Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: misztikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: misztikus. Összes bejegyzés megjelenítése

Pigpen (webtoon)

2026. április 7.

Cím:
 Pigpen

Műfaj: webtoon, thriller, pszichológiai, misztikus, horror

Ország: Dél-Korea

Írók: Kim Carnby és Cheon Beom Sik

Fejezetek száma: 68

Kiadás: 2020

Leírás: Pihentető menekülés a paradicsomba… vagy halálos csapda?

Song Jinhyeok egy lélegzetelállító tengerparton ébred, de fogalma sincs, ki ő, vagy hogyan került oda. Bárhogy próbálja összerakni a történteket, nem könnyű kibogozni ezt az őrjítő rejtélyt úgy, hogy mindenegyes nyom újabb, őrjítő kérdésekhez vezet… és a család, amely befogadja őt, korántsem az, aminek látszik.

Véleményem: Srácok... esélyetek sincs arra, hogy kitaláljátok, mi folyik itt. 

Én úgy ugrottam bele, hogy még a műfaját sem néztem meg, csak megláttam Kim Carnby nevét, és nekiálltam olvasni. A Sweet Home és Bastard után én már nem kérdőjelezem meg ezt az embert.

Ebben a történetben semmit nem tudsz előre kitalálni. Persze aki sok hasonló műfajú történetet olvasott, annak valószínűleg lesz némi fogalma arról, hogy nagy vonalakban mi folyhat itt; de az utolsó fejezetekig még ő sem fogja tudni összerakni a teljes képet. Mert a teljes kép egy őrület.

A történet ott kezdődik, hogy Song Jinhyeok felébred egy festőien szép szigeten; amin egyébként semmi más nem festői és nem szép. A világon semmire nem emlékszik; sem a nevére, sem a múltjára, azt is csak azért tudja, hogy fiú, mert... Nos. Miután valahogy kisakkozta, hogy biztos hajótörött lett (bár hogy milyen hajóra szállt fel, mikor, miért és hová tartott, azt nem tudja), elindul, hogy felfedezze a szigetet. Nem tart sokáig, hogy találjon egy nagyon indokolatlan panziót, amit egy hátborzongató család üzemeltet. Két szülő, és három gyerek, ebből az egyik egy bogárkínzó, disznóölő kb. 12 éves copfos kislány, a másik egy majdnem-de-mégsem céda leányzó, a harmadik pedig egy magas, nem túl szószátyár srác, aki kvázi csak akkor szólal meg, amikor azzal fenyegeti Jinhyeokot, hogy megöli. Hupsz. A szülők közül az apa hívő; de a Bibliája egy üres lapokkal teli könyv. A majdnem-de-mégsem céda leányzó imád olvasni; de a könyv, amit olvas üres lapokból áll. A család egy panziót vezet, de nincsenek vendégeik, csak szökőévente egyszer; és azokat is (látszólag) megölik. Most azt hiszed, kitaláltad, mi történik itt, mi? Bocsi, de még mindig fogalmad sincs.

Miután Jinhyeok rájön ezekre az apróságokra, illetve arra, hogy talán nem kellene megennie a vacsorát, amit főznek neki, mert lehet, hogy drog van benne, teljesen kiakad, és őrjöngeni kezd, aminek az lesz az eredménye, hogy a család bezárja a csávót egy faházba; ahonnan észrevesz egy kisfiút, aki lehet, hogy a család legfiatalabb gyermeke? De akkor hol volt egészen eddig, és miért nem beszélt róla senki? És miért van nála Jinhyeok telefonja? Ahogy te nem tudod, úgy Jinhyeok sem tudja.

Aztán megjelenik a képben egy néhai k-pop sztár, aki most már jobb napokon sem emlékeztet régi önmagára; szakállas, dagi, ápolatlan. Amolyan mindenesként dolgozik a családnak, akik (látszólag) fizetségként drogot adnak neki (merthogy az ürge egy lecsúszott néhai k-pop sztár). De nem biztos, hogy a fizetség drog. Ez a srác Taehui, és első és legfontosabb szerepe, hogy figyelmezteti Jinhyeokot: bizonyítsa be az értékét a családnak, ha nem akarja, hogy ő legyen az aznap esti vacsora. Ugyanis elképzelhető, hogy a család nem is drogot tesz a vacsiba; lehet, hogy emberhúst esznek.

Vagy mégsem?

Tulajdonképpen fogalmad sincs (és valószínűleg tévedsz). És ez a legjobb az egészben: nagyjából az utolsó fejezetekig elképzelésed sincs, hogy mi történik, de amikor kiderül, az a legélvezetesebb katarzis.

Vannak elejtett félmondatok, foszlányokban visszatérő emlékek, itt-ott megtalált papírfecnik számokkal, meg egy disznóól, aminek Jinhyeok a közelébe sem mer menni, mert... Miért is? És van a világ a szigeten túl, ahová Jinhyeok elvileg nagyon szeretne visszatérni. De ebben se legyél olyan biztos. Még akkor sem jársz közel a megoldáshoz, ha a cselekmény ellentétét hiszed el.


A történet legizgalmasabb karaktere a főszerplő, aki nem emlékszik a múltjára. És mivel nem emlékszik a múltjára, tiszta lappal indul az olvasó előtt, de legfőképpen saját maga előtt. Nagyon izgalmas, mivé fejlődik Jinhyeok, amint elkezd visszatérni az emlékezete, és a ki is van hangsúlyozva a történetben, mennyire megváltoztatják őt az átélt események. (Itt szeretném megjegyezni, hogy emiatt nekem volt egy ötletem, mire akarhat kifutni a történet, de közelében sem voltam a valóságnak. Ezt egy egész kicsit bánom, mert nagyon izgalmas koncepciót találtam ki. Másrészt lenyűgözött, mennyire kiszámíthatatlan a történet, és mennyire nem jártam mégcsak a közelében sem a megoldásnak.) A történet nem próbálja meg sem áldozat, sem  gonosztevő szerepében bemutatni Jinhyeokot. Nincsenek ilyen szélsőségek, csak a morálisan szürke valóság. A történet nem akarja megmondani neked, hogy sajnáld vagy elítéld őt, ez mind a te interpretációdon múlik, és ez a nyitottság, ez az olvasói szabadság nekem nagyon tetszett. Kim Carnby lehetetlenül jó karaktereket ír.

Zseniális ez a történet. Zseniális a hangulata, a feszültség, ahogy felépíti a cselekményt és az érzelmeket addig a pontig, ahol már nem lehet tovább építkezni, és összeomlik az egész. És ekkor nyer értelmet minden. Ha tudsz és szeretsz out-of-the-box (tehát kreatívan, konvencióktól mentesen) gondolkodni, ezt a történetet nagyon fogod szeretni. Persze legyél egy picit őrült is; a megoldást akkor értékeled a legjobban.

És ha most azt gondolod, hogy igazából nem is mondtam semmi konkrétat erről a történetről, akkor nagyon jól látod a helyzetet. Minden spoileres lenne, még a karakterek ismertetése is. Úgyhogy szaladj, és olvasd el, hogy megtudd, amit itt nem tudtál meg!

Bastard (webtoon)

2023. március 11.

Cím: Bastard

Műfaj: webtoon/manhwa, dráma, horror, misztikus, romantikus

Ország: Dél-Korea

Írók: Kim Carnby és Hwang Youngchan

Fejezetek száma: 94

Kiadás: 2014-2016

Leírás: Egy sorozatgyilkossal élek együtt!

Véleményem: Hiba vagy nem hiba, én ezt a webtoont végig a Sweet Home-hoz hasonlítgattam olvasás közben, és a főszereplő Jinre is végig Hyunsoo kistestvéreként gondoltam (bár a Bastard előbb volt, mint a Sweet Home, de Hyunsoo idősebb). Az én lelkemnek ez jót tett, jobban bele tudtam vonódni a konfliktusba és jobban élveztem a történetet, mert olyan volt, mintha egy jól ismert család még ismeretlen rokonainak mutattak volna be (ez csak az én fejemben lévő kapcsolat, a két történetnek semmi köze egymáshoz).

A Bastard egy sorozatgyilkos apának a fia köré épül. Jin gyerekkora óta kénytelen "segíteni" az apjának a gyilkosságokban; ő csalja lépre az áldozatokat, majd ő üti le őket, hogy az apja munkához láthasson. Dongsoo zsánere a fiatalabb, barna hajú lányok, akik valamiképp hasonlítanak az elhunyt feleségére. A konfliktus akkor indul, amikor Dongsoo felfigyel Jinék iskolájának új diákjára, Yoon Kyunra (akibe nyilván Jin is hamar belezúg).

A webtoon olvastatja magát, de főleg azért, mert szinte minden fejezet cliffhangerrel ér véget, amiről a következő fejezetben kiderül, hogy csak kattintáscsali volt. Felhype-olnak a fejezet végén, majd pofon vágnak a következő elején, ami egy idő után fárasztó és kiábrándító. Pont ezért az egész egy kisebb káosznak érződik, sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötletek előrántottak, "miért ne?" alapon vannak ott, de nincsenek felvezetve, nincs mélységül és funkciójuk, és a következő fejezet elején már meg is oldották a konfliktust. Se a karaktereket, se a történetet nem göngyölítették.

A gonosz (Dongsoo) motivációja nem volt megmagyarázva. Nagyon egyszerű ráfogni a gyilkosokra, hogy "azért ölnek, mert elmebetegek", de azért ez sokkal árnyaltabb. Miért elmebetegek? Mi történt velük? Milyen szükségletet elégít ki bennük az ölés? Ezekre a kérdésekre a történet nem adott kielégítő választ (valahol a végén volt egy homályos kis magyarázat, de ez is előrántottnak tűnt, mintha az író rájött volna, hogy valami magyarázatot mégis kell adnia a koncepcióra). A kis játszadozása a fiával pedig inkább gyerekes és (a titkát tekintve) veszélyes volt, mintsem beteg. Volt benne egy vágy, hogy a fiát önmaga képére formálja, de közben félt, hogy Jin majd ellene fordult (ez szép paradoxon lett volna, ha jól ki van dolgozva). Próbálta ráébreszteni Jint, hogy elfogadja, ő is részt vett a gyilkosságokban, és ő sem különb, mint az apja. Ezzel csak az volt a baj, hogy felszínes volt és kusza, nem egészen láttam át, mint is akar Dongsoo a fiától. Egy dimenziós gonosznak tűnt, aki logikus módon a fiát is gonosszá akarja nevelni, minden ok nélkül, csak azért, "mert a gonoszok így szokták"... És mivel az egész a fia utáni hajszáról szólt, Dongsoo sokszor hibázott, és buktatta le magát majdnem, ami nem tudom, miért érte meg neki.

A következő a sorban, hogy Manny Kim tök random volt. Egy mellékszereplő, akit Jin kezdetben utált, majd valahogy barátok lettek (de ez is egyik fejezetről a másikra történt), aztán behozták a háttérsztoriját, aminek se füle, se farka nem volt, de ki lehetett tölteni vele 20+ fejezetet, és közben az olvasó sajnálhatta, meg rághatta a körmét, hogy vajon sikerül-e elkapnia Dongsoo-t (miközben tudtuk, hogy nem), de ennyi. Ha nem szerepelt volna, 20 fejezettel rövidebb lesz a webtoon, de a történet érintetlen marad, mert komoly szerepe nem volt.

Minden olyan derült égből villámcsapás szerű volt. Egyik szál sem volt felvezetve, kibontva, majd elvarrva. Ugyanez igaz a karakterekre is, akik nem fejlődtek a történet során, csak sodródtak, hülyeségeket csináltak, majd meghaltak. Jin és Dongsoo kapcsolata volt talán az egyetlen, ami a végére egész érdekes lett, főleg az, ahogy Dongsoo az apasághoz viszonyult, és Jin, aki mindettől irtózott.

Yoon Kyun például teljesen irracionális karakter volt. Szinte rögtön elfogadta, hogy a pasija apja rá van kattanva (Jin kamu szövege az volt, hogy az apja a fiatalabb lányokra bukik (ami annyira nem is kamu)). Elment a házába, hogy formálisan is visszautasítsa a férfit! Fittyet hányt arra a tényre, hogy Jin képes volt beköltözni a lányhoz és kamerát felszerelni a házára, hogy biztonságban tartsa az apjától, és simán, félelem nélkül beállított hozzá, ezzel feleslegessé téve Jin erőfeszítéseit. Sőt mi több, úgy gondolta, ő jobban ismeri a férfit, mint a saját fia (mivel hiába mondta Jin, hogy az apja beteg, a lány erre csak legyintett). Mindezek után azt is könnyedén elfogadta, hogy a pasija bűnrészes egy sorozatgyilkosságban, és minderre annyi volt a válasza, hogy Jin menjen, és adja fel magát a rendőrségen, "mert ezt kell tennie". 

Jin már érdekesebb karakter volt. Sok minden volt, amit elnyomott magában (bűntudat, ölési hajlam, élvezet, undor, önutálat), és sok traumával kellett megküzdenie, emellett rohadt menő volt, ahogy szembeszállt az apjával és saját magával is. És mire elértünk volna a karakterfejlődéshez, vége lett a webtoonnak, amitől az egész elég lecsapottnak érződött.

Minden hibája ellenére azt nem lehet elvitatni, hogy gyorsan olvasható, a cliffhangerek miatt izgalmas (a clickbait miatt idegesítő), az egyszerűsége miatt pedig könnyű olvasmány. Semmi extra, semmi komplex, és nincs is túl jól megírva, a wattpades rossz írói trükkökre épít, viszont pont emiatt olvassa végig az ember. A Sweet Home után csalódás volt, de legalább bebizonyították az írók, hogy tudnak fejlődni. 

Color Rush

2021. február 10.

Műfaj: dráma, romantikus, misztikus, BL

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (15 percesek)

Főszerepben: Yoo Jun (Choi Yeon-Woo) és Heo Hyun-Jun (Go Yoo-Han)

Ismertető: Színvaksággal élő Yeon-Woo egy olyan világban nőtt fel, amely teljesen különbözik az átlag emberekétől. Csak a szürke és annak néhány tónusát képes érzékelni, de tudja, hogy a világ tele van más színekkel, amit ő maga soha nem láthat. Legalábbis addig a napig, amíg Yoo-Han be nem lép az életébe. Yoo-Han közelében furcsa érzések ébrednek fel benne, és különös módon a színek pár pillanatra megjelennek előtte. Mi lehet az oka mindennek? Míg Yeon-Woo ezen a kérdésen töpreng, Yi-Rang néni kétségbeesetten keresi az évekkel ezelőtt eltűnt nővérét. 

Előzetes: https://youtu.be/2-u59Eb2SGw

Online: Indavideó

Véleményem: Ez a sorozat tökéletes mintapéldája az olyan beteges kapcsolatoknak, amiben a két fél kihasználja egymást. Lehet ezt romantizálni, de ez a kapcsolat akkor is egészségtelen. Nem szeretném ellőni a "poént", amit egyébként lehet sejteni az első részekből, meg az elszólásokból, szóval megpróbálom spoiler nélkül elmagyarázni, miért is közvetít ez a sorozat rettenetesen rossz üzenetet a (fiatal) nézők felé.

Yeon-Woo egy színvakságban szenvedő fiú, aki rátalál valakire, akinek a közelében képes látni a színeket. Mikor erre rájön, Yoo-Han megszállottjává válik. Semmi mást nem akar, csakis egyetlen dolgot: látni a színeket. Értitek, ugye? Nem Yoo-Hant akarja látni. Bármennyire is próbálják elhitetni velünk a készítők (sikerrel, mert a nézők imádták ezt a beteges kapcsolatot), Yeon-Woo soha, egyetlen percre sem Yoo-Hant magát akarta látni, hanem a színeket, amik Yoo-Han velejárói voltak. Yeon-Woo minduntalan undorral ellökte Yoo-Hant, mikor az közeledni próbált felé, és az utolsó részig azt sem akarta, hogy egyáltalán hozzáérjen, ami eléggé elgondolkodtat, hogy vajon akkor hol van ebben a romantika, az intimitás, ami egy párkapcsolat alapja? A 8 részből 7-ben Yeon-Woo folyamatosan hangosan is kimondta, hogy azért akart Yoo-Han közelében lenni, hogy lássa a színeket. Nincs ezzel probléma, ki ne akarná látni őket, miután egész életét szürkeségben élte? Csakhogy itt jön a gond: hogy ezt a témát nem szabadott volna romantizálni. Vagy szabadott volna, de akkor azt tették volna helyesen.

Amit mi kaptunk, az egy félig lélektaninak, félig romantikusnak szánt sorozat. De ebben a témában a kettő nem fér meg egymás mellett olyan módon, ahogyan azt a készítők ábrázolni próbálták. Van ahol működik, és a nézők ebbe is nyugodtan belebeszélhetik a (nem beteges) romantikát, de ez a szerelemtől igencsak távolt állt.

Nem szeretném elspoilerezni, szóval egyelőre legyen elég annyi, hogy Yoo-Hannak is megvan a maga önző indoka, amiért éppen Yeon-Woo-t akarja. Az övé az utolsó részben derül ki, de bár ne rakták volna bele ezt a "megdöbbentő" fordulatot, mert csak tovább rontott az amúgy sem rózsás helyzeten.

Yeon-Woo kihasználta Yoo-Hant, és Yoo-Han is kihasználta Yeon-Woo-t. Mindkettejüknek volt egy olyan "problémája", ami csak akkor oldódott meg, amikor a másik közelében voltak. Azonban az elvárásokkal szemben mindketten azért voltak a másik közelében, mert olyankor megoldódott a problémájuk, nem pedig azért, mert kedvelték a másikat. Kihasználták egymást. Az első perctől az utolsóig, és ezt meg sem próbálták elrejteni. Az utolsó részben beszéltek valami "szerelemről", amit a 7 rész alatt távolról sem lehetett érezni, de ez csak még betegesebbé tette az egész "kapcsolatot". De ne értsetek félre, nem lett volna ezzel semmi probléma. Imádtam volna egy olyan lélektani történetet, amiben mindkét fél azért ragaszkodik a másikhoz, mert csak így élhetnek boldog életet, amiben az egyiknek elmúlik a színvaksága, a másiknak meg a saját problémája, és közben végig azt hiszik, hogy szerelmesek egymásba, miközben csak kihasználják a másikat. Imádtam volna. Imádom az ilyeneket. 

De itt nem erről volt szó. 7 részen át láthattuk, ahogy kihasználják egymást, majd az utolsó részben hirtelen szerelemről kezdtek el beszélni, holott soha nem azért voltak a másikkal, mert maga a személy érdekelte őket. Yeon-Woo azért volt Yoo-Hannal, mert mellette láthatta a színeket. Soha, egyszer sem nézte meg igazán az arcát. A szemét nézte, és a szemének a színét. Soha, egyszer sem érdekelte Yoo-Han személyisége, vagy az ő akarata. Mindig csak a saját önző vágyát ment kielégíteni. SPOILER Yoo-han pedig azért volt Yeon-Woo-val, mert az ő arca volt az egyetlen, amit képes volt látni. Azért hagyta, hogy Yeon-Woo kihasználja, mert közben nézhette azt az egyetlen arcot, amit képes látni. Olyannyira ráerőszakolta magát Yeon-Woo-ra, hogy az már nem egészséges. SPOILER VÉGE Mondjátok meg nekem, hol van ebben a romantika?

Semmi baj nem lett volna, ha a sorozat erre a beteges kihasználásra fókuszál, és nem próbálja meg mindezt romantikussá tenni. Azok a kézfogás, az arcsimítások, az ölelések, mind-mind olyan elemek, amikkel megpróbálták a kapcsolatukat romantikusként ábrázolni, úgy, mintha nem lenne egészségtelen, hogy felhasználják a másikat, mintha teljesen rendben lenne ez az egész. Az utolsó részben pedig már egyenesen szerelmet emlegettek, holott egyikük sem, soha, egy pillanatra sem törődött a másik fél személyével, csak azzal, amit a másik adni, nyújtani tudott neki. Önző érdekek. Egészségtelen volt az egész "kapcsolat", de ahogy már írtam, ha nem próbálták volna ezt egy normális, egészséges kapcsolatként bemutatni, hanem pont arra mentek volna rá, hogy ez nincs rendben, hogy még ők maguk is elhiszik, hogy szerelmesek egymásba, miközben csak függenek a másiktól, és kihasználják a másikat, na az király (és nem mellesleg REÁLIS) lett volna. A készítők persze azt akarták elhitetni velünk, hogy ha megtalálod a megfelelő embert, az az ember majd szó szerint színesebbé teszi az életedet. De sehol nem voltak valós, romantikus érzelmek. Kezdetben azt hittük, ha már Yeon-Woo önzőségből is van Yoo-Hannal, akkor legalább Yoo-Han tényleg kedveli a másikat, de az utolsó rész ezt is tönkretette. Egyszerűen nem voltak arra utaló valós jelek, hogy ezek ketten szeretnék egymást. Csak is az volt a biztos, hogy mindketten akarnak valamit a másiktól, és a saját önző érdekeikből vannak együtt. 

Arra már ki sem térek, mennyi logikai bakit tartalmazott az egész (azt ugye tudja mindenki, hogy egy fiatalkorú gyereket nem lehet legálisan felügyelet nélkül egyedül hagyni otthon, még akkor sem, ha ez tökéletes alkalom arra, hogy a fiaink kettesben maradjanak?).

Ezek a BL sorozatok pedig jelenleg mind csak vágybeteljesítőek. Ami azt jelenti, hogy még ha nem is fanfiction alapú, mint a Color Rush, hanem realisztikus, akkor sem lehet komolyan venni, mert semmi más funkciót nem töltenek be, csakhogy többségében a lányok BL-es képzelgéseit valóra váltsák, és emiatt lesz egy gagyi alaphangjuk (még ha amúgy különleges is lenne a történet). Ezeket a sorozatokat egyszerűen nem lehet komolyan venni. Ilyen szinte az összes thai bl dráma is, és most ez is ilyen lett. Arra jó, hogy a lányok kiéljék ezeken keresztül a képzeletüket, de mivel pontosan ez is a funkciójuk, így nem csak hogy egyediség, de semmi reális nincs bennük, vagyis az egésznek semmi értéke. Legalábbis számomra, a többiek nevében nem beszélhetek. Olyan sorozat, amit holnapra el fogok felejteni (ezért is írom ezt az értékelőt rögtön azután, hogy kikapcsoltam az utolsó részt, mert ha holnapra hagynám, elfelejtenék mindent.) A kivitelezés, hogy elsietik a beteljesülést, hogy telepakolják klisékkel, elnagyolt drámai hatásokkal, olyan elemekkel, amiről lerí, hogy csak a "romantika" kedvéért van benne mind-mind gagyivá teszik a sorozatot. Valamivé, amit tizenévesen még elhittem volna, de amiből már kiöregedtem és csak fásult sóhajtásokkal nézem az egymás utáni hülyébbnél hülyébb ötleteket, amikkel telepakolták ezt a szegény történetet. 

Pedig a történet nem lett volna rossz. Ha úgy alakul, ahogy fent leírtam, akkor imádtam volna. De jelen formájában végtelenül feldühített, hogy egy egészségtelen kapcsolatot próbáltak meg egészségesként eladni. Rettenetesen rossz üzenet ez a fiataloknak, akik még csak tisztában sincsenek azzal, milyen burkolt üzenet jutott el hozzájuk, épül bele a gondolkozásukba.

Mivel tisztában vagyok vele, miért imádja a Color Rush-t mindenki (a vágybeteljesítésért), így nem tudom azt mondani, hogy ne nézzétek meg, mert rajtam kívül nagyjából mindenki szerette. Nézzétek csak, és élvezzétek is, adjatok neki egy esélyt, aztán majd mindenki maga eldönti, hogy mennyire volt rossz az üzenet.

Végszóként pedig megint megjegyezném, hogy a Blhunsub fordításai még mindig elég rosszak. Továbbra is tele van elírásokkal, helyesírási hibákkal, több soron átívelő elütésekkel, plusz nagyon sok helyen nem is az eredetinek megfelelő jelentéssel fordították. Ha tehetitek, én inkább az angol feliratot javaslom. Azt is itt szeretném megjegyezni, hogy ez az utolsó olyan Blhunsub által fordított sorozat, amit hajlandó voltam népszerűsíteni a blogomon. Ha olyan sorozatról írok, amit ők fordítottak magyarra, akkor az online elérhetőséghez én mostantól az angolt fogom linkelni. Több oka is van ennek, ami nem erre az oldalra és az olvasóimra tartozik, de szerettem volna szólni, miért fog változás történni ebben. Megértéseteket köszönöm!

Alice In Borderland (1. évad)

2021. január 19.
Műfaj: fantasy, thriller, misztikus, akció

Dátum: 2020

Részek száma: 8 (45-50 percesek)

Ország: Japán

Főszerepben: Yamazaki Kento (Ryohei Arisu), Tao Tsuchiya (Yuzuha Usagi), Nijiro Murakami (Chishiya), Yuki Morinaga (Chota), Keita Machida (Karube)

Ismertető: Arius és két barátja, Chota és Karube nem éppen Japán mintapolgárai. Arisu például kifejezetten léhűtő, lusta, nem dolgozik, egész nap csak videójátékozik, és ezért teljes joggal el is hajtják otthonról. Mikor azonban egy nap a feje tetejére áll a világ, és Tokió utcái kiürülnek, rajtuk kívül pedig úgy tűnik, mindenki eltűnt a városból, akkor a kis hármasunk kénytelen összeszedni magát, ha életben akar maradni. Merthogy ebben az alternatív Tokióban csak azok maradnak életben, akik megnyerik azokat a beteg, pszichopata játékokat, amiket a játékmester kitalált nekik. 

Előzetes: 1., 2., 


Véleményem:
Nagyon izgalmas, amikor egyszer csak azon kapod magad, hogy a város különböző pontjain arénákat állítottak fel, neked pedig életre-halálra kell küzdened a társaiddal egy sor pszichopata, beteg játékban, de szerintem amikor a fiúk azt mondták, valami izgalomra vágynak, nem egészen erre gondoltak. Tokió városa egyik pillanatról a másikra ürül ki, és a fiúk még fel sem ocsúdhattak az első megdöbbenésükből, amikor már kezdetét is vette az első játék. Minden este több játékot is rendeznek, amikhez a város különböző épületeit (botanikuskert, lakóházak, alagút) a játékmesterek arénává alakítják. Miután a játékosok beregisztráltak, egy telefon elmondja nekik a játék célját és a szabályokat. A játékok nehézségi szintjét (erő, ügyesség, ész, átverés) kártyák jelzik, amit gyűjteniük kell, és amik hamarosan értékesebbek lesznek, mint elsőre gondolnánk. Azt hihetnéd, hogy mi sem egyszerűbb ennél; a játékosok egyszerűen csak elbújnak valahová a játék ideje alatt, vagy egyszerűen részt sem vesznek benne. Igen ám, csakhogy minden játék teljesítéséért vízumot kapnak a játékosok, ami ha lejár, akkor egy bazi látványos lézersugár fejbe lövi őket, aztán annyi volt. A legtöbb játékban pedig el kell jutni egy biztonsági zónába, vagy teljesíteni kell valamit ahhoz, hogy életben maradj, tehát az elbújás sem játszik. Ergo, nincs menekvés, játszani kell, különben meghalsz. Nemsokára arra is rájönnek a szereplőink, hogy van egy hely a városban, amit a "Part"-ként emlegetnek, és ahol hozzájuk hasonló játékosok verődtek össze, hogy együtt győzzenek a játékokban. Ám ezen a helyen sincsenek akkora biztonságban, mint azt Arisuék elsőre hitték.

Na hát kezdjük azzal, hogy nagyon hangzatos címmel ellátott kritikákat olvastam erről a sorozatról. Van, aki egyenesen odáig elmerészkedett, hogy "minden idők egyik legbetegebb sorozatának" nevezte az Alice In Borderlandet. Nos, én nem tudom, az emberek arrafelé milyen sorozatokat néznek, de ez "minden idők legbetegebb" sorozatától igencsak távol állt. Nem arról van szó, hogy ne lett volna némely ponton felzaklató, de a gyomorforgatótól, vagy a betegtől elég messze volt. Ha csak persze a (tömeg)gyilkosságot, vagy mészárlást nem számítjuk annak, de srácok, most komolyan: láttatok már olyan akció- vagy thrillerfilmet, amibe ne lett volna mészárlás? Ez ezzel jár. De ettől ez még nem beteg, csak megfelel a műfaji követelményeknek. Ezt a történetet egyébként már ezerféleképpen feldolgozták (pl. Fűrész, Szabadulószoba), és ez semmiben sem különbözik a többitől, talán csak annyiban, hogy tele van Alice Csodaországban utalásokkal. 

A lényeg, hogy a sorozat szerintem a betegtől távol áll, de legalább annál kreatívabb! Az egyes játékok nagyon hamar beszippantják a nézőt, nagyon ötletesek a feladatok, és a megoldások sem kézenfekvőek. Okosnak és furfangosnak kell lenniük a játékosoknak, ha élve meg akarják úszni őket. Nemes egyszerűséggel rántja be a nézőt ez az érdekesség, és a részek csak nézetik magukat. Már maga az Alice Csodaországban koncepció is nagyon érdekes (bár ez sem annyira eredeti), főleg, hogy ilyen újszerűen ábrázolták, de nekem külön tetszett például ez a kártyás rendszer, amivel a játékok nehézségi szintjeit mérték. 

A sorozat központi kérdései közül az egyik, hogy "mit tennél meg, hogy életben maradj?" Arisu kivételével pedig szinte mindenkinek az a válasza erre, hogy "bármit". Az ember pedig már csak ilyen, saját magáért kit ne áldozna fel? Az ilyen túlélős játékok már csak azért is érdekesek, mert megmutatják az emberek rejtett természetét, azt, amit a hétköznapok elrejtenek a szemek elől, sőt, még saját magunk elől is. Ijesztő, amikor az ember rájön, hogy nincs olyan dolog, amit ne tenne meg azért, hogy túléljen. Mindenkiből mást hoz ki ez a helyzet: van aki erőszakossá válik (pl. Niragi), van, aki vezetővé (pl. a Kalapos), van, aki mások irányítására szorul (pl. a Part lakói), de vannak, akik jól megvannak maguk is (pl. Arisu). A sorozat jeleskedik abban, hogy ezeket a különböző személyiségtípusokat bemutassa, de közben rámutasson arra is, hogy végső soron mindannyian egyformák: nincs olyan, amit ne tennének meg és amit (vagy akit) ne áldoznának fel a túlélésért. Nem számít, milyen mocskos dologról van szó.

A másik központi kérdés, hogy ki a játékmester és miért hozta létre ezeket a játékokat. Míg az első kérdésre választ kapunk a sorozatban, addig ezekre már nem. A 8. rész végére sem derülnek ki a miértek, ahogy Arisuék, úgy mi is a sötétben tapogatózunk. A biztos csak annyi, hogy még nincs vége, és a játékok délben (vagyis a 2. évadban) folytatódni fognak.

A sorozat gyenge pontja, hogy a dinamikája nagyon ingadozó. Lassan indít, és épp, mikor kezdenek érdekessé válni a dolgok, hirtelen belassul, mert a készítők úgy gondolták, hogy az lesz a legjobb, ha a karakterek múltjára az akció jelenetek kellős közepén emlékezünk vissza. Ezt úgy képzeljétek el, hogy épp egy nagyon izgalmas játék vagy verekedés zajlik, amikor a szereplőink egy pillanatra levegőt vesznek, és hopp: változik a kép, és a múltban vagyunk. Hát ez rendkívül idegesítő volt. Kezdjük azzal, hogy a szereplők 90%-ának a háttérsztorija nem csak hogy teljesen felesleges, de unalmas is volt. Persze nyilvánvalóan volt célja a dolognak; meg akarták mutatni, milyen átlagos, mindennapi közegből kerültek ki a játékosok, és hogy annak ellenére, milyen rémes volt az életük, végső soron mindannyian vissza akarják kapni. Inkább az a borzalmas élet, amiben mindenki a kétes értékű társadalmi nyomásban él, mint ez a rémálom. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem mennek bele ilyen részletességgel, és nem a legizgalmasabb részeket szakítják meg velük. Elég lett volna, ha mondjuk a kulcsszereplők múltját mutatják be, mert a legtöbbjük esetében semmit sem adott hozzá a történethez az, hogy ismertük-e a múltjukat. Legtöbbször egyszerűen csak idegesítő volt, lelassították a történetet, a sorozat elvesztette a dinamikáját. 

Talán azonban épp ezekkel a töltelékjelenetekkel próbálták elhitetni velünk, hogy a szereplők nem csak egydimenziósak – pedig sajnos azok voltak. Minden szereplőnek egy darab ismertetőjegye, vagy jellemzője volt, és aköré épült az egész karakter. Kidolgozatlanok, felületesek voltak, akik mindig csak egyfajta tulajdonságot hoztak. Ezt kivételesen nem éreztem olyan rossznak, mert a rejtélyek mindenért kárpótoltak. Viszont mivel a karakterek felszínesek, ezért igazából senki sem kíváncsi rájuk, vagy törődik velük annyira, hogy szívfájdalmat okozzon, ha elhullik egy-kettő. Tehát a sorozat bár nagyon érdekes, de én nem tudtam kötődni hozzá. Felőlem akár Arisu is meghalhatott volna, annyira nem sikerült megkedvelnem őt (pedig élek-halok Yamazaki Kentoért és a kis elvadult, cuki fejéért). Ez nem a színészek hibája, hanem a karaktereik kidolgozatlanságából fakadó hiány. Az ember ösztönből szurkol a főszereplőknek, mert tudja, hogy "ez a dolga", de itt ha elhullik egy-kettő, simán túléljük, mert nem tudtunk kötődni hozzájuk.

A sorozat egyben egy burkolt (vagy nem burkolt, ki-ki döntse el maga) társadalomkritika is, amiben kifigurázzák a japán társadalmat. Arisu, Chota és Karube mind-mind a társadalom kitaszítottjai, akik nem illenek bele a normákba és az elvárásokba, és ezért elkallódnak, félresiklik az életük, sőt, teljesen haszontalanná válnak a társadalom szemében. Pedig az igazság az, hogy mindhárman szimpatikus emberek, a maguk módján okosak, bátrak, és vannak értékeik, csak éppen nem olyanok, amiket a társadalom elvár és értékel. Ám amikor bekerülnek a játékokba, mégis ők azok, akik valahogy mindig tudják, mit csináljanak, míg a "mintapolgárok" fejvesztve rohangálnak, és sorra hullanak el. Megjelenik a klikkesdés is, sokan csapatokba verődve mennek játszani, de ott van például a Part is, ahol egy kis falura való embertömeg él, és fog össze a nagyobb jó érdekében. Köztük is vannak vezéregyének, harcosok, de olyanok is, akik csak követi a falkát, mert egymagukban nem boldogulnának.

A sorozat a rengeteg üresjárat, és semmitmondó jelenetek/visszaemlékezések ellenére is érdekes volt, jól szórakoztam rajta (ezt bizonyítja az is, hogy egy délután-este alatt kivégeztem). Fent tartják az érdeklődést a "betegnek" titulált jelenetek, az érdekes játékok, a burkolt célozgatások vagy kritikák, de főleg az, hogy a sorozat könnyen és gyorsan emészthető. Semmi olyasmi nem hangzik el benne, amit az ember ne látott volna már legalább három másik nyugati sorozatban, viszont sikerült a már jól ismert témát ráhúzni egy új kultúrára, ami ad neki egy pluszt.  Nem rossz sorozat tehát az Alice In Borderland, és én biztosan meg fogom nézni a második évadot is, szóval tényleg tudom ajánlani, minden hiányossága ellenére is jót lehet rajta szórakozni. 

Létezik bármi, amit nem tehetünk meg a túlélésért? 

Nemi erőszak, testi sértés, csalás, gyújtogatás és gyilkosság… Mit gondolsz, miért bünteti ezeket a jog? (…) Mert részei az emberi természetnek. Ha rájuk hagyják, az emberek erőszakoskodnak, lopnak, ölnek. Ilyenek vagyunk valójában.  

 Ha nincs bennünk remény, csak teremtenünk kell. 

 Ez az ország a világ igazi arca. 

S.C.I Mystery

2020. november 9.

Műfaj: krimi, misztikus, pszichológiai, detektív, BL

Dátum: 2018

Részek száma: 24

Ország: Kína

Főszerepben: Kido Gao (Bai Yutong) és Ji Xiao Bing (Zhan Yao)

Ismertető: A történet a jó és a rossz élet-halál harcáról szól. Egy csapat szembeszáll a sötét erőkkel, eseteik keverednek az illúzióval, a tudománnyal, de néha még a mágiával is. Bai Yutong és Zhan Yao pedig vegyítve a nyers erőt és a pszichológiát mindent megtesznek, hogy felgöngyölítsék az ügyeket.

Trailer: KATT

Online: BL Hunsub oldalán

Véleményem: Hajlamos vagyok arra, hogy egy sorozatot úgy is megszeressek, hogy közben tisztában vagyok a sok, néha nagyon is szembetűnő hibájával. Ezt a sorozatot a végére sikerült csak megszeretnem igazán, a köztes részeknél elég szkeptikus és kritikus voltam; viszont még így is két nap alatt ledaráltam, tehát azért tudott valamit adni ez a 24 rész, a hiányosságok ellenére is. 

Kezdjük azzal, hogy az alap koncepció nagyon érdekes volt. Nem a szokványos krimi, abban az értelemben, hogy az egész a pszichológia és a hipnotizálás témája köré épül, aminek nagymestere Zhao Jue Zhan Yao. Engem ez váratlanul ért, mert egy youtubeon fellelhető érdekes fmvn felbuzdulva álltam neki, és a sorozat leírása meglehetősen semmitmondó volt, szóval nagy örömmel vettem tudomásul, hogy végre egy téma, ami érdekel. 

Az ügyeket főleg a pszichológiára és a hipnózisra építve oldják meg, ami önmagában lehet nagyon érdekes; de itt már elég hamar sokszor ismételtté vált. A probléma az alap koncepcióval (és egyébként az ügyekkel kapcsolatban is) az volt, hogy felszínes. Nem elég mély, nem elég részletes. Zhan Yao, bár híres és zseni pszichológusnak és profilozónak van beállítva, de már a harmadik ügynél elég nyilvánvaló volt, hogy mindig ugyanazt a sémát emlegeti, és mindig ugyanazzal a módszerrel oldja meg az ügyeket. Nem hangzottak el a szájából új felfedezések, következtetések, és a módszerei sem voltak változatosak; egyetlen dolgot tudott, és azt használta minden ügynél. 

És ha már ügyek; elég hamar rájöttem, hogy valószínűleg egyik ügyet sem fogom teljesen megérteni. Röpködtek a nevek, egymást érték a döbbenetesebbnél döbbenetesebb felfedezések, amiket előtte nem alapoztak meg, és bár a cselekmény pörgött, már-már túlságosan. A legtöbb ügynél nem egészen értettem, ki kicsoda, és mi köze az egészhez, hogyan és miért csinálta, amit csinált, és ez nagyon zavart, egészen a végéig.

Az ügyekhez kapcsolódóan fontos beszélni Zhao Jue-ról. Ő a mi nagy hipnózis gurunk, mindenki ismeri, mindenki tudja, hogy egy zseni, aki álmában is képes téged révületbe ejteni; nem is véletlenül csukták le potom húsz évre. Hamar kiderül minden alkalommal, hogy a pasinak minden ügyhöz van valami köze; csakhogy én a kapcsolatot néha nem egészen tudtam követni. Mindig felmerült a neve, de sosem értettem, hogy mégis hogy kapcsolódhatnak az ügyek hozzá. Mikor már letettem róla, hogy ezt megértsem, arra próbáltam rájönni, hogy mi lehet a szándéka; de ez sem sikerült. Valószínűleg ez is olyan lehet, mint az Untamed volt; ismerned kell a világot, hogy mindent megérts, hiszen ez is egy könyvadaptáció. Nagyon sokszor éreztem magam kihagyva, mintha mindenki tudná, miről van szó, csak én vagyok a kívülálló. Teljesen természetesen lettek behozva olyan nevek, akikről korábban soha nem hallottunk, és úgy beszéltek róluk, mintha mindenkinek tudnia kellene, kik ők. Hiába próbáltam lépést tartani, háromszor visszatekerni, nem mindig értettem, hogy mi történik. 

Ehhez az is hozzájárulhat, hogy hiányzott a dramaturgiából a jól kifundált ív, és a mélység. Az ilyen sorozatokban az ügyek általában kapcsolódnak egymáshoz, és valahogyan előreviszik a szereplőket, hogy elérjék a céljaikat, vagy jöjjön valami katarzis. De az ügyek egymástól különállóak voltak, és céltalan volt a történetük; az egyetlen kapcsolat közöttük Zhao Jue volt, de az sem világos, hogy miért és hogyan. A történetnek nem volt eleje, nem volt közepe, és nem volt vége. Nem tudom, honnét indultunk el, és hová érkeztünk meg, amitől hiányérzetem van. 

Visszatérve a hipnózisra: mivel ez volt a sorozat fókusza, kicsit jobban kellett volna... fókuszálni rá, értitek. De hasonlóan az ügyekhez, ez sem volt elég mély. Sehol egy szakzsargon (amit ugyan nem értünk laikusként, de kell ahhoz, hogy elhiggyük, hogy itt bizony nagyágyúkkal van dolgunk), sehol a profizmus. Láttuk, hogyan történik a hipnózis, de nem értettük. És mivel ez volt a sorozat lényege, ezért erre sokkal jobban oda kellett volna figyelni. 


Na és akkor a szereplők, és persze a szerelmi szál, amire mindenki vár. Volt egy csapat különleges nyomozónk, akik nagyon szeretni valóak és jó fejek voltak, de hogy mitől voltak ők és az ügyeik különlegesebbek az átlagnál, azt nem tudom. A legtöbben elég felszínes, két dimenziós karakterek voltak, mindenféle különleges személyiségjegy nélkül, nem tűntek ki semmiben, de héj! Legalább jó fejek voltak. 

Bai Yutong volt a csapat vezetője, a nagyágyú, a híres rendőr. Na neki legalább volt személyisége. Ő volt a jó megtestesítője, de végre nem a szélsőséges módon. Mind tudtuk, és láttuk, hogy ő itt a jófiú, de közben nem mosták tisztára, nem tették sérthetetlenné és tévedhetetlenné, és voltak bőven rossz tulajdonságai; vagyis hiteles volt. Megvoltak a maga elvei, amik mellett kiállt, hűséges és megbízható volt: és sokak szerint Zhan Yao lelkiismerete. Na ezt nem egészen értem. Zhan Yao volt Bai Yutong helyettese, ő volt hívatott megtestesíteni a "rossz zsarut". Ez már csak abból is látszik, hogy Bai Yutong mindig fehérben, Zhan Yao pedig feketében mászkált (klisé igen, de szerintem itt nagyon jól mutatott).  Ez a terv valahol félúton elakadhatott, mert a cuki, kiscica arcú srácnak maximum a nézése volt rossz. Nem tudom, mitől akart ő lenni a negatív zsaru, bár értem, hogyan akarták ezt kivitelezni. Zhan Yao nem riadt vissza a hipnotizálástól, és ha ez kellett ahhoz, hogy információt csikarjanak ki valakiből, ő lelkiismeretfurdalás nélkül megtette; amit persze Bai Yutong mélyen ellenzett, és meg is szidta érte Zhan Yaot, hátha az majd rosszul érzi magát tőle. Gondolom ezért mondják azt, hogy Bai Yutong az ő lelkiismerete. Csakhogy ilyenre nagyjából háromszor volt példa, illetve egy alkalommal majdnem lelőtt egy rossz fiút, és Bai Yutong már teljesen el is képedt rajta. Tehát egyrészt ez a szál sem volt kidolgozva, másrészt Zhan Yao szerintem csak kihasználta a tehetségét, de rosszat sosem akart tenni vele, és soha nem is voltak ilyen szándékai. Bai Yutong lépten-nyomon Zhao Jue-hoz hasonlítgatta, ami ha engem kérdeztek dicséret, de a sorozatban ez nyilván bunkóság volt. A lényeg, hogy nem egészen értem, mitől ő a rossz zsaru, de az is igaz, hogy ha nagyon akarná, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül képes lenne akárkit akármire rávenni. 

És akkor a szerelmi szál(ak). Vagyis csak az az egy, ami volt. Bai Qingtong és Gongsun. Bai Qingtong Yutong nővére volt, Gongsun pedig a S.C.I patológusa. Nyilván kettejük hetero románca volt hívatott kitölteni azt az űrt, amit a kínai cenzúra miatt Bai Yutong és Zhan Yao, illetve Bai Chi és Zhao Zhen nem tudtak (mert tuti volt valami Bai Chi és Zhao Zhen között, senki ne próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről! De erről majd később.) Bai Qitong felbukkanásának első két részében rém irritáló és ijesztő nő volt, akitől a falra tudtam volna mászni; de legalább volt személyisége és kiállása. Ezt a személyiséget sikerült teljesen eltörölni, és egy felszínes kis fruskát varázsolni belőle, méghozzá elég hamar. Sok szerepe nem volt azon kívül, hogy jó gyakran lerészegedett, és Gongsunra nyomult. A kapcsolatuk engem szó szerint irritált. Eleve nem szeretem a se veled, se nélküled dolgokat, hát még az olyat, amikor ok nélkül, mondvacsinált problémákon veszekdnek a szereplők, és egyedül azért nem jönnek össze, mert csak. Hadd szenvedjen a néző az utolsó percig. Engem nem tudott lekötni a románcuk, mert nagyon nem volt reális, és kifejezetten irritáló volt nézni, hogy nyilvánvalóan együtt akartak lenni, de szó szerint csinálták maguknak az okokat, amiért veszekedhettek. 

Bai Yutong és Zhan Yao kapcsolata még brománcnak is kevés volt, nem volt köztük túl sok interakció, de hát az ember nem vár mást egy kínai BLtől. Sokáig nekem elég egyoldalúnak is tűnt a dolog. Bai Yutong nyilvánvalóan tűzbe ment volna Zhan Yaoért, de fordítva ebben már nem voltam biztos. A végén Zhan Yaonak voltak jó megnyilvánulásai, amivel éreztette, hogy ő is hasonlóan érez Yutong iránt. Viszont érezelmek szempontjából a sorozat Bai Yutongot emelte ki, míg karakter szempontjából Zhan Yaot, így a dinamika elég labilis volt. Jó páros voltak, ne értsetek félre, de sokszor azt éreztem, hogy Bai Yutong viszonzatlan szerelmes, míg Zhan Yao pedig meg nem értett antihős. 

És jöjjön a mellék párosunk, akikért éltem-haltam: Bai Chi és Zhao Zhen. Bai Chi Bai Yutong rokona volt (igen, ezt a kapcsolatot sem értettem), Zhao Zhen pedig egy bűvész. Köztük már az első perctől volt kémia, és ők voltak az igazi, lüktető páros; Bai Chi a kis dadogós, félős rendőrgyerek, aki nem hisz a mágiában, Zhao Zhen pedig a tehetséges, magabiztos bűvész, akinek pimaszul tetszik, hogy Bai Chi szélhámosnak tartja őt. Olyan kevés jelenetet kaptak, hogy az felháborító, de azok a jelenetek legalább viccesek, aranyosak és sokatmondóak voltak. Kedvenc párosom volt, és sajnáltam, hogy nagyjából 4 epizódban szerepeltek csak együtt. Azt is megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy Bai Chi időközben Zhao Zhenhez költözött (bár ennek az oka elég hihetetlen és irreális volt), de a készítők ezt is mintegy mellékesen közölték csak. 

Zhao Jue volt végig  a kedvencem, valahogy engem is sikerült hipnotizálnia. Nem szólt kb. két szót sem, de olyan kiállása volt, hogy szájrágcsálva figyeltem. A pszichológiában és a hipnotizálásban viszont szerintem a képességei ugyanazon a semleges szinten voltak, mint Zhan Yaoé, szóval nem tudom, mitől profibb ő, mint Zhan Yao vagy bárki más, de a színész nagyon eltalálta a titokzatos zseni karakterét, aki bármire képes, és aki mindenben benne van. 

Voltak kisebb-nagyobb hullámvölgyek a sorozatban: például patológusok mióta szoktak torkot műteni? Tapasztalatom szerint jobban értenek a holtakhoz, mint az élőkhöz, de a mi Gongsununk multifunkcionális pasi volt, és nagyjából minden orvosi beavatkozást el tudott intézni, amire a fiúknak szüksége volt. A kellékek és az effektek is néhol ingadoztak, volt egy nő, akinek nem túl esztétikus, előremeredő, kiálló fogsora volt, de olyan élesen látszott, hogy mű az egész, hogy az már nevetséges volt. Aztán volt egy rész, ahol Bai Yutongék egy robbanás elől a vízbe vetették magukat, és bár rögtön értük mentek a többiek motorcsónakkal, a srácok elsodródtak valami isten hátamögötti partra, ami olyan esélytelen, minthogy az egerek macskát esznek. Az egésznek csak az volt a funkciója, hogy Bai Yutong szájon át lélegeztethesse Zhan Yaot, ami elég kiábrándító. Zavaros volt a sztori Bai Qingtong körül is, és ezt a szálat a végére sem magyarázták meg; viszont rájöttem, hogy azért maradhatott ennyi elvarratlan szál, mert november 30-án jön a 2. évad, talán abban már elvarrják ezeket.

És végezetül, ami még nagyon zavart az a fordítás. Tele volt elütésekkel, értelmetlen mondatokkal, volt, hogy több soron át helytelenül volt írva ugyanaz a szó. Tudom, nem illik a fordítókat szidni, mert sokan azt vallják, hogy "legalább valaki lefordítja", de ez engem nem érint, angolul is meg tudom nézni, ha nincs más. Én azt vallom, ha valaki már egyszer nekiáll valaminek, azt csinálja rendesen. Inkább várunk egy nappal többet a magyar feliratra, minthogy összecsapott, értelmetlen mondatok hadát kapjuk.

Sikerült nagyon szkeptikusnak és kritikusnak lennem, és biztos fogalmatok sincs, hogy ezek ellenére mégis hogy tetszhetett ez a sorozat. Nos, én sem igazán tudom. Volt benne valami, ami megfogott. Az részek elég pörgősek voltak, nem volt idő unatkozni, az ügyek is érdekesek, és bár a pszichológia része nem volt túl profi, de engem az is lekötött. Voltak aranyos momentumok is (pl. amikor a fiaink majdnem örökbe fogadtak egy kisfiút, hát ott majd lefolytam a székről), és bár nagyon kapkodós és felszínes volt benne sok minden, sikerült elég érdekesre megcsinálni ahhoz, hogy simán ledaráljam két nap alatt. Meg egyébként is, én azokkal a sorozatokkal vagyok a legkritikusabb, és azokról írok a legtöbbet, amik tetszettek, és mivel tetszettek, felidegesít, hogy mégis ennyi hiba van benne. 

Sok jó elem is van a sorozatban, és aki már hozzászokott a kínai művekhez, azokat szerintem az sem zavarja, amiket fent leírtam, mert sajnos vagy nem sajnos, ezek az ország más produkcióira is elég jellemzőek. Mindenesetre érdemes neki esélyt adni, szóval hajrá.

Tudja, sok ember fejére esett már alma, de csak Newton fedezte fel a gravitációs elméletet. Ez a tehetség!

… néha az életmentéshez ölnünk is kell.

A legironikusabb dolog megölni valakit, hogy másokat megmentsünk.

A világban nincs olyan út, amiről biztosan tudjuk, hogy az a helyes.

Ha az emberek túl tisztán látják az életet, az csak fájdalmat okoz nekik.

A gyűlöletet csak gyűlölettel lehet megoldani.

Ha csak a szemeid használod, akkor sok dolog marad láthatatlan.

Zhan Yao: Tényleg nem tudnám elviselni, ha történne veled valami. Hibáztatsz érte?

Train

2020. szeptember 6.
Műfaj: misztikus, sci-fi, thriller

Dátum: 2020

Részek száma: 12

Főszerepben: Yoon Si-Yoon (Seo Do-Won), Kyung Soo-Jin (Han Seo-Kyung), Shin So-Yul (Lee Jung-Min) és Lee Hang-Na (Oh Mi-Sook)

Ismertető: Egyes tudósok szerint az univerzum végtelen, tehát léteznek a mi világunkkal azonos, párhuzamos világok is. Úgy gondolják, hogy ezeket a világokat átjárók kötik össze. Mi van akkor, ha két világ között egy vonat jelenti az átjárást?

A történet két párhuzamos világban játszódik. Seo Do-Won legyen akármilyen elhivatott nyomozó, mikor rejtélyes, bőröndökben hagyott holttestekre bukkan a vonatállomáson, a tudása megreked. Ki hagyja holttesteket az állomáson, és hogy lehetséges az, hogy a bőröndökbe gyömöszölt halottak közül van, aki valójában életben van? Do-Won mindent lekövet, hogy megtalálja az elkövetőt, ám amikor szerelme a sorozatgyilkos legújabb áldozatává válik, világa teljesen megváltozik. Szó szerint. 

Az egyikben fizetnie kell az apja bűneiért, míg a másikban mások bűnei miatt kénytelen egy bizonytalan világban élni. Hamarosan világossá válik számára, hogy szerelme hiába halott az egyik világban, a másikban nagyon is életben van. Attól kezdve Do-Won egyetlen célja az, hogy elkapja a gyilkost az egyik univerzumban, miközben próbálja megvédeni a lányt a másikban. Ám nem ő az egyetlen, aki átkelt az átjárón, és aki a maga tervei szerint használja azt.

Előzetes: 1., 2.,

Online: A sorozat Lai fordításában készült el, mind letöltős, mint online változatban: https://laiglchronicles.wordpress.com/train/

Véleményem: Na srácok, így kell egy sorozatot megcsinálni! Csak egy kérdésem van: miért lett vége, és hová mehetek panaszkodni? Izgalom? Pipa! Szaftos gyilkossági ügy? Pipa! Feszült érzelmek? Pipa! Csavaros történet? Pipa! És ha romantikát keres az ember, itt az is volt! Szerintem simán rá lehet mondani, hogy a 2020-as év legjobban összerakott k-drámája (még úgy is, hogy a közönség annyira nem figyelt fel erre a darabra.)

Pedig aztán nem volt itt semmi, amit az ember hiányolhatott volna. A történet ez elejétől kezdve lebilincselő volt, már a nyitó epizód is gyors léptékű, nincsenek felesleges jelenetek vagy párbeszédek, a történet már a legelső perctől fogva lendületes és izgalmas.

Nem szeretném ezt a sorozatot összehasonlítani egyikkel sem, de óhatatlanul is azt jut az eszembe, hogy ezt és az It's Okay To Not Be Okayt egy időben néztem, hétről-hétre, és míg az előbbin nagyon unatkoztam, addig ezen pattogtam a székben az izgalomtól. Persze a két sorozat teljesen más műfaj, így az összehasonlítás nem a leghelytállóbb, de jelenleg csak ezt tudtam viszonyítási alapnak felhozni.

Mondjuk szépen úgy, hogy egy-két alkalommal majd' meghaltam, annyira vártam a következő részeket. Mivel hétről-hétre néztem, így volt, hogy egy-egy rész olyan kibírhatatlan cliffhangerrel ért véget, ami felért egy modern köntösbe öltöztetett középkori kínzással.

Általában a krimikről elmondható a feszült légkör és az összetett érzelmek, és ezekben itt sem volt hiány. Az izgalmas gyilkossági szál mellett a karakterek érzelmeire, jellemeire is nagy hangsúlyt fektettek, hiszen ezek eleve elengedhetetlenek egy krimiben. A karaktereink nagy utat tettek meg az első epizódtól az utolsóig, és a jellemfejlődés is szemmel látható volt, mégpedig a feszült, háborgó érzelmek miatt. Mindegyikük keresztülment veszteségeken, csalódásokon, felismeréseken, amik alapjaiban rengették meg a világukat (mind a kettőt, ugyebár), és egy ponton a jó és a rossz összemosódott.

A történetet nagyon szépen építették fel. Az első részben megkaptuk az alapokat, és onnan minden korrektül, logikusan bontakozott ki, és egészen az utolsó rész utolsó percéig akadtak csavaros fordulatok. Köszönhetően a 12 résznek nem volt idő unatkozni, és nem lett vontatott sem. Eredetileg a sorozatot 16 részesnek szánták, ám a koronavírus miatt le kellett rövidíteni, de én ezt egyáltalán nem bánom. Rengeteg jónak induló sorozat laposodik el, mert már nem tudják mivel kitölteni a 16-20-25 részt, és csaponganak ide-oda, és az utolsó 3 részbe sűrítik bele a lényeget, a köztes részeket meg az ember simán átugorhatná. Viszont az olyan sorozat, ami elejétől végig ilyen feszített tempóban halad, mint a Train, ahol ha egy percre is elfordulsz, már lemaradtál valami fontosról, nagyon kevés van. Szerintem egy sorozat inkább legyen rövid, de tartalmas és izgalmas, mint hosszú, de elnyújtott és unalmas.

A hangsúly ebben a sorozatban nem is igazán azon volt, hogy ki a gyilkos, mert azt már elég korán lehetett sejteni, és elég hamar ki is derült, azt hiszem valahol a 9. rész magasságában. Itt inkább az érzelmek, a mögöttes tartalom, az indíték volt a lényeg. Mi váltja ki valakiből, hogy sorozatgyilkos legyen? Hogyan válsz egy gyilkos cinkosává, vagy miért kelnél a védelmére, és mit tennél meg azért, hogy megvédd? Tudod vajon, mit akar a gyilkos, vagy saját magad megnyugvására cselekszel?

Rengeteg, tényleg rengeteg érzelem volt a sorozatban, mind a gyilkos, mind a segítői, mind pedig a nyomozók részéről. Persze a két főszereplőnk háttérsztorija itt is egy kissé laposra és klisésre sikeredett (tragikus gyerekkor, amiben az egyik lelkiismeretfurdalást érez a másik iránt, és ezért segít neki, amiben tud, majd beleszeret - nem ismerős valahonnét? Mondjuk úgy 100 másik sorozatból?), de az ebből fakadó érzelem-láncra egy szavunk sem lehet. A szereplőink egy-két kétségbeesett lépése teljesen össze tudta szorítani az ember szívét, és mindezt nem a dráma vagy a feszültség keltés miatt hozták be a készítők, hanem teljesen reális módon voltak jelen. Az ember érezte, hogy igen, ez a valóságban is simán megtörténhet.

Kiemelném még külön a színészek játékát, hiszen ez volt az, ami miatt olyan jól átjöttek az érzelmek. A két világból kifolyólag a karakterek két ellentétes oldalát, vagy legalábbis ellentétes döntéseik következményét ismerhettük meg - ami Do-Won esetében nagyon szembetűnő volt. Mindkét világban más döntéseket hoztak, és más következményekkel kellett szembenézniük, miközben az egymással való kapcsolataik is teljesen mások voltak, és máshogy alakultak - ám a gyilkos és az indítékok mind ugyanazok maradtak. Az egyetlen, amit ezzel kapcsolatban kicsit sajnáltam, hogy a sorozat közepe felé elveszett a két világ közötti átjárás. Do-Won átment, majd ott is maradt az egyikben, és az utolsó pár részig vissza sem ment. Így nem nagyon láttuk többet az A világban lévő karaktereket, csak a B világét.

Szép kontraszt volt viszont, hogy az első pár részben inkább arra ment ki a játék, hogy a két világ után nyomozzanak, ami egyrészt tragédiához vezetett, másrészt nyomós indokot adott Do-Won számára, hogy át akarjon kelni - és nem csak azért, mert rájött, hogy a gyilkos ismeri a két világ titkát. A gyilkossági ügyek kibontása csak ezután következett, így míg az első pár rész inkább a sci-fi/fantasy részre megy rá, addig a sorozat második fele már a krimi/thrillernek ad helyet, amivel mindkét műfaj szerelmesei megtalálják, amit kerestek.

A sorozat befejezése szintén egy kissé kiszámítható volt, de hál' istennek nem próbáltak meg úgy tenni a készítők, mintha egy egetrengető fordult lenne, a valójában nagyon is kiszámítható végkifejlet. Inkább szépen csak rámentek erre a kiszámíthatóságra, és ha már így sikerült, ebből kihoztak mindent, amit lehetett. Olyannyira, hogy még az utolsó részre is sikerült behozni egy fordulatot, amitől az embernek összeszorult a szíve, és elgondolkozott, vajon tényleg jól ítélte-e meg a szereplőket, és akit gonosznak hitt, az valóban az-e. Ez tetszett egyébként a legjobban a sorozatban; hogy a nézőt arra késztette, hogy ne ítéljen olyan elhamarkodottan, hanem lásson egy kicsit a dolgok mögé, és még ha a gyilkosság egy megbocsáthatatlan vétek is, lássa át, mi az, ami odáig juttatja az embert, hogy megtegye, vagy eltusolja. Én, krimi és thriller rajongóként nagyon élveztem ezt a részét a sorozatnak a sok izgalom mellett.

Nem nagyon tudom már hová dicsérni a sorozatot, szóval most be is fejezem. Akárkinek jó szívvel tudom ajánlani, aki szereti a krimiket, a thrillereket, az akciót, izgalmat és az összetett érzelmeken alapuló sorikat.

House Of The Disappeared

2020. július 23.
Műfaj: misztikus, thriller

Játékidő: 100 perc

Dátum: 2017

Ismertető: Mi-Hee-t 25 év börtönbüntetésre ítélik, miután a rendőrség saját családjának meggyilkolásával vádolja. Az igazság azonban az, hogy Mi-Hee már holtan talált rá a férjére a ház alagsorában, kisfiát pedig a szeme előtt ragadták el, és veszett nyoma. 25 évvel később a nőt szabadon engedik, és visszatér a házba, hogy megtalálja eltűnt fiát. Ám hamarosan kiderül, hogy a nő nem lakik egyedül a házban.

Főszerepben: Kim Yun-Jin (Mi-Hee) és Ok Taecyeon (Choi atya)


Online: indavideó, videa (saját fordításom)

Vélemény: Bár a film egy korábbi, másik film témáján alapszik (ezt is bizonyítja, hogy szinte párbeszédről párbeszédre lekoppintották az eredeti filmet), akkor is nagyon furcsa, mennyivel változatosabbak a koreai thriller, krimi, horror történetek, mint a romantikus sorozataik... Míg a drámáik mind egy kaptafára épülnek (egy két ritka kivétellel persze), addig a thrillereik eddig nagyon széles választékot mutatnak be. Bár az is igaz, hogy legtöbbször az ötleteik egészen elképesztőek, de a kivitelezés már nem annyira sikerül. Azt hiszem, itt is ez a helyzet.

Maga az alapötlet fenomenális, ám minderre nem derül fény egészen a legutolsó fél óráig. A másfél órás film első egy órája elég so-so. Az eleje izgalmasan indít, de aztán lelassul, és kicsit befagy a cselekmény. Nagyon lassan bontják ki a történetet, és nagyon lassan is derül fény a dolgok mivoltára, mindezt pedig úgy, hogy valójában az ég világon semmi sem történik bő egy órán keresztül. Nem azt mondom, hogy unalmas, de elég vékony jégen táncol, és alig választja el az első egy óra a filmet az unalmas és a tűrhető kategóriától.

A cselekmények 1992-ben indulnak, amikor Mi-Hee egy ájulásból ébredve hangokat hall az alagsorból, és lerohan, hogy megmentse a fiát, ám a férjét vérbe fagyva találja, a kisfiát pedig hirtelen valami elragadja tőle. A nőt 25 évre börtönbe zárják gyilkosság vádjával, majd 2017-ben kiengedik, mivel torokrákkal diagnosztizálták, így felügyelet mellett hazatérhet. Innentől két szálon folyik a cselekmény. Egyrészt szép lassan látjuk, hogy pontosan mi is történt 1992-ben, másrészt pedig a jelen eseményeket követjük nyomon. Közben fény derül több eltűnésre is a házban, és a misztikus filmekre jellemző furcsaságokat is látunk, de szerintem ennél sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni egy ilyen klassz alapsztoriból. 

Bár legtöbbször sokallom a 2-2,5 órás filmek hosszúságát, de ennek a filmnek simán jó lett volna, mert ez a másfél óra nekem kevés volt. Kevés volt a cselekmény, kevés volt a thriller, az izgalom és a misztikum is, pedig az alapsztori megkívánta volna, hogy egy jól kidolgozott filmet kapjunk, aminek a témájából a készítők kihozzák a legtöbbet. Ehelyett azonban szerintem az első 1 óra elég felületesre sikerült. Ha jobban belegondolok, kvázi semmi sem történt, csak kicsit ijesztgettek minket, meg a főszereplőt, illetve egy pici háttérnyomozás is zajlott a házzal kapcsolatban (mint minden misztikus/horror sztoriban), de jóformán semmi sem történt az első 1 óra alatt. Pedig iszonyú sok mindent bele lehetett volna tenni, nagyon jól lehetett volna csűrni, csavarni a szálakat, és egy nagyon izgalmas kis misztikus sztorit össze lehetett volna rakni ebből az alaptörténetből, ami végig leköti az ember figyelmét, és nem csak arra várunk, hogy jöjjön a csavar a film végén.

Az utolsó fél óra azonban valamilyen módon kárpótolt mindenért. Ekkor derült fény a film mibenlétére és itt teljesedett ki az egész, amit az első 1 órában megalapoztak. Itt jött a csavar, amire vártunk, és szerintem ez egy nagyon ötletes, nagyon érdekes és egyedi fordulat volt. Ha a film nagy része nem is sikerült olyan ütősre, az utolsó fél óráért mindenképp megéri megnézni. Kicsit sajnálom, hogy nem hoztak ki belőle annyit, amennyit lehetett volna, mert az alapötlet tényleg nagyon király. Összességében szerintem nem rossz a film, olyannyira nem, hogy mivel nem volt hozzá magyar felirat, így én fordítottam le, és töltöttem fel. :) (Ez az első film fordításom, szóval izgulok, hogy kinek hogy fog tetszeni. *_* ) Mindenképp ajánlom, mert bár kicsit dolgozhattak volna többet rajta, de egyszeri alkalomra érdekes a történet!

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Forgotten

2020. július 12.
Műfaj: thriller, misztikus

Játékidő: 119 perc

Dátum: 2017

Főszerepben: Kang Ha-Neul (Jin Seok) és Kim Moo-Yul (Yoon-Seok)

Ismertető: A 21 éves Jin-Seok új házba költözik apával, anyjával és idősebb testvérével, Yoo-Seokkal. A fiúnak idegösszeomlásai voltak, így gyógyszert kell szednie, ám a kezelésnek köszönhetően normális életet élhet. Egy esős éjjel Jin-seok arra lesz figyelmes, hogy testvérét ismeretlen alakok egy furgonba dobják, és elrabolják. Yoo-Seok 19 nap múlva hazatér, de nem emlékszik semmire az elmúlt napokból. Jin-Seok viszont olyan apróságokat vesz észre bátyján, amelyektől egyre biztosabb abban, hogy nem a testvére tért haza. Mindeközben furcsa és zavaró neszeket hall az előző tulaj holmijait tároló, lezárt szobából.


Online: KATTINTS IDE

Vélemény: Kezdek rájönni, hogy a koreaiak thrillerei nagyon ott vannak. Nagyon király volt ez a film. A történet szépen fel van építve, lassan bontakozik ki, és megrendítő, egy kissé már kiszámíthatatlan. Az elejétől kezdve leköti az ember figyelmét, feszültséget kelt, izgalmas és rejtélyes, és nincs egy perced se, hogy unatkozz. Az események már rögtön az elején beindulnak, és egyre izgalmasabbak lesznek, főleg azután, hogy Jin-Seok bátyját elrabolják, majd a fiú rejtélyes módon hazatér, mi pedig a film utolsó pár percéig semmit sem tudunk arról, hogy mi történt vele abban a 19 napban.

Az egészben az tetszett a legjobban, hogy az ember nem tudta, hogy most ebből mit fognak kihozni. Több csavar is volt a történetben, amire a néző hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Milyen ügy áll a háttérben, kik vitték el a fiú bátyját, és az miért változott meg, miután hazatért; ki ő és mit akar, és főleg: valójában kik ezek az emberek? Néhol horror beütése volt, ami csak még jobban fokozta a feszültséget és rángatta a néző idegeit (mivel alapból nem számítottam a horroros beütésre, így egy jelentnél annyira megijedtem, hogy ráborítottam a laptopomra a kávét (R.I.P Suzy - Suzy a laptopom)). A háttérzenék, a szereplők arckifejezései és tettei is nagyon adták a hangulatot, néhol már az a sanda gyanúm támadt, hogy a szereplők totál bekattantak. SPOILER! Az a jelenet, amit a trailerben is mutattak, mikor Yoo-Seok majdnem kiszúrja Jin-Seok szemét a rotringgal, nem volt semmi! A zene alatta, a kamera mozgás, a közelítések, a feszültség: nagyon király volt, az egyik kedvenc jelenetem! SPOILER VÉGE!

Az is tetszett, hogy a végén játszottak az érzelmeimmel, és nem tudtam eldönteni, hogy kit kellene sajnáljak, és ha sajnálom, vajon helyesen teszem-e. Az egész film egy picit tébolyultan is hatott, a hangeffektek, a kameramozgás, a hirtelen vágások, teljesen jól átadta, hogy valami itt nem kóser, és az emberek elméje sem teljesen tiszta. Egy ponton mindenben kételkedni kezdtem, és egyetlen szereplőnek sem hittem. Nem egy olyan film, amit az ember fapofával végig tud nézni, és ez egy pozitívum.

A végén nekem egy kicsit sok volt a duma, túlságosan meg akarták magyarázni a dolgokat, mi miért, mikor és hogyan történt, és nagyon kereken akarták lezárni, ami azért volt egy kissé zavaró, mert a thrillerekben pont az a jó, hogy a végén inkább a nézőnek kell összeraknia a képet, és a készítők nem raknak készen elénk mindent.

Bár egész rövid volt, sikerült bele elég feszültséget és őrületet csempészni, és az a csavar, amit beletettek, hát ütött rendesen. Én mindenkinek ajánlom, mert nagyon klasszra sikerült!