igazán volt, mert a szépség a cselekmény rovására ment. A könyv három részre volt osztva, és a II. részben konkrétan csak bekezdésekbe voltak dobálva a mélyebbnél mélyebb (és néha összefüggéstelen, egymáshoz nem kapcsolódó) gondolatok, amit bár gyorsan lehetett olvasni, de teljesen leszívott az, hogy tartsam az iramot az író ide-oda csapongó gondolatmenetével.

Kedvenc idézeteim:

Néha az, ha valaki gyengéd hozzád, úgy érződik, mint annak a bizonyítéka, hogy tönkretettek.

Azt mondják, semmi sem tart örökké, de valójában csak attól félnek, hogy tovább fog tartani az a dolog, mint ameddig szeretni tudják majd.  

[…] nem lehet anélkül uralkodni, hogy ne legyen alattad valaki.

Tudtad, hogy a szomorúságból meg lehet gazdagodni?

Kikerüljük magunkat, hogy haladjunk.

Meng Xi Shi: Thousand Autumns 1-2.

2024. február 27.

Cím: Thousand Autumns

Író: Meng Xi Shi

Műfaj: wuxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Nyelv: Angol 

Fülszöveg: Shen Qiao is a devout Daoist priest who has spent his life honing his skills and spirit, leading his sect with martial talent, beauty beyond measure, and an earnest heart. His polar opposite, Yan Wushi, leads one of the most powerful demonic sects and is said to be unrivaled in his strength and cunning. Yan Wushi believes in the inherently selfish nature of all people—himself included—and that nobody is above committing dark deeds for their own benefit.

When a fight leaves Shen Qiao injured, blind, and with hazy memories, Yan Wushi takes in the defeated sect leader with a dark plan: test the limits of the man’s patience and faith in others to lure him onto the demonic path. Little does he know that he is about to meet the first immovable force of his life, and that two hearts can connect in unexpected ways. With the passing of a thousand autumns, who can stay eternal?

Fanfordítás: ITT

Értékelésem: 

Mivel a fülszöveg angol, hadd foglaljam össze gyorsan, miről szól ez a kötet: Shen Qiao egy világi kis plüsscica: mindenkivel kedves, jóságos, jámbor, nagylelkű, akkor is, ha hátba szúrják. Ő a Xuandu Hegy Szektájának vezetőjét (illetve csak volt), és a történet elején egy egy-egy elleni harcban legyőzi őt egy nagyágyú, Kunye. Shen Qiao lezuhan a hegyről, élet és halál között vergődik, megvakul és elveszti emlékei egy részét. Yan Wushi, a három démoni szekta egyikének vezetője ilyen állapotban talál rá, és egy sötét tervtől vezérelve megmenti Shen Qiaot: próbára akarja tenni Shen Qiao jámborságát, kedvességét és jóságát, abban a reményben, hogy rá tudja csalni őt a démoni útra. Meg lehet-e mérgezni egy ilyen kedves lelket, és ha igen, hány árulás kell hozzá?

Hát, ez a regény nem úgy alakult, ahogy vártam. Tegyük félre a nagyon izgalmas alapkoncepciót (ami ugye az, hogy egy démoni kultivátor meg akarja mérgezni egy tisztességes kultivátor szívét), és nézzük a sajnálatos tényeket. Az egész story-line ide-oda csapong, a szereplők látszólag random, céltalanul lődörögnek egyik városból a másikba, minden olyan előrángatott, olyan hirtelen, olyan felszínes. Többször is szó esik „földrengésszerű” sokkról, amiben olyan karakterekről derültek ki felháborító dolgok, akikről akkor hallottunk először. Semmi nem volt felvezetve ezek közül a felháborító dolgok közül, semmi nem volt bemutatva, csak bumm, bele a közepébe. Úgyhogy mivel nem ismertem ezeket a szereplőket, nem is érdekelt, kiről mi derült ki, elmaradt tehát a katarzis.

És ha már lehet, beszéljünk légyszi arról is, hogy borzasztóan kiábrándító volt a történet felvezetése. Azt megcsinálni, hogy találkoznak a főszereplők egyetlen fejezet erejéig, majd elválnak útjaik, és teljesen érdektelen szereplőkkel kezdenek interaktálni, miközben mi arra várunk, hogy végre valami történjen, az felháborító. És itt most nem valami romantikus dologra gondolok. Én ezt a sztorit Shen Qiao és Yan Wushi miatt kezdtem el. Hogy 100 oldalt kelljen várnom rá, hogy Yan Wushi egyáltalán felbukkanjon(!), az nagyon lehangoló. Ők vezetik a fő konfliktust, úgyhogy 100 oldalon át a sztori nem tartott semerre, és még miután találkoztak is kellett úgy 80 oldal, hogy elkezdjen érdekes lenni. 180 oldal. Rettenetesen nehéz volt átrágnom magam rajta.

A könyv második felében voltak jó pillanatok, szeretem badass Shen Qiaot, Yan Wushi is érdekes karakter lehet (csak épp semmit nem tudunk még róla), de itt is nagyon hullámzó volt a történet. Valószínűleg a rengeteg érdektelen politika húzta le. Olvastam, hogy sok lesz benne az intrika, és jól sejtettem, hogy utálni fogom. (Ez valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, akinek ez bejön, az imádni fogja.) Ebben a könyvben találkozik az ázsiaiak „mondd, ne mutasd” történetmesélése, és a rémunalmas politika, ami azt jelenti, hogy 1-2 oldalon át töményen nyomatja az írónő a dumát mindenféle random emberekről, akiket még sosem láttunk, de meg kéne jegyezni a nevüket. Nem történelem órára iratkoztam be, kedvesem! Úgyhogy ez egy rémszenvedős első kötet volt. Lássuk, történt-e progresszió a második kötetben.


Ha az első részre 2,5 csillagot adtam (és bizony annyit adtam), akkor a második megérdemel egy féllel többet, mert itt már történtek dolgok, amik érdekeltek. Például Yan Wushi árulása, ami szerintem nem lepett meg senkit, de azért kicsit fájt. Vagy például a könyv végi csata, aminek kimenetele szintén nem lepett meg senkit, de kellőképpen kielégítő volt. De tetszettek a kolostoros jelenetek is, Shiwu-t is kifejezetten szerettem, magát a koncepciót is, hogy Shen Qiao shizun lett (bár abban is biztos voltam, hogy amint lehet, lepasszolja valakinek a kölyköt, (és így is lett)), és a Shen Qiao „megmenti” Yan Wushit is egy jó rész volt. De ne legyenek téves elképzelései senkinek, ennek a kötetnek a története még mindig nem elég erős.


A könyv 85%-át továbbra is az (érdektelen) politika teszi ki, a maradék 15%-ot pedig az, hogy Shen Qiao milyen gyenge, beteges kinézetű, aztán elver mindenkit egy bambusznáddal. Nincs tétje annak, hogy Shen Qiao ennyire erőtlen – mert igazából nem az. Akárkivel kerül is szembe, mindenkit legyőz. Lehet az a legerősebb démon, vagy az ereje teljében lévő halhatatlan, a gyenge, vak Shen Qiao mindegyiket leveri.


A fent említett ominózus eseményre (Yan Wushi árulása) 209 oldalt kellett várjak. És vajon mi történt az előtte lévő 208 oldalon? Semmi érdekes. Politika. Ilyen és olyan uralkodókkal találkoztunk, megint heteket utazgattunk egyik városból a másikba, volt egy csók jelenet, de egyáltalán nem érdekelt, volt egy harc jelenet Yan Wushi meg nem tudom ki között, de szintén nem érdekelt, mert tudtam, hogy Yan Wushi vagy nyer vagy döntetlen lesz. Nincsenek tétek ebben a könyvben. (Még annak sincs tétje, hogy Shen Qiao bambusznádja eltörik, mert abból is mindig szerez egy másikat >д<) Sajnálom, ez így nagyon unalmas. Visszatérve a politikára, jó lett volna egy térkép ehhez a könyvhöz, mert nem áll össze, ki kivel van, és tulajdonképpen mit is akarunk elérni. Azt sem tudom, kinek szurkoljak. Megjelenik egy új karakter és nem tudom eldönteni, hogy barát vagy ellenség, pedig elmondják, kinek az oldalán áll.


És ha már új karakter: na az volt. Sok. Minden fejezetben legalább három. Ezzel még meg tudtam volna barátkozni, ha az író nem erőlteti le a torkomon az összes új szereplő belső viszályát. A könyv végén mintegy 30-40 oldalt vesztegeltünk a Bixia Szekta viszályának megoldásán – egészen odáig én nem találkoztam ezekkel a szereplőkkel, nem ismertem őket, nem volt érzelmi kötődésem feléjük. De itt az írónő felfüggesztette az engem érdeklő fő cselekményt (azokkal a szereplőkkel, akiket ismerek és érdekelnek), hogy végighallgassam, miért mészárolja le egymást egy csapat vadidegen. Nem ér-de-kel. Mikor értik már meg a kínaiak, hogy nem tudunk azonosulni előrángatott karakterek problémájával? Ez a nő 50 oldalanként előhoz új szereplőket, akiket nem vezetett fel, helyette mint a Zanza TV, fél-egy oldalban elmesélte az egész élettörténetét, majd elvárta, hogy ez alapján engem érdekeljen, mi lesz vele. Hát nem érdekel. Ellenben itt van ez a Shen Qiao meg Yan Wushi gyerek, akiket két könyv óta követek, mégsem tudok róluk semmit. Na ők érdekelnének, kedves Meng Xi Shi! Róluk mikor tudok meg végre valamit? Mert szerintem már nagyon ideje lenne.

Végig fogom olvasni mindezek ellenére is a sorozatot (megvettem az első két részt, és utálom, ha megkezdetlen sorozatok állnak a polcomon), de ilyen első kötetek után ez tőlem hatalmas erőfeszítés. Csak kitartó olvasóknak ajánlom, és olyanoknak, akik szeretik a politikai intrikákat.  Töményen.

Kedvenc idézeteim:

„Only something that's gone can be called precious.”

(„Csak ami már elveszett, azt nevezhetjük értékesnek.”)

 

„Everyone holds evil thoughts inside their hearts; the difference lies in whether or not they act on it.”

(„Mindenki hordoz gonosz gondolatokat a szívében; a különbség abban rejlik, hogy ezek alapján cselekednek-e.”)

 

„You can kill people, but you cannot kill their hearts.”

(„Az embereket megölheted, de a szívüket nem.”)

Osamu Dazai: No Longer Human

2023. február 27.

Cím: No Longer Human

Író: Osamu Dazai

Ország: Japán

Nyelv: Angol

Fülszöveg: Dazai Osamu No Longer Human című könyve a magát kudarcként ábrázoló Oba Yozo látszólag normális életét meséli el, miközben a főhős képtelen arra, hogy megértse az embereket. Yozo kísérlete, hogy összeegyeztesse magát a körülötte lévő emberekkel, gyerekkorában kezdődik, de az iskolai évei alatt is tart, ahol a "bohóc" álarcát ölti magára, hogy elrejtse idegenkedését az emberektől, s felnőttként végül sikertelen öngyilkossági kísérlethez vezet. Érzelgősség nélkül, tényszerűen rögzíti életének kegyetlenségeit, emberi kapcsolatait és a gyengédség pillanatait.

Saját fanfordításom: ITT

Értékelésem: Számomra nem idegen az az érzés, hogy nem tudod megérteni az embereket, akikkel egy világban élsz. Legtöbbször nem értjük a szándékaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, vagy a cselekedeteik mögött lévő motivációt. Félelmetes, hogy a szemükbe nézel, és nem tudod, ők miként látnak téged. Félelmetes a gondolat, hogy egy-egy döntésed, válaszod, cselekedeted hatással lehet rájuk, a légkörre, az egész szoba, az egész család légkörére. Amikor tudod, hogy az elutasítás rányomná a bélyegét a hangulatra – s minderről te tehetnél –, amikor tudod, hogy megbántanád az elutasítással a másikat... Akkor inkább igent mondasz. Inkább hátat fordítasz magadnak, a szükségleteidnek, a szívednek. Inkább azt teszed, amiről tudod, hogy ők elvárják. Mert félsz attól, hogy csalódást okozz.

Ismertek olyan embert, akit kedveltek, mert mindig vicces, tudja, mit kell mondani, könnyű a társaságában lenni? Gyakran ezek az emberek csak félnek attól, hogy önmaguk legyenek, és inkább úgy viselkednek, hogy a te kedvedre tegyenek, mert félnek csalódást okozni neked. Mert megfejthetetlen vagy nekik, mégis hamar kiismernek, bár hogy mit ismertek ki benned, azt ők sem egészen értik. Nehéz megérteni az emberek cselekedete mögött lévő motivációt; az árulásukat, a kétszínűségüket, az aljasságukat. Nem is mindenkinek sikerült. Ilyenkor egyszerűbb a kedvükre tenni, vagy elkerülni őket. A végeredmény pedig az, hogy elszigetelődsz tőlük, egyedül érzed magad, úgy érzed, mivel nem érted őket, mivel te csak az ő kedvükért játszod az ember szerepét, te magad nem is vagy ember.

A No Longer Human ezekről az érzésekről szól. Yozo gyerekkora óta nem tudja megérteni az embereket, lát kétszínűeket, akik teszik a szépet az apjának, majd hallja őket mocskolódni a háta mögött. Lát elvárásokat, amiktől megriad, fél, mi történne, ha nem érne fel hozzájuk. Lát tetteket, amiket nem ért. Érzéseket, amikkel nem tud azonosulni. A kísérlete, hogy beilleszkedjen az emberek közé, látszólag sikeres, csak épp a felszín alatt teljesen egyedül érzi magát. Az emberek szeretik őt, a nők könnyen beleesnek, ő azonban nem képes a szeretetre; hogy szeretne egy olyan emberi lényt, akit nem ért meg? Az elszigeteltség, a körülötte lévő emberek meg nem értése először prostituáltakhoz vezet (akire nem tekint emberként), majd alkoholhoz, végül droghoz, menet közben pedig becsúszik egy (vagy két, nézőpont kérdése) öngyilkosság is. 

A könyv elég nyomasztó, depis, néhol felkavaró, nem való mindenkinek, és nem való minden hangulathoz. Szerintem nagyszerű történet, de nem ajánlom mindenkinek. Ehhez kell egy bizonyos lelkiállapot, mert a téma nagyon is emberi, nagyon is valós. Van akinek könnyű, másoknak nehéz megérteni és azonosulni Yozo érzéseivel. Nekem könnyű volt, de olvastam értékelést, ahol az olvasó egyáltalán nem értette. Úgyhogy ezt a könyvet nem fogja mindenki szeretni. Mindenesetre érdemes adni neki egy esélyt, mert talán találkozol olyan gondolatokkal, amitől kevésbé érzed magad egyedül; a másik oldalról pedig bepillantást nyerhetsz egy másik nézőpontba, az olyan emberek fejébe, akik megfejthetetlennek tartják az embereket, és ezáltal félelemmel tekintenek rájuk. 

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Park Dzsó-Szuk, Jon Szang-Ho: Vonat Puszánba - Zombiexpressz

2021. április 2.

Cím: Vonat Puszánba

Írók: Park Dzsó-Szuk, Jon Szang-Ho

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalszám: 221

Kiadás éve: 2020

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

"Apa, ugye mindig velem leszel?"
A munkamániás vérszívó, ahogy a háta mögött Szogut nevezik a kollégái, vonatra száll a kislányával, hogy találkozzon a volt feleségével. Csak lassan eszmélnek rá, hogy egy azonosítatlan vírus terjedt el országszerte. Fertőzöttek özönlik el az utcákat, akik megharapnak mindenkit, akit érnek – és elszabadul a járvány. Szogu megpróbálja eljuttatni kislányát az immár egyetlen biztonságosnak számító városba, Puszánba.

A kultikussá vált koreai zombihorrorfilm regényesített változata végre magyarul!


Véleményem: Nem egy olyan könyvet olvastam már, ami alapján film készült. De olyan könyvet, ami film alapján készült, nem sokat. Alapvetően ez még nem is volt különösebben zavaró, sőt, nosztalgikus is volt, hogy visszaköszöntek ugyanazok a párbeszédek és jelenetek, mint amiket a filmben láttam. Bár őszintén nem értem, mire jó egy filmet "megkönyvesíteni". Persze nyilván mivel a Train To Busan kultikus filmmé nőtte ki magát, mindenképp le kellett húzni róla még egy bőrt, és bezsebelni még több pénzt. De ha már így van, azt lehetett volna élvezetesen is csinálni.

Az első problémám a magyarosítással akadt, mégpedig a nevekkel. Eleve nem egységes, hiszen a borítón az egyik író neve "Park"-nak van írva, de a könyvön belül az egyik ugyanilyen vezetéknevű szereplőé "Pak"-ként szerepel. Ha már ragaszkodunk a magyarosításhoz (ami egyébként rémesen esetlenül és bután mutat), akkor azt tegyük egységesen, és ne zavarjuk össze a népet. Magyarosítás szerint Paknak kell írni, de akkor ez az író nevére is vonatkozik. Így most szegény félig angol, félig magyar átírással van feltüntetve, ami az én szépérzékemet nagyon zavarja. 

És akkor térjünk rá a könyv tartalmára. Nem ez az első ázsiai könyv, amit olvasok, és nagyon meglep, mennyire különbözik az, amit ők és amit mi minőséginek nevezünk. Az ázsiai írók olyan stilisztikai hibával írják végig a regényeiket, amikért itthon a magyar kiadók visszadobják a kéziratot (vagy a szerkesztők kitépik a hajukat). Nálunk itthon a kezdő, tizenéves írópalánták írnak úgy, mint ahogy ez a könyv meg van írva (és ki van adva). A mondatok esetlenek, gyengék, szétesettek és hol túlírtak, hol pedig túl tördeltek. Azt mindenki tudja, hogy a rövid vagy tőmondatok feszültséget keltenek, ez egy gyakori írói eszköz. Ez a könyv tele van ilyenekkel, de nem akkor használták őket az írók, amikor feszültséget akartak kelteni, hanem mindig. Egyszerűen fárasztó volt olvasni a sok kurta, rövid mondatot, túlságosan tördelté tetette a regényt. A szóismétlésekről már ne is beszéljünk (bár ez inkább a magyar kiadás hibája lehet, hiszen a magyar nagyon változatos nyelv, nem hiszem el, hogy nem lehetett egyes helyeken szinonimákat vagy más szófordulatokat találni). Egyáltalán nincs jól megírva ez a regény, legalábbis magyar szemmel. Én ennél dinamikusabb és gördülékenyebb szöveget várok el egy kiadott könyvtől. Képtelen vagyok élvezni az ilyet.

A könyv cselekménye semmiben sem tér el a filmtől, talán csak a szereplők kaptak plusz (klisésebb) háttérsztorikat. Amivel pedig az a baj, hogy olyan totál felesleges mellékszereplők is kaptak egy fél oldalnyi ismertetőt, akiket amúgy egyik fejezetben megismertünk, a másikban pedig már ki is nyírtak a zombik. Felesleges. Egyszerűen felesleges szópazarlás volt értük, mivel az olvasó (legalábbis én) egyébként sem törődött a sorsukkal (már csak azért sem, mert időm sem volt rá, hisz a következő fejezetben kinyírták). Kicsit átverve is éreztem magam néhol, amikor hosszasan szövegeltek egy-egy karakter életéről, majd a következő bekezdésben megölték; miért pazarolták az időmet arra, hogy elmeséljék, ki ő, és milyen ember, ha a cselekmény utána rögtön nélküle folytatódik? Arról már nem is beszélve, hogy mivel ez a történet egy társadalomkritika is egyben (mint az ilyenek általában), ezért mindenki háttérsztorija unalmasan klisés. Vagy gazdag az illető, és ezért nem foglalkozik eleget a családjával (khm, Szogu, rólad beszélek), vagy szegény és nemes, vagy szegény, de hataloméhes, vagy jó pozícióban lévő és végtelenül önző. Ugye nem kell elkezdenem összeszámolni, hányszor láttuk már ezeket? Kicsit idegesít már, hogy az emberek azt hiszik, ezeken az élethelyzeteken túl semmi más nem létezik. Itt vagyok példának én, vagy a családom, akik egyik fent felsorolttal sem tudunk azonosulni, de az ismerőseim nagy része dettó. Ezek nagyon általános, nagyon lecsupaszított, nagyon gyenge élethelyzetek, az emberek sokkal összetettebb, komplexebb körülmények között élnek, mint amiket állandóan lenyomnak a torkukon ezekkel az általános, közhelyes és klisés háttérsztorikkal.

Amit már a filmben sem értettem, hogy Szogu elvileg egy jól kereső pasas; akkor meg minek vonattal mennek Puszánba? Nincs kocsija, hogy levezessen? Még hamarabb is leérnének, mint így. Persze a sztori miatt fontos a vonat, de akkor ne tegyük tönkre a történetet azzal, hogy egy gazdag csávó olyan közlekedési eszközt használ, ami teljesen irracionális a részéről. 

Visszatérve a regény szövegére; sajnos olyan rossz minőségben volt megírva, hogy én, aki egyébként akármin el tudom sírni magam, és ilyen szempontból elég érzékeny vagyok, szemrebbenés nélkül olvastam végig, ahogy mindenkit kinyírtak a zombik. Egyszerűen nem tudtam átérezni semmit, nem tudtam belemerülni a könyvbe, nem tudtam kötődni sem a szereplőkhöz, mert a rossz fogalmazás folyamatosan kirántott. Nem tudom, minden ázsiai regény ilyen-e, de a legtöbb kiadott, amivel találkoztam sajnos mind ehhez hasonló. A történetek gyakran nagyon egyediek és érdekesek (ez is az!), de a fogalmazás nagyon zavaró. És ez nem hozzászokás kérdése, hanem konkrétan lejjebb kell tenni a lécet a szöveg minőségét illetően.

A történet lendületes és akció dús, szóval unatkozni tényleg nem lehet rajta. A filmhez semmit nem ad hozzá, a szöveg pedig nagyon gyenge. Nem mondom, hogy kár volt kiadnom rá a pénzemet (persze, hogy nem, szép a borító :3), de egyszer elég volt.