
Én eleve nagyon szeretem az olyan történeteket, ahol egy elrejtett/trónjától megfosztott király próbálja visszaszerezni a helyét, és közben elvegyül az emberek között. A
Ruler: Master of the masknak is hasonló volt a felállása, és azt is imádtam. Ezúttal kaptunk egy ismeretlen királyt, akit a néptől, de főleg a miniszterektől elzárva tartottak, szinte már fogságban, és ha valaki meglátta az arcát, azt megölték. Ji-Dwi, vagy becses nevén Jinheung király (de én Ji-Dwinek fogom hívni, mert a sorozatban is főleg így hívták) gyűlöli a helyzetet, és úgy dönt, ideje, hogy a sarkára álljon, megerősödjön, és elfoglalja a helyét a trónon. Első lépésként pedig belép az anyja által létrehozott Hwarangba, amit eleve a király megóvására hozott létre.

Őszintén megmondom nektek, nem igazán tudok rosszat mondani a sorozatra. Amit kellett, azt nagyon jól átadta, és nagyon szépen felépítették. Nem volt benne túl sok dráma, nem is ment át túlzott vígjátékba, egyszerűen csak volt min sírni, és volt min nevetni is, és így tökéletesen egyenesbe lettek állítva az érzések. Ha azt vesszük, hogy a legtöbb történelmi sorozat alaposan megsirat, és olyan borzalmas véget ér, hogy a néző először eret akar vágni, aztán egyenesen felakasztani magát (lásd:
Moon Lovers), akkor ez a sorozat nagyon szépen meg lett oldva. Épp annyi drámára és halálra került sor, amennyi ahhoz kellett, hogy ne menjen át tündérmesébe a történet.
Furcsa ilyet mondani, de esküszöm, egytől-egyig, mindegyik karaktert imádtam (kivéve a főgonoszt, nyilván). Nagyon szerethetőre alkották meg őket, az ember tényleg azt kívánta, hogy bár mindenki megkapná, amit megérdemel, és a szívem facsarodott, mikor valamelyiküknek baja esett. Sokan voltak, de mindenkinek szépen jutott jelenet és figyelem, és a karakterek is ki tudtak bontakozni, olyannyira, hogy a néző már előre tudta, egy-egy karakter mire hogyan fog reagálni, hiszen elég jól megismertük őket.
Történet szempontjából nem kell valami nagy dologra számítani, épp azt kapjuk, amit az ismertetőben is lefektetnek, rengeteg imádni való karakterrel, poénokkal, mosolygással és sírással. Picit mondjuk lehetett volna rövidebb, sokallottam ezt a 20 részt, mert kissé el lettek húzva a dolgok, és konkrétan az utolsó 4 részbe raktak minden akciót, én meg azt sem tudtam, melyik körmömet rágjam le épp az izgalomtól. Kicsit fura volt, hogy a viszonylag normál folyású történet az utolsó 4 részben ilyen vágta tempót vett át, de annyira nem volt vészes.
És akkor nézzük is a szereplőinket.
Ji-Dwi végig a dacos, hűvös, de esendő királyként jelent meg. Tudta, hogy mit akar, főleg miután belépett a Hwarangba és szembesült a társadalmi rangrendszerrel, az emberek szenvedéseivel, és a barátai kudarcaival, de közben fogalma sem volt, hogyan szerezze vissza a trónját, és tartsa is meg. Távolságtartó és kimért volt, de ragaszkodott az "embereihez", és bármi áron védelmezte volna őket. Nagyon könnyű volt vele azonosulni, és az ember akarva-akaratlanul is szorított neki. A szerelmi szálnál kezdetben komolyan nem is tudtam, kinek szurkoljak, hol neki drukkoltam, hol meg Sun-Woonak, de Ji-Dwi valahogy mindig bebizonyította, hogy rosszul teszem, hogy nem érte szorítok.
Sun-Woo volt szerintem az egyik legérdekesebb karakter. Azért jött a fővárosba, hogy megtalálja a legjobb barátja családját, de a barátját megölik, ő pedig bosszút esküszik a király ellen. Az idő alatt, míg nem tudja a király kilétét, a kapcsolata egyre szorosabb lesz Ji-Dwivel, és persze akkor kezdenek bonyolódnia dolgok, mikor rájön, hogy épp a király lett a legjobb barátja. Érdekes volt figyelni az érzelmei változását, a reakcióit, az elkötelezettségét. A történet végére kissé meginog, és a néző nem kicsit kezd el azon parzáni, hogy vajon rossz irányba viszik-e el a karakterét. Én például totál dilemmában voltam, pedig pontosan tudtam, mi fog történni, a karakter mégis annyira érdekes volt, hogy akármi történhetett. A szerelmi szálról annyit, hogy nagyon megérdemelte, és nagyon örülök, hogy úgy alakultak a dolgaik, ahogyan.
Ah-Ro egy nagyon belevaló csajszi volt. A főváros legjobb gyógyítójának lánya, aki maga ugyan nem a legügyesebb, de gyorsan tanul, és megteszi, amit tud, hogy ott segítsen, ahol csak lehet. Ji-Dwi mellett a másik karakter, akivel nagyon azonosulni lehet. Egyrészt simán odamondott, ha valami nem tetszett neki, kiállt magáért, nem kellett megvédeni, tudott ő vigyázni saját magára. Emellett pedig tudott kemény lenni, és tudott sírni is, ha kellett. Volt humora, nagyon sokat lehetett nevetni rajta, mert valahogy mindig belekerült a leglehetetlenebb helyzetekbe, nem drámázta túl a dolgokat, nem hisztizett feleslegesen, és mindenre tök normálisan reagált
(ami valljuk be, fura, mert a legtöbb kdrama hősnő egy magatehetetlen bot, akit össze-vissza hajigálnak). És persze, ami miatt kiérdemelte nálam a legjobb főhősnő címet: hogy nem állt neki a két pasi között őrlődni! Istenem, hát el sem hiszem, hogy megértem ezt. Ott volt két totál különböző pasas, mindegyik oda meg vissza volt érte, de ő az első percben eldöntötte, melyiket akarja, és hiába a másik fáradozása, egy percig sem inogott meg. Nem kezdett el dilemmázni, hogy most akkor melyiket válassza, nem szórakozott velük, szóval minden elismerésem neki!
A kedvenc párosom egyértelműen
Ban-Ryu és
Soo-Ho volt. A két jómadár ki nem állhatta egymást a kezdetekkor, állandóan belekötöttek egymásba, kicsesztek a másikkal, de azt már nem hagyták, hogy ezt valaki más is megcsinálja velük. Ez a történet végére sem változott sokat, végig fújtak egymásra, de végül meglett köztük a brománc, az az "
utállak, de ha meghalsz, én foglak kinyírni!" típus. Aggódtak egymásért, de akkor se vallották volna be, ha levágják a fejüket. Az ő kapcsolatuk úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Ban-Ryu egyébként az egyik kedvenc karakterem volt, hiszen amolyan rossz fiúként kezdett, akit mások irányítanak, és neki nincs befolyása arra, mit kell csinálnia. Nagyon rossz helyre született, nagyon rossz emberek közé, és ha meg akarta tartani a jó helyét (és hát nyilván meg akarta), akkor be kellett hódolnia, és azt tenni, amit mondanak neki, még akkor is, ha az a saját elvei ellen szól. Mindig vele végeztették el a piszkos munkákat, amiért nagyon mérges is voltam, de végül a sarkára állt, és bebizonyította, hogy volt okom szeretni őt.
Soo-Ho-val az egyetlen problémám, hogy fel nem foghattam, mit van úgy oda a királynőért. Annyival szebb szerelmi szálat is kaphatott volna, meg is érdemelte volna, de neeem, neki a királynőbe kellett belezúgnia. Minho egyébként irtó jó színész, és csak dicsérni tudom. Akármiben, akárkit eszméletlenül alakít.
És akkor
Han-Sung. Nem kapott olyan sok szerepet, karöltve
Yeo-Wool-val, de ha ő nem lett volna, akkor nem lett volna meg ugyanaz a hangulata a sorinak. Akármikor felbukkant, mindig felvillanyozta a dolgokat, felengedett a levegő, humorossá és egyszerűvé váltak a dolgok. Mindig jókedvű volt, pozitív, és olyan üde, hogy akármit csinált, csak mosolyogni tudtam rajta. Han-Sung családja utolsó tiszta vérű tagja, akitől így irtó sok mindent várnak el, pedig ő nem akar mást, csak nézni a csillagokat, azt csinálni, amit szeret, és jó távol kerülni a harctól, amihez nem is ért. A bátyja mindenben jobb nála, de mivel félvér, senki sem ismeri el őt. Féltékeny az öccsére, de imádja, és bármit megtenne érte. Borzalmasan sajnáltam őket, és a szívem szakadt meg értük az utolsó pár részben. Úgy emlékszem, akkor sírtam először...
Összességében azt tudom mondani, hogy egy nagyon üdítő kis sorit sikerült összehozniuk, ami tökéletes kikapcsolódás. Lehet rajta sírni, nevetni, a karakterek szeretni valóak, a színészek ügyesek, a zenék is gyönyörűek, és a sztori is izgalmas, így minden megvan benne, ami csak egy jó sorozathoz kell.