Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Park Seo-Joon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Park Seo-Joon. Összes bejegyzés megjelenítése

Kill Me, Heal Me

2020. július 5.
Műfaj: romantikus komédia, kórházsorozat, suspense

Részek száma: 20

Dátum: 2015

Főszerepben: Ji Sung (Cha Do-hyun), Hwang Jung-Eum (Oh Ri-Jin), Park Seo-Joon (Oh Ri-On)

Ismertető: Cha Do-hyun egy gazdag csebolcsalád örököse, azonban családja elől is rejtegeti titkát, miszerint disszociatív személyiségzavarral küzd. Gyerekkorában traumatikus élmények érték, aminek következtében saját énjén kívül hat különálló személyiség él az elméjében: Perry Park, az akcentussal beszélő, nagy lábon élő bombagyártó; Shin Se-Gi, az agresszív bajkeverő; Ahn Yo-Seob, a 17 éves, öngyilkos hajlamú fiú; Ahn Yo-Na, a 17 éves, minden lében kanál tinilány; Nana, a hétéves kislány és Mr X, egy rejtélyes, kalapos úr. Egyik személyisége, Se-Gi elhatározza, hogy megszabadul a fő személyiségtől, Do-Hyuntól. A férfi közben megismerkedik Oh Ri-Jinnel, a pszichiáterrezidenssel, és a segítségét kéri: legyen titokban az orvosa. A nő segítségével Do-Hyun elkezdi kibogozni a múltját, és minél mélyebbre ás, annál több emlék kerül elő arról a szörnyű tragédiáról, ami miatt 7 darabra szakította a lelkét, és aminek úgy tűnik, Oh Ri-Jin is részese.


Vélemény: Fogalmam sincs, hogy kellene nekiálljak ennek az ismertetőnek, főleg mivel tudom, hogy szinte mindenki szerette. Én általában úgy működöm, hogy mialatt nézem a sorozatot, egyszerűen félretolom az olyan dolgokat, amik nem tetszenek, és próbálok arra fókuszálni, ami tetszik és leköt. De mikor odakerülök, hogy ismertetőt írjak, sokkal kritikusabb leszek, és bizony kivesézem, hogy mennyi minden idegesített, amit korábban csak úgy félrelöktem, mert kvázi nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez így nem jó. Pedig most is az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy imádtam a sorozatot, vannak olyan elemek, amik nem férnek a fejembe, és amik picit rontották az élményt. De nyilván a jó dolgokkal fogom kezdeni, hisz ebből sokkal több van, szóval lássuk is!

Először is nagyon tetszett az alapötlet. Mostanában nagyon érdekelnek a thrilleres, orvosos és tudathasadásos történetek, ezért is kezdtem bele. Nagyon érdekelt, hogy mi állhat a dolog mögött, mi az a tragédia, ami miatt Do-Hyun 7 részre szakította a tudatát, hogy el bírja viselni. Viszont ez a háttértörténet bennem elég vegyes érzéseket hagyott. Egyrészt megértem, hiszen gyerek volt még. Olyan emberek tettek szörnyű dolgokat körülötte és vele, akiket feltétel nélkül szeretett, és olyan dolgokat látott (megtörténni azokkal, akiket szeret), amik tényleg megviselik az embert, és hatással lesznek a felnőtt korukra is. Viszont én nem hiszem, hogy az a háttértörténet, amit itt kapunk tényleg elég erős ahhoz, hogy valakiben tudathasadást okozzon. Hogy hatással lesz az életére az vitathatatlan, de én kicsit erős túlzásnak tartottam, hogy ez a tragédia szakította szét az elméjét. De nem vagyok pszichológus, és nyilván minden gyerek másként dolgozza fel a traumákat, személyiségtől, akaraterőtől, mentalitástól és még rengeteg dologtól függ, amit egyszerűen nem lehet általánosítani. Szóval igen, megtörténhet, de én picit túlzásnak éreztem.

Aztán a karakterek. A sori műfajaiban is benne van, hogy komédia, és ezt hozta is nagyon szépen. Kaptunk bőven nevetnivalót, humoros és szeretnivaló szereplőket és szituációkat. Külön kiemelném Oh Ri-Ont, aki ha kicsit is kezdett elkomorodni a hangulat, rögtön feldobta valami hülyeséggel. Ha ő ott volt, nem igen kellett feszültségre és szomorkodásra számítani és ezzel nagyon megszerettette magát velem. Ő volt egyben Oh Ri-Jin lelki támasza is - meg az én lelki támaszom is, mert a sok feszültségben szükségem volt az ő könnyed, imádnivaló személyiségére. Nagyon nagy figura volt, a színész mimikája külön Oscart érdemel, mert néha lefordultam tőle a székről.

Oh Ri-Jinnel már kicsit nehezebben békéltem meg. Az első pár részben kifejezetten irritált. Visítozott, ordítozott, sikított, kiabált, mint aki most szabadult a pszichiátriáról. Nagyon-nagyon idegesített, és ha ezen múlt volna, simán abbahagyom a sorozatot. Viszont azt nem tagadom, hogy a színésznő játéka fenomenális volt. Mikor már kezdtem megszokni a visítozását, jókat nevettem az alakításán. Aztán valahol az 5. rész környékén elkezdett normális irányba menni, és sokkal szerethetőbb lett, a visítozást is minimálisra csökkentette. Neki is megvoltak a maga jó tulajdonságai; bolondos volt, kedves, kissé őrült, és mindig pozitív. Ezzel a pozitivitással pedig teljesen megvett, mert ez az, amit hiányolok minden egyes karakterből a koreai sorozatokban.

Direkt hagytam Cha Do-Hyunt a végére, mert az összes személyiségéről külön óhajtok beszélni. Ez a színész egy isten, és én erre csak most jöttem rá. Találkoztam Ji-Sunggal már a Doctor Johnban is, de az ismertetőmben meg is jegyeztem, hogy ez a karakter annyira nem vett le a lábamról, mert elég unalmas volt. Hát, az imáim meghallgatásra találtak, mert amit itt csinált ez a pasi az valami eszméletlen volt. Voltak olyan jelenetek, ahol a személyiségek beszéltek egymással, és nem kellett, hogy más ruhákba, más hajjal mutassák be őket, mert a színész hanghordozásából, a szeme vagy szája állásából tudni lehetett, melyik személyiség beszél épp.

Próbáltam kiemelni a kedvenc személyiségem, de rájöttem, hogy összeset imádtam. Az első, aki megjelenik Shin Se-Gi. Imádom, imádom, imádom. Az agresszív srác, aki keresi a bajt, és ha azt mondod neki, jobbra menjen, balra megy. Se-Gi uralkodni akart Do-Hyun és az összes többi személyiség fölött is, Do-Hyunt pedig gyengének és teszetoszának tartotta; ami érthető, ha belegondolunk, hogy ő volt Do-Hyunnak az a része, akit a legtöbb fájdalom ért. Do-Hyun ugyebár nem emlékezett a múltjára, ami miatt DID-es lett, de Se-Gi igen, és ettől volt olyan keserű és agresszív. A végén az a jelenet, ahol elbúcsúzott Do-Hyuntól... Hát imádtam, komolyan.

Ahn Yo-Seob az öngyilkos hajlamú 17 éves srác, aki... Nos, még Se-Ginél is veszélyesebb, mert gondol egyet, aztán elmegy megöngyilkolni magát. Yo-Seob amikor épp nem öngyilkos akar lenni, akkor szeret olvasni, verseket írni és zenét hallgatni. Olyan szerethetőnek mutatták be ezt a személyiséget, hogy mindig alig vártam, hogy megjelenjen, még akkor is, ha nagy volt az esély rá, hogy megint valami szuicid próbálkozásba kezd. A fiú nagyon szoros kapcsolatot épít ki Oh Ri-Jinnel, ami kifejezetten jó hatással van az egészségére is...

Ahn Yo-Na Yo-Seob ikertestvére; és egyben a legnagyobb liba, akit láttam. És imádom. Egy kis fruska, aki imádja a sminket (igen, srácok, Do-Hyun egyik személyisége egy lány! Kell magyaráznom, hogy ez mennyi poént jelent?), a ruhákat és a cuki dolgokat; és ki nem állhatja Oh Ri-Jint, aki mindig meg akarja mondani neki, mit csináljon. Nagyszájú, káromkodik, ja, és nem mellesleg oda van Oh Ri-Onért. Borzalmas, hogy sokkal több jelenetet akartam látni vele, és olyan keveset kaptam.

Perry Parknak több jelentősége volt a sorozatban, mint azt elsőre hinné az ember. Ő sem éppen egy veszélytelen személyiség, bár neki nincsenek szuicid hajlamai... Csak bombái, amiket hobbiból gyárt, mikor épp unatkozik. Ez azért kevésbé veszélyes, nem?

A sorozat, bár konkrétan nem mondja ki, de jól megmutatja, hogy mindegyik személyiség egy része Cha Do-Hyunnak. Ahogyan egy egészséges embernek is támadnak néha öngyilkos gondolatai (mint Yo-Seobnak), vagy őrült ötletei (mint Perry Parknak), vagy csak bosszút akar állni az egész világon (mint Se-Gi), úgy Cha Do-Hyunban is megvan mindez, ám ő a trauma miatt széthasított elmével él, és így ezek a tulajdonságok felerősödnek, önálló életre kelnek. Nem kis kihívás Do-Hyunnak megbirkózni a személyiségekkel, és mondanom sem kell, hogy a sorozat fő humor forrása az, amikor személyiséget vált, aztán mindegyik megy a maga dolgára, majd szegény Do-Hyunnak kell összetakarítania utánuk. Kicsit már olyan beütése volt, mintha lenne hat rendetlen testvére, csak épp ezek a fejében élnek, és random átveszik az agya és a teste (na meg a ruhásszekrénye (khm Se-Gi és Perry...) felett az irányítást.
(Két személyiséget nem említettem, de azok erős spoilerek lennének, így bocsássátok meg nekem.)

Aztán amit nagyon szerettem még azok a zenék és a hangulat. A dalok, a karakterek és a humor adta meg a sorozatnak azt a picit szomorkás, mégis vidám hangulatot, azt a kissé misztikus és őrült érzést, amiért minden este leültem nézni. Ezek így összességében tehetnek arról, hogy annyira imádtam a sorozatot.

A sorozat utolsó két része különösen tetszett. SPOILER! Az, ahogy Oh Ri-Jin ajándékot vett, és elbúcsúzott a személyiségektől egyszerűen gyönyörű volt. És bár igazából nem volt jó, hogy léteztek, mégis annyira sajnáltam, hogy elmentek. Örültem, hogy mindegyikük békében tűnt el. SPOILER VÉGE! Nagyon szépen oldották meg a személyiségek kérdését, jól meg is sirattam az utolsó két részt. Tetszett az is, hogy nem a csebol témán volt a hangsúly, nem az volt a főszereplők célja, hogy Cha Do-Hyun azért gyógyuljon meg, hogy átvehesse a vállalatot, és hogy ennek csak mellékes szerepe volt a történetben. Ez egy jó pont, mert én már unom a csebol sztorikat.

Na de most, hogy ennyi szépet és jót írtam, kicsit beszéljünk a negatív dolgokról. Amit sajnáltam ezzel a tudathasadással kapcsolatban, az az volt, hogy nem fejtették ki. Bár már rájöttem, hogy a koreai drámáktól nem lehet elvárni, hogy túlságosan mélyen vájkáljanak az emberek fejében, hiszen a nagy többség (aki a bevételt hozza), az csak a szánnivaló karakterek szerelmi életére kíváncsi, nem pedig a mélyebb okokra és következményekre, amikkel a betegségük jár. De a sorozat fő témája a tudathasadás, és így elvártam volna, hogy ebbe jobban belemenjünk. Persze láttuk, hogy általában mikor törnek elő a személyiségek, miért és hogyan, és hogy Cha Do-Hyun már szinte rutinosan próbálja helyretenni a dolgokat, de ez még nagyon kevés - legalábbis nekem, aki külön emiatt kezdtem el nézni.

Ezenkívül pedig Oh Ri-Jin elvileg Cha Do-Hyun titkos orvosa/pszichiátere volt. Tudjátok, ez miből állt? Abból, hogy (nyilvánvalóan) beköltözött a pasi lakásába, mert hát Do-Hyunnak nulla-huszonnégyben felügyelet kell (végül is a korábbi életét sem egyedül élte le, dehogy). Az összeköltözést nyilván nem lehet kihagyni, hát hogy máshogy zúgnának egymásba? De ha már pszichiáter, akkor nem kellett volna... nem is tudom, lehet őrülten hangzik, de nem kellett volna mondjuk kezelnie? Beszélgetnie vele, mint orvos a pácienssel? Erre nagyjából három jelenetet kaptunk, azt is csak azért, hogy tessék, itt van a terápia, most már nem panaszkodhatsz! Oh Ri-Jin szerepe pszichiáterként annyi volt, hogy ott legyen, amikor Cha Do-Hyun személyiséget vált, és vigyázzon rá, nehogy valami őrült nagy marhaságot csináljon (bár legtöbbször még ez sem sikerült neki). Ettől a pszichiáter-beteg kapcsolattól picit többet vártam, mert ez így nekem annyira nem volt hiteles. De nem csak Oh Ri-Jin, Cha Do-Hyun korábbi orvosa sem volt sok segítség. Az volt az egész lényege, hogy Do-Hyunt kezeljék, és kigyógyuljon, ezért volt a titkos orvos, meg a korábbi orvosa is, aztán ezek ketten nagyjából semmit sem csináltak pszichiáterként.

Igazából a negatív meglátásaim mind a sorozat pszichológiai részére vonatkoznak, mivel engem érdekel a téma, és ezért nagyon kevésnek találom a részletességét. Persze azt se felejtsük el, hogy a személyiségek sem tűnnek el csak úgy, egyik napról a másikra, csak mert hirtelen helyre teszed a dolgokat fejben - ez egy hosszú folyamat. Vígjátéknak, drámának tehát klassz volt, de a pszichológiai része egyáltalán nem hiteles.


"Az egyetlen, amire vágyom, az a szabadság." - Perry Park
"Egy bántalmazásban, amiben egy ember lelke szétszakadt, három szereplő van: az áldozat, az elkövető, és a szemtanú." - Shin Se-Gi
"Ez nem fenyegetés, inkább egy szívesség. Ha félelemet érzel, mikor valaki szívességet kér, az a fenyegetés. Mert a félelem egy olyan dolog, amit saját magadnak kreálsz." - Shin Se-Gi

Hwarang: The Beginning

2020. február 1.

Műfaj: történelmi, romantikus

Dátum: 2016

Részek száma: 20 + 4 speciális rész

Főszerepben: Park Seo-Joon (Sun-Woo), Go Ara (Ah-Ro), Park Hyung-Sik (Ji-Dwi, aka Jinheung király), Choi Minho (Soo-Ho), Do Ji-Han (Ban-Ryu), Kim Taehyung (Han-Sung), Jo Yoon-Woo (Yeo-Wool)

Ismertető: Történetünk az 500-as években, a Három Királyság ideje alatt játszódik, mikor is Silla volt a leggyengébb birodalom. A király halála után a királyné, hogy megvédje a királyságot, és ezzel a fiatal királyt, elrejti fiát a világ elől, hogy mikor majd felkészültté válik, és elég hatalma lesz, átvehesse a trónt, és megerősíthesse a birodalmat. Addig azonban még hosszú az út, és a királyné, hogy megerősítse hatalmát létrehozza a Hwarangot: egy fiatal, gyönyörű férfiakból álló sereget, akiket ő irányít, ezzel nyomást gyakorolva a hivatalnokokra. Azzal azonban nem számol, hogy a fia, lévén hogy senki sem ismeri az arcát, beáll a Hwarangok közé, ahogyan arra sem, hogy egy parasztfiú, akinek nem is szabadna a fővárosban tartózkodnia fenyegetni fogja a fia trónját. Sun-Woo azért jött, hogy megbosszulja a legjobb barátját, akinek azért kellett meghalnia, mert meglátta a király arcát. A dolgok akkor kezdenek bonyolódni, mikor a Hwarang-ház minden tagja arról kezd suttogni, hogy a király közöttük van.


Online: Sorozatbarát

Vélemény: Ez a sorozat ismét rádöbbentett arra, miért szeretem annyira a történelmi sorikat. Őszinte leszek veletek, önző érdekekből álltam neki, hiszen kedvenc bandám, a BTS egyik tagja is szerepet kapott benne. Mikor azonban rákerestem, majd kiugrottam a bőrömből, mert láttam, hogy szinte az összes kedvenc színészem játszik benne! Park Seo-Joon, Park Hyung-Sik és Choi Minho is, ráadásul még a főhősnőt is eléggé szeretem, tehát maga volt a mennyország! Kicsit tartottam a történettől, mert ez a "na akkor rakjunk bele egy csomó gyönyörű férfit a sorozatba" felállás nekem annyira nem fekszik, akárhányszor ez történt, az mindig a történet rovására ment. A készítők gyakran azt hiszik, hogy az embereket meg lehet venni azzal, ha egy rakás jóképű színészt pakolnak eléjük, és onnantól senkit nem fog érdekelni, ha maga a történet egy rakás... Selejt. De ezúttal kellemesen csalódtam, szóval nézzük is, mitől volt olyan jó!

Én eleve nagyon szeretem az olyan történeteket, ahol egy elrejtett/trónjától megfosztott király próbálja visszaszerezni a helyét, és közben elvegyül az emberek között. A Ruler: Master of the masknak is hasonló volt a felállása, és azt is imádtam. Ezúttal kaptunk egy ismeretlen királyt, akit a néptől, de főleg a miniszterektől elzárva tartottak, szinte már fogságban, és ha valaki meglátta az arcát, azt megölték. Ji-Dwi, vagy becses nevén Jinheung király (de én Ji-Dwinek fogom hívni, mert a sorozatban is főleg így hívták) gyűlöli a helyzetet, és úgy dönt, ideje, hogy a sarkára álljon, megerősödjön, és elfoglalja a helyét a trónon. Első lépésként pedig belép az anyja által létrehozott Hwarangba, amit eleve a király megóvására hozott létre.

Őszintén megmondom nektek, nem igazán tudok rosszat mondani a sorozatra. Amit kellett, azt nagyon jól átadta, és nagyon szépen felépítették. Nem volt benne túl sok dráma, nem is ment át túlzott vígjátékba, egyszerűen csak volt min sírni, és volt min nevetni is, és így tökéletesen egyenesbe lettek állítva az érzések. Ha azt vesszük, hogy a legtöbb történelmi sorozat alaposan megsirat, és olyan borzalmas véget ér, hogy a néző először eret akar vágni, aztán egyenesen felakasztani magát (lásd: Moon Lovers), akkor ez a sorozat nagyon szépen meg lett oldva. Épp annyi drámára és halálra került sor, amennyi ahhoz kellett, hogy ne menjen át tündérmesébe a történet.

Furcsa ilyet mondani, de esküszöm, egytől-egyig, mindegyik karaktert imádtam (kivéve a főgonoszt, nyilván). Nagyon szerethetőre alkották meg őket, az ember tényleg azt kívánta, hogy bár mindenki megkapná, amit megérdemel, és a szívem facsarodott, mikor valamelyiküknek baja esett. Sokan voltak, de mindenkinek szépen jutott jelenet és figyelem, és a karakterek is ki tudtak bontakozni, olyannyira, hogy a néző már előre tudta, egy-egy karakter mire hogyan fog reagálni, hiszen elég jól megismertük őket.

Történet szempontjából nem kell valami nagy dologra számítani, épp azt kapjuk, amit az ismertetőben is lefektetnek, rengeteg imádni való karakterrel, poénokkal, mosolygással és sírással.  Picit mondjuk lehetett volna rövidebb, sokallottam ezt a 20 részt, mert kissé el lettek húzva a dolgok, és konkrétan az utolsó 4 részbe raktak minden akciót, én meg azt sem tudtam, melyik körmömet rágjam le épp az izgalomtól. Kicsit fura volt, hogy a viszonylag normál folyású történet az utolsó 4 részben ilyen vágta tempót vett át, de annyira nem volt vészes.

És akkor nézzük is a szereplőinket.

Ji-Dwi végig a dacos, hűvös, de esendő királyként jelent meg. Tudta, hogy mit akar, főleg miután belépett a Hwarangba és szembesült a társadalmi rangrendszerrel, az emberek szenvedéseivel, és a barátai kudarcaival, de közben fogalma sem volt, hogyan szerezze vissza a trónját, és tartsa is meg. Távolságtartó és kimért volt, de ragaszkodott az "embereihez", és bármi áron védelmezte volna őket. Nagyon könnyű volt vele azonosulni, és az ember akarva-akaratlanul is szorított neki. A szerelmi szálnál kezdetben komolyan nem is tudtam, kinek szurkoljak, hol neki drukkoltam, hol meg Sun-Woonak, de Ji-Dwi valahogy mindig bebizonyította, hogy rosszul teszem, hogy nem érte szorítok.

Sun-Woo volt szerintem az egyik legérdekesebb karakter. Azért jött a fővárosba, hogy megtalálja a legjobb barátja családját, de a barátját megölik, ő pedig bosszút esküszik a király ellen. Az idő alatt, míg nem tudja a király kilétét, a kapcsolata egyre szorosabb lesz Ji-Dwivel, és persze akkor kezdenek bonyolódnia  dolgok, mikor rájön, hogy épp a király lett a legjobb barátja. Érdekes volt figyelni az érzelmei változását, a reakcióit, az elkötelezettségét. A történet végére kissé meginog, és a néző nem kicsit kezd el azon parzáni, hogy vajon rossz irányba viszik-e el a karakterét. Én például totál dilemmában voltam, pedig pontosan tudtam, mi fog történni, a karakter mégis annyira érdekes volt, hogy akármi történhetett. A szerelmi szálról annyit, hogy nagyon megérdemelte, és nagyon örülök, hogy úgy alakultak a dolgaik, ahogyan.

Ah-Ro egy nagyon belevaló csajszi volt. A főváros legjobb gyógyítójának lánya, aki maga ugyan nem a legügyesebb, de gyorsan tanul, és megteszi, amit tud, hogy ott segítsen, ahol csak lehet. Ji-Dwi mellett a másik karakter, akivel nagyon azonosulni lehet. Egyrészt simán odamondott, ha valami nem tetszett neki, kiállt magáért, nem kellett megvédeni, tudott ő vigyázni saját magára. Emellett pedig tudott kemény lenni, és tudott sírni is, ha kellett. Volt humora, nagyon sokat lehetett nevetni rajta, mert valahogy mindig belekerült a leglehetetlenebb helyzetekbe, nem drámázta túl a dolgokat, nem hisztizett feleslegesen, és mindenre tök normálisan reagált (ami valljuk be, fura, mert a legtöbb kdrama hősnő egy magatehetetlen bot, akit össze-vissza hajigálnak). És persze, ami miatt kiérdemelte nálam a legjobb főhősnő címet: hogy nem állt neki a két pasi között őrlődni! Istenem, hát el sem hiszem, hogy megértem ezt. Ott volt két totál különböző pasas, mindegyik oda meg vissza volt érte, de ő az első percben eldöntötte, melyiket akarja, és hiába a másik fáradozása, egy percig sem inogott meg. Nem kezdett el dilemmázni, hogy most akkor melyiket válassza, nem szórakozott velük, szóval minden elismerésem neki!

A kedvenc párosom egyértelműen Ban-Ryu és Soo-Ho volt. A két jómadár ki nem állhatta egymást a kezdetekkor, állandóan belekötöttek egymásba, kicsesztek a másikkal, de azt már nem hagyták, hogy ezt valaki más is megcsinálja velük. Ez a történet végére sem változott sokat, végig fújtak egymásra, de végül meglett köztük a brománc, az az "utállak, de ha meghalsz, én foglak kinyírni!" típus. Aggódtak egymásért, de akkor se vallották volna be, ha levágják a fejüket. Az ő kapcsolatuk úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ban-Ryu egyébként az egyik kedvenc karakterem volt, hiszen amolyan rossz fiúként kezdett, akit mások irányítanak, és neki nincs befolyása arra, mit kell csinálnia. Nagyon rossz helyre született, nagyon rossz emberek közé, és ha meg akarta tartani a jó helyét (és hát nyilván meg akarta), akkor be kellett hódolnia, és azt tenni, amit mondanak neki, még akkor is, ha az a saját elvei ellen szól. Mindig vele végeztették el a piszkos munkákat, amiért nagyon mérges is voltam, de végül a sarkára állt, és bebizonyította, hogy volt okom szeretni őt. Soo-Ho-val az egyetlen problémám, hogy fel nem foghattam, mit van úgy oda a királynőért. Annyival szebb szerelmi szálat is kaphatott volna, meg is érdemelte volna, de neeem, neki a királynőbe kellett belezúgnia. Minho egyébként irtó jó színész, és csak dicsérni tudom. Akármiben, akárkit eszméletlenül alakít.

És akkor Han-Sung. Nem kapott olyan sok szerepet, karöltve Yeo-Wool-val, de ha ő nem lett volna, akkor nem lett volna meg ugyanaz a hangulata a sorinak. Akármikor felbukkant, mindig felvillanyozta a dolgokat, felengedett a levegő, humorossá és egyszerűvé váltak a dolgok. Mindig jókedvű volt, pozitív, és olyan üde, hogy akármit csinált, csak mosolyogni tudtam rajta. Han-Sung családja utolsó tiszta vérű tagja, akitől így irtó sok mindent várnak el, pedig ő nem akar mást, csak nézni a csillagokat, azt csinálni, amit szeret, és jó távol kerülni a harctól, amihez nem is ért. A bátyja mindenben jobb nála, de mivel félvér, senki sem ismeri el őt. Féltékeny az öccsére, de imádja, és bármit megtenne érte. Borzalmasan sajnáltam őket, és a szívem szakadt meg értük az utolsó pár részben. Úgy emlékszem, akkor sírtam először...

Összességében azt tudom mondani, hogy egy nagyon üdítő kis sorit sikerült összehozniuk, ami tökéletes kikapcsolódás. Lehet rajta sírni, nevetni, a karakterek szeretni valóak, a színészek ügyesek, a zenék is gyönyörűek, és a sztori is izgalmas, így minden megvan benne, ami csak egy jó sorozathoz kell.