Korea ékkövei

Meng Xi Shi: Thousand Autumns 1-2.

2024. február 27.

Cím: Thousand Autumns

Író: Meng Xi Shi

Műfaj: wuxia, danmei, fantasy

Ország: Kína

Nyelv: Angol 

Fülszöveg: Shen Qiao is a devout Daoist priest who has spent his life honing his skills and spirit, leading his sect with martial talent, beauty beyond measure, and an earnest heart. His polar opposite, Yan Wushi, leads one of the most powerful demonic sects and is said to be unrivaled in his strength and cunning. Yan Wushi believes in the inherently selfish nature of all people—himself included—and that nobody is above committing dark deeds for their own benefit.

When a fight leaves Shen Qiao injured, blind, and with hazy memories, Yan Wushi takes in the defeated sect leader with a dark plan: test the limits of the man’s patience and faith in others to lure him onto the demonic path. Little does he know that he is about to meet the first immovable force of his life, and that two hearts can connect in unexpected ways. With the passing of a thousand autumns, who can stay eternal?

Fanfordítás: ITT

Értékelésem: 

Mivel a fülszöveg angol, hadd foglaljam össze gyorsan, miről szól ez a kötet: Shen Qiao egy világi kis plüsscica: mindenkivel kedves, jóságos, jámbor, nagylelkű, akkor is, ha hátba szúrják. Ő a Xuandu Hegy Szektájának vezetőjét (illetve csak volt), és a történet elején egy egy-egy elleni harcban legyőzi őt egy nagyágyú, Kunye. Shen Qiao lezuhan a hegyről, élet és halál között vergődik, megvakul és elveszti emlékei egy részét. Yan Wushi, a három démoni szekta egyikének vezetője ilyen állapotban talál rá, és egy sötét tervtől vezérelve megmenti Shen Qiaot: próbára akarja tenni Shen Qiao jámborságát, kedvességét és jóságát, abban a reményben, hogy rá tudja csalni őt a démoni útra. Meg lehet-e mérgezni egy ilyen kedves lelket, és ha igen, hány árulás kell hozzá?

Hát, ez a regény nem úgy alakult, ahogy vártam. Tegyük félre a nagyon izgalmas alapkoncepciót (ami ugye az, hogy egy démoni kultivátor meg akarja mérgezni egy tisztességes kultivátor szívét), és nézzük a sajnálatos tényeket. Az egész story-line ide-oda csapong, a szereplők látszólag random, céltalanul lődörögnek egyik városból a másikba, minden olyan előrángatott, olyan hirtelen, olyan felszínes. Többször is szó esik „földrengésszerű” sokkról, amiben olyan karakterekről derültek ki felháborító dolgok, akikről akkor hallottunk először. Semmi nem volt felvezetve ezek közül a felháborító dolgok közül, semmi nem volt bemutatva, csak bumm, bele a közepébe. Úgyhogy mivel nem ismertem ezeket a szereplőket, nem is érdekelt, kiről mi derült ki, elmaradt tehát a katarzis.

És ha már lehet, beszéljünk légyszi arról is, hogy borzasztóan kiábrándító volt a történet felvezetése. Azt megcsinálni, hogy találkoznak a főszereplők egyetlen fejezet erejéig, majd elválnak útjaik, és teljesen érdektelen szereplőkkel kezdenek interaktálni, miközben mi arra várunk, hogy végre valami történjen, az felháborító. És itt most nem valami romantikus dologra gondolok. Én ezt a sztorit Shen Qiao és Yan Wushi miatt kezdtem el. Hogy 100 oldalt kelljen várnom rá, hogy Yan Wushi egyáltalán felbukkanjon(!), az nagyon lehangoló. Ők vezetik a fő konfliktust, úgyhogy 100 oldalon át a sztori nem tartott semerre, és még miután találkoztak is kellett úgy 80 oldal, hogy elkezdjen érdekes lenni. 180 oldal. Rettenetesen nehéz volt átrágnom magam rajta.

A könyv második felében voltak jó pillanatok, szeretem badass Shen Qiaot, Yan Wushi is érdekes karakter lehet (csak épp semmit nem tudunk még róla), de itt is nagyon hullámzó volt a történet. Valószínűleg a rengeteg érdektelen politika húzta le. Olvastam, hogy sok lesz benne az intrika, és jól sejtettem, hogy utálni fogom. (Ez valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, akinek ez bejön, az imádni fogja.) Ebben a könyvben találkozik az ázsiaiak „mondd, ne mutasd” történetmesélése, és a rémunalmas politika, ami azt jelenti, hogy 1-2 oldalon át töményen nyomatja az írónő a dumát mindenféle random emberekről, akiket még sosem láttunk, de meg kéne jegyezni a nevüket. Nem történelem órára iratkoztam be, kedvesem! Úgyhogy ez egy rémszenvedős első kötet volt. Lássuk, történt-e progresszió a második kötetben.


Ha az első részre 2,5 csillagot adtam (és bizony annyit adtam), akkor a második megérdemel egy féllel többet, mert itt már történtek dolgok, amik érdekeltek. Például Yan Wushi árulása, ami szerintem nem lepett meg senkit, de azért kicsit fájt. Vagy például a könyv végi csata, aminek kimenetele szintén nem lepett meg senkit, de kellőképpen kielégítő volt. De tetszettek a kolostoros jelenetek is, Shiwu-t is kifejezetten szerettem, magát a koncepciót is, hogy Shen Qiao shizun lett (bár abban is biztos voltam, hogy amint lehet, lepasszolja valakinek a kölyköt, (és így is lett)), és a Shen Qiao „megmenti” Yan Wushit is egy jó rész volt. De ne legyenek téves elképzelései senkinek, ennek a kötetnek a története még mindig nem elég erős.


A könyv 85%-át továbbra is az (érdektelen) politika teszi ki, a maradék 15%-ot pedig az, hogy Shen Qiao milyen gyenge, beteges kinézetű, aztán elver mindenkit egy bambusznáddal. Nincs tétje annak, hogy Shen Qiao ennyire erőtlen – mert igazából nem az. Akárkivel kerül is szembe, mindenkit legyőz. Lehet az a legerősebb démon, vagy az ereje teljében lévő halhatatlan, a gyenge, vak Shen Qiao mindegyiket leveri.


A fent említett ominózus eseményre (Yan Wushi árulása) 209 oldalt kellett várjak. És vajon mi történt az előtte lévő 208 oldalon? Semmi érdekes. Politika. Ilyen és olyan uralkodókkal találkoztunk, megint heteket utazgattunk egyik városból a másikba, volt egy csók jelenet, de egyáltalán nem érdekelt, volt egy harc jelenet Yan Wushi meg nem tudom ki között, de szintén nem érdekelt, mert tudtam, hogy Yan Wushi vagy nyer vagy döntetlen lesz. Nincsenek tétek ebben a könyvben. (Még annak sincs tétje, hogy Shen Qiao bambusznádja eltörik, mert abból is mindig szerez egy másikat >д<) Sajnálom, ez így nagyon unalmas. Visszatérve a politikára, jó lett volna egy térkép ehhez a könyvhöz, mert nem áll össze, ki kivel van, és tulajdonképpen mit is akarunk elérni. Azt sem tudom, kinek szurkoljak. Megjelenik egy új karakter és nem tudom eldönteni, hogy barát vagy ellenség, pedig elmondják, kinek az oldalán áll.


És ha már új karakter: na az volt. Sok. Minden fejezetben legalább három. Ezzel még meg tudtam volna barátkozni, ha az író nem erőlteti le a torkomon az összes új szereplő belső viszályát. A könyv végén mintegy 30-40 oldalt vesztegeltünk a Bixia Szekta viszályának megoldásán – egészen odáig én nem találkoztam ezekkel a szereplőkkel, nem ismertem őket, nem volt érzelmi kötődésem feléjük. De itt az írónő felfüggesztette az engem érdeklő fő cselekményt (azokkal a szereplőkkel, akiket ismerek és érdekelnek), hogy végighallgassam, miért mészárolja le egymást egy csapat vadidegen. Nem ér-de-kel. Mikor értik már meg a kínaiak, hogy nem tudunk azonosulni előrángatott karakterek problémájával? Ez a nő 50 oldalanként előhoz új szereplőket, akiket nem vezetett fel, helyette mint a Zanza TV, fél-egy oldalban elmesélte az egész élettörténetét, majd elvárta, hogy ez alapján engem érdekeljen, mi lesz vele. Hát nem érdekel. Ellenben itt van ez a Shen Qiao meg Yan Wushi gyerek, akiket két könyv óta követek, mégsem tudok róluk semmit. Na ők érdekelnének, kedves Meng Xi Shi! Róluk mikor tudok meg végre valamit? Mert szerintem már nagyon ideje lenne.

Végig fogom olvasni mindezek ellenére is a sorozatot (megvettem az első két részt, és utálom, ha megkezdetlen sorozatok állnak a polcomon), de ilyen első kötetek után ez tőlem hatalmas erőfeszítés. Csak kitartó olvasóknak ajánlom, és olyanoknak, akik szeretik a politikai intrikákat.  Töményen.

Kedvenc idézeteim:

„Only something that's gone can be called precious.”

(„Csak ami már elveszett, azt nevezhetjük értékesnek.”)

 

„Everyone holds evil thoughts inside their hearts; the difference lies in whether or not they act on it.”

(„Mindenki hordoz gonosz gondolatokat a szívében; a különbség abban rejlik, hogy ezek alapján cselekednek-e.”)

 

„You can kill people, but you cannot kill their hearts.”

(„Az embereket megölheted, de a szívüket nem.”)

Grave Of The Fireflies

2024. február 18.

Műfaj: dráma, háború, anime

Dátum: 1988

Ország: Japán

Időtartam: 1 óra 28 perc

Ismertető: A film egy fiatal testvérpár szívszorító sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben. A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a bombázók árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani. 

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=4vPeTSRd580 

Online: Videa

Véleményem: Nem fogtok szeretni. Az a helyzet, hogy akármilyen szépnek is próbálták beállítani ezt a filmet, valójában az egész tragédia, ami a végén történt, elkerülhető lett volna, ha a főszereplő, Szeita félreteszi a büszkeségét, és bocsánatot kér.

A történet elején Szeita és Szecukó édesanyja meghal egy bombázás során, így kerülnek a nagynénjükhöz, aki kezdetben türelmes és barátságos velük, ám hamarosan megelégeli, hogy a két fiatal naphosszat lustálkodik. Szeita egész nap csak a húgával játszik, ahelyett, hogy keresne valami munkát, és hozzájárulna a háztartáshoz, mint ahogy a nagynéni két saját gyermeke teszi. A nő sosem tagadja meg tőlük a szállást és az ételt sem, azonban többször is szóvá teszi, hogy míg az ő gyerekei minden nap dolgoznak, addig Szeita és Szecukó lustálkodnak, mégis ugyanannyi ételt kapnak, mint a két dolgozó gyerek.

És az a helyzet, hogy a nőnek igaza van. Nyilván a négy éves Szecukótól senki nem várja el, hogy dolgozni menjen, de a majdnem felnőtt Szeitától, aki az anyja halálával, és az apja távollétével Szecukó gyámja is lett egyben, igen. Ha már szállást és ételt adnak nekik a háború idején, amikor a legtöbben az utcán tengődnek éhesen, az a minimum, hogy aki képes rá, az menjen pénzt keresni, és ne ingyenélőként legyen terhére egy egyébként is szűkösen élő családnak. Azonban mikor a nagynéni mindezt kifejezte, Szeita fogta a húgát, és egy barlangba költözött vele. A kislány addigra már beteg volt, alultáplált, és kiütéses. Bár azt nem tagadom, hogy Szeita nagyszerű és odaadó bátyj, egyszer sem jutott eszébe megmutatni a nagynéninek a kiütéseket, vagy elvinni a kislányt orvoshoz, csak amikor már késő volt. Még a húga kedvéért sem volt hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni a nagynénitől. Pedig biztos vagyok benne, hogy visszafogadták volna őket. Szeita azonban ehelyett lopni kényszerült, a korábban olyan rettenetes bombatámadás hirtelen a legnagyobb lehetőség lett a számára: amikor a rettegő családok az óvóhelyre menekültek, ő betört a lakásokba, és ellopott mindent, ami mozdítható és pénzzé tehető. Még azt is kívánta, bombázzanak csak tovább.

Ez a része nagyon emberi volt a történetnek. Nagyon szépen be lett mutatva a háború borzalmának egy szelete, épp annyi, amennyit két gyerek érzékelni tud. Volt benne halál, éhínség, betegség, hajléktalanság, bűnözés. Szeita nagyszerű testvér, odaadó, kitartó, bátor és önfeláldozó, nem riadt vissza a lopástól és a mások kárára való haszonszerzéstől sem. Nagyon szerette a húgát, és elhiszem, hogy bármit megtett volna érte.

De mindez akkor sem számít. Mert az egész dráma egyedül annak köszönhető, hogy Szeita túl büszke volt ott maradni a nagynéninél, majd túl büszke volt visszamenni, amikor rosszra fordultak a dolgok. És lusta volt dolgozni menni, ami sehogy sem fér a fejembe. Ha a sorsuk azért fordult volna rosszra, mert a nagynéni elüldözi őket, vagy az ő háza is leég, vagy ő is meghal, tehát ha önhibájukon kívül kerülnek a barlangba, akkor teljesen más megvilágításba került volna az egész történet. De így együttérzés helyett engem csak feldühített ez a film. 

Megérteném, ha a háború ellenére Szeita is szeretett volna megmaradni gyereknek, ha túl soknak érezte a felelősséget, de sosem panaszkodott emiatt, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a határait feszegetné. Szívesen törődött Szecukóval, nagyon szerette őt. Inkább csak úgy érzem, ellustult a nagynéni házának jó körülményei között. Itt még szeretném megjegyezni, hogy a nagynénit az sem érdekelte, hogy egy ponton Szeita kivette az anyja megtakarítását a bankból, és onnantól magukra főztek. Még így is engedte őket a saját házában lakni. Ettől a ponttól kezdve én nem tudtam együtt érezni Szeitával. Csak Szecukót sajnáltam, aki nem tehetett semmiről, csak ment oda, ahová a bátyja vitte.

Sok japán történetet olvastam és láttam, tudom, hogy a mentalitásuk teljesen más, tudom, hogy nem szeretnek egy másik ember terhére lenni, de ennek nem kellett volna így lennie. Az egészet megoldotta volna, ha Szeita elmegy pénzt keresni, és nem várja el, hogy egy háború kellős közepén, amikor a család is éhezett, velük ingyen megosszák az egyébként is kevés ételüket. Az sem lehet kifogás, hogy Szeita fiatal. Tizennyolc éves, nem egy elkényeztetett gyerek, hanem egy olyan fiú, aki családfő lett, miután az apja elment a háborúba. A háború egyébként is más életszemléletet ad a fiataloknak. Egyszerűen nincs mentsége arra, ami történt.

Úgyhogy nekem ez a film nem lett maradandó, nem is sirattam meg. Leginkább csak feldühített, és az idő nagy részében közönyösen figyeltem az eseményeket. 

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Bastard (webtoon)

2023. március 11.

Cím: Bastard

Műfaj: webtoon/manhwa, dráma, horror, misztikus, romantikus

Ország: Dél-Korea

Írók: Kim Carnby és Hwang Youngchan

Fejezetek száma: 94

Kiadás: 2014-2016

Leírás: Egy sorozatgyilkossal élek együtt!

Véleményem: Hiba vagy nem hiba, én ezt a webtoont végig a Sweet Home-hoz hasonlítgattam olvasás közben, és a főszereplő Jinre is végig Hyunsoo kistestvéreként gondoltam (bár a Bastard előbb volt, mint a Sweet Home, de Hyunsoo idősebb). Az én lelkemnek ez jót tett, jobban bele tudtam vonódni a konfliktusba és jobban élveztem a történetet, mert olyan volt, mintha egy jól ismert család még ismeretlen rokonainak mutattak volna be (ez csak az én fejemben lévő kapcsolat, a két történetnek semmi köze egymáshoz).

A Bastard egy sorozatgyilkos apának a fia köré épül. Jin gyerekkora óta kénytelen "segíteni" az apjának a gyilkosságokban; ő csalja lépre az áldozatokat, majd ő üti le őket, hogy az apja munkához láthasson. Dongsoo zsánere a fiatalabb, barna hajú lányok, akik valamiképp hasonlítanak az elhunyt feleségére. A konfliktus akkor indul, amikor Dongsoo felfigyel Jinék iskolájának új diákjára, Yoon Kyunra (akibe nyilván Jin is hamar belezúg).

A webtoon olvastatja magát, de főleg azért, mert szinte minden fejezet cliffhangerrel ér véget, amiről a következő fejezetben kiderül, hogy csak kattintáscsali volt. Felhype-olnak a fejezet végén, majd pofon vágnak a következő elején, ami egy idő után fárasztó és kiábrándító. Pont ezért az egész egy kisebb káosznak érződik, sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötletek előrántottak, "miért ne?" alapon vannak ott, de nincsenek felvezetve, nincs mélységül és funkciójuk, és a következő fejezet elején már meg is oldották a konfliktust. Se a karaktereket, se a történetet nem göngyölítették.

A gonosz (Dongsoo) motivációja nem volt megmagyarázva. Nagyon egyszerű ráfogni a gyilkosokra, hogy "azért ölnek, mert elmebetegek", de azért ez sokkal árnyaltabb. Miért elmebetegek? Mi történt velük? Milyen szükségletet elégít ki bennük az ölés? Ezekre a kérdésekre a történet nem adott kielégítő választ (valahol a végén volt egy homályos kis magyarázat, de ez is előrántottnak tűnt, mintha az író rájött volna, hogy valami magyarázatot mégis kell adnia a koncepcióra). A kis játszadozása a fiával pedig inkább gyerekes és (a titkát tekintve) veszélyes volt, mintsem beteg. Volt benne egy vágy, hogy a fiát önmaga képére formálja, de közben félt, hogy Jin majd ellene fordult (ez szép paradoxon lett volna, ha jól ki van dolgozva). Próbálta ráébreszteni Jint, hogy elfogadja, ő is részt vett a gyilkosságokban, és ő sem különb, mint az apja. Ezzel csak az volt a baj, hogy felszínes volt és kusza, nem egészen láttam át, mint is akar Dongsoo a fiától. Egy dimenziós gonosznak tűnt, aki logikus módon a fiát is gonosszá akarja nevelni, minden ok nélkül, csak azért, "mert a gonoszok így szokták"... És mivel az egész a fia utáni hajszáról szólt, Dongsoo sokszor hibázott, és buktatta le magát majdnem, ami nem tudom, miért érte meg neki.

A következő a sorban, hogy Manny Kim tök random volt. Egy mellékszereplő, akit Jin kezdetben utált, majd valahogy barátok lettek (de ez is egyik fejezetről a másikra történt), aztán behozták a háttérsztoriját, aminek se füle, se farka nem volt, de ki lehetett tölteni vele 20+ fejezetet, és közben az olvasó sajnálhatta, meg rághatta a körmét, hogy vajon sikerül-e elkapnia Dongsoo-t (miközben tudtuk, hogy nem), de ennyi. Ha nem szerepelt volna, 20 fejezettel rövidebb lesz a webtoon, de a történet érintetlen marad, mert komoly szerepe nem volt.

Minden olyan derült égből villámcsapás szerű volt. Egyik szál sem volt felvezetve, kibontva, majd elvarrva. Ugyanez igaz a karakterekre is, akik nem fejlődtek a történet során, csak sodródtak, hülyeségeket csináltak, majd meghaltak. Jin és Dongsoo kapcsolata volt talán az egyetlen, ami a végére egész érdekes lett, főleg az, ahogy Dongsoo az apasághoz viszonyult, és Jin, aki mindettől irtózott.

Yoon Kyun például teljesen irracionális karakter volt. Szinte rögtön elfogadta, hogy a pasija apja rá van kattanva (Jin kamu szövege az volt, hogy az apja a fiatalabb lányokra bukik (ami annyira nem is kamu)). Elment a házába, hogy formálisan is visszautasítsa a férfit! Fittyet hányt arra a tényre, hogy Jin képes volt beköltözni a lányhoz és kamerát felszerelni a házára, hogy biztonságban tartsa az apjától, és simán, félelem nélkül beállított hozzá, ezzel feleslegessé téve Jin erőfeszítéseit. Sőt mi több, úgy gondolta, ő jobban ismeri a férfit, mint a saját fia (mivel hiába mondta Jin, hogy az apja beteg, a lány erre csak legyintett). Mindezek után azt is könnyedén elfogadta, hogy a pasija bűnrészes egy sorozatgyilkosságban, és minderre annyi volt a válasza, hogy Jin menjen, és adja fel magát a rendőrségen, "mert ezt kell tennie". 

Jin már érdekesebb karakter volt. Sok minden volt, amit elnyomott magában (bűntudat, ölési hajlam, élvezet, undor, önutálat), és sok traumával kellett megküzdenie, emellett rohadt menő volt, ahogy szembeszállt az apjával és saját magával is. És mire elértünk volna a karakterfejlődéshez, vége lett a webtoonnak, amitől az egész elég lecsapottnak érződött.

Minden hibája ellenére azt nem lehet elvitatni, hogy gyorsan olvasható, a cliffhangerek miatt izgalmas (a clickbait miatt idegesítő), az egyszerűsége miatt pedig könnyű olvasmány. Semmi extra, semmi komplex, és nincs is túl jól megírva, a wattpades rossz írói trükkökre épít, viszont pont emiatt olvassa végig az ember. A Sweet Home után csalódás volt, de legalább bebizonyították az írók, hogy tudnak fejlődni. 

Osamu Dazai: No Longer Human

2023. február 27.

Cím: No Longer Human

Író: Osamu Dazai

Ország: Japán

Nyelv: Angol

Fülszöveg: Dazai Osamu No Longer Human című könyve a magát kudarcként ábrázoló Oba Yozo látszólag normális életét meséli el, miközben a főhős képtelen arra, hogy megértse az embereket. Yozo kísérlete, hogy összeegyeztesse magát a körülötte lévő emberekkel, gyerekkorában kezdődik, de az iskolai évei alatt is tart, ahol a "bohóc" álarcát ölti magára, hogy elrejtse idegenkedését az emberektől, s felnőttként végül sikertelen öngyilkossági kísérlethez vezet. Érzelgősség nélkül, tényszerűen rögzíti életének kegyetlenségeit, emberi kapcsolatait és a gyengédség pillanatait.

Saját fanfordításom: ITT

Értékelésem: Számomra nem idegen az az érzés, hogy nem tudod megérteni az embereket, akikkel egy világban élsz. Legtöbbször nem értjük a szándékaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, vagy a cselekedeteik mögött lévő motivációt. Félelmetes, hogy a szemükbe nézel, és nem tudod, ők miként látnak téged. Félelmetes a gondolat, hogy egy-egy döntésed, válaszod, cselekedeted hatással lehet rájuk, a légkörre, az egész szoba, az egész család légkörére. Amikor tudod, hogy az elutasítás rányomná a bélyegét a hangulatra – s minderről te tehetnél –, amikor tudod, hogy megbántanád az elutasítással a másikat... Akkor inkább igent mondasz. Inkább hátat fordítasz magadnak, a szükségleteidnek, a szívednek. Inkább azt teszed, amiről tudod, hogy ők elvárják. Mert félsz attól, hogy csalódást okozz.

Ismertek olyan embert, akit kedveltek, mert mindig vicces, tudja, mit kell mondani, könnyű a társaságában lenni? Gyakran ezek az emberek csak félnek attól, hogy önmaguk legyenek, és inkább úgy viselkednek, hogy a te kedvedre tegyenek, mert félnek csalódást okozni neked. Mert megfejthetetlen vagy nekik, mégis hamar kiismernek, bár hogy mit ismertek ki benned, azt ők sem egészen értik. Nehéz megérteni az emberek cselekedete mögött lévő motivációt; az árulásukat, a kétszínűségüket, az aljasságukat. Nem is mindenkinek sikerült. Ilyenkor egyszerűbb a kedvükre tenni, vagy elkerülni őket. A végeredmény pedig az, hogy elszigetelődsz tőlük, egyedül érzed magad, úgy érzed, mivel nem érted őket, mivel te csak az ő kedvükért játszod az ember szerepét, te magad nem is vagy ember.

A No Longer Human ezekről az érzésekről szól. Yozo gyerekkora óta nem tudja megérteni az embereket, lát kétszínűeket, akik teszik a szépet az apjának, majd hallja őket mocskolódni a háta mögött. Lát elvárásokat, amiktől megriad, fél, mi történne, ha nem érne fel hozzájuk. Lát tetteket, amiket nem ért. Érzéseket, amikkel nem tud azonosulni. A kísérlete, hogy beilleszkedjen az emberek közé, látszólag sikeres, csak épp a felszín alatt teljesen egyedül érzi magát. Az emberek szeretik őt, a nők könnyen beleesnek, ő azonban nem képes a szeretetre; hogy szeretne egy olyan emberi lényt, akit nem ért meg? Az elszigeteltség, a körülötte lévő emberek meg nem értése először prostituáltakhoz vezet (akire nem tekint emberként), majd alkoholhoz, végül droghoz, menet közben pedig becsúszik egy (vagy két, nézőpont kérdése) öngyilkosság is. 

A könyv elég nyomasztó, depis, néhol felkavaró, nem való mindenkinek, és nem való minden hangulathoz. Szerintem nagyszerű történet, de nem ajánlom mindenkinek. Ehhez kell egy bizonyos lelkiállapot, mert a téma nagyon is emberi, nagyon is valós. Van akinek könnyű, másoknak nehéz megérteni és azonosulni Yozo érzéseivel. Nekem könnyű volt, de olvastam értékelést, ahol az olvasó egyáltalán nem értette. Úgyhogy ezt a könyvet nem fogja mindenki szeretni. Mindenesetre érdemes adni neki egy esélyt, mert talán találkozol olyan gondolatokkal, amitől kevésbé érzed magad egyedül; a másik oldalról pedig bepillantást nyerhetsz egy másik nézőpontba, az olyan emberek fejébe, akik megfejthetetlennek tartják az embereket, és ezáltal félelemmel tekintenek rájuk. 

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Dororo

2023. február 22.

Műfaj: akció, kaland, természetfeletti

Dátum: 2019

Ország: Japán

Részek száma: 24

Ismertető: A Sengoku korban élő Daigo Kagemitsu 13 démonnak ajánlja fel születendő gyermeke testrészeit, ha cserébe azok jólétet és hatalmat biztosítanak neki. Ezt követően a megcsonkított csecsemőt a folyóba dobja, azonban egy sámán megmenti a fulladástól, művégtagokat készít neki és felneveli a Hyakkimaru névre keresztelt fiút. Felnővén, Hyakkimaru elindul levadászni azokat a démonokat, akiktől visszaszerezheti testrészeit, és társat is kap az útra a Dororo nevű tolvajfiú személyében.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=YgHPBwLu0BA

Online: 1. rész

Véleményem: Ez az anime végig tompa sajgást hagy az ember mellkasában. Nézed, nézed, és csak sajogsz és sajogsz. Tele van igazságtalansággal és képmutatással, ami végig karcolta a mellkasom, és szeretettel, ami melengette a kicsi lelkem.

Ahogy az ismertetőben is olvashattátok, Hyakkimaru szeme előtt végig az a cél lebeg, hogy visszaszerezze a testrészeit a démonoktól, hogy normális ember lehessen – de útközben egyre inkább elveszíti az emberségét.

A legemberibb dolog szerintem az volt, hogy soha senki nem értette meg igazán Hyakkimaru motivációját. Ez a testrész hajsza nem szólt másról, minthogy teljes ember lehessen, de ez annyira banális indoknak tűnt mindenkinek, hogy senki nem szimpatizált vele igazán. És mivel Hyakkimaru célja egyben Daigo és birodalma bukását is jelentette, az egész küldetése önzővé vált. Legalábbis az emberek szerint.

Az ázsiai produkciók engem rendkívül fel tudnak idegesíteni. Az emberek gondolkodása látszólag mindig a közösség körül forog: ha Hyakkimaru visszaszerzi a testrészeit, egy egész birodalom pusztul el, de Hyakkimaru csak egyetlen ember, az kisebb veszteség egy nagyobb jó érdekében. Ez így persze csak járulékos veszteségnek tűnik, de kíváncsi lennék, ha valaki más lenne az áldozat, mondjuk Daigo birodalmából, akkor is olyan lelkesen vállalnák-e, mint amilyen lelkesen odadobták Hyakkimarut a démonoknak. (Nem hiszem.) Viszont, ez az egész "közösség" csak egy nagy duma, mindenki saját magával törődik. Az egyén elbújik a közösség mögé, de közben csak pajzsnak használja, és ez a képmutatás engem minden alkalommal felidegesít. Daigo népének nagyon könnyű volt Hyakkimarut hibáztatnia a hanyatlásért, de az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy talán eleve helytelen volt feláldozni egy csecsemőt – hogy az a csecsemő életben maradt, és bosszút állt, hát, nehogy már a csecsemő hibája legyen. Ki mint vet, úgy arat. Eleve nem volt joga senkinek ahhoz, hogy más testén élősködjön, és más lerántásával jusson magasabbra. De az ázsiai produkciókban valahogy ez sosincs kimondva. 

Aztán, ha már képmutatás, beszéljünk Hyakkimaru és az öccse, Tahomaru anyjáról. Annál a nőnél teszetoszább és alkalmatlanabb anyát keveset látni. A folyamatos őrlődésétől, az ide-oda csapongásától (jaj, nem lehetek egyszerre anya is, meg a földesúr felesége is; jaj, szegény kicsi Hyakkimarum, de jaj, hát a vidéknek muszáj virágoznia!) a falat kapartam. Megérdemelte volna, hogy mindkét fia a kezében pusztuljon el, ő meg életben maradjon azzal a tudattal, hogy mit tett. Főleg azok után, hogy elhanyagolta Tahomarut, egy olyan gyerek miatt, akit nem is ismert. Főleg azok után, hogy közölte Hyakkimaruval, hogy nem mentheti meg. Mindkettejüknek hátat fordított, és ezzel egymásnak is ugrasztotta őket.

És ha már Tahomaru. Az elején iszonyúan örültem, hogy ő volt az egyetlen ésszerű karakter, akinek leesett, hogy amit a bátyjával tettek, az nem helyes, és próbált szót érteni vele. Annak ellenére, hogy rájött, az anyja azért hanyagolta el, mert a bátyját gyászolta, még mindig szeretettel és elfogadással fordult felé (ami nagyon jól esett a pici lelkemnek). Aztán viszont nem tudom, mi történt, mert egyik részről a másikra átment megszállott idiótába, és lépten-nyomon öldöste a bátyját (ami a pici lelkemnek nagyon fájt, de leginkább értetlenkedtem, mert korábban nem láttuk őt törődni a vidékkel, hirtelen viszont ő lett a Virágzó Haza Nagykövete). 

És ha már Daigo népéről meg a virágzásról beszélünk: az senkinek nem jutott eszébe, hogy mondjuk... elköltözzenek és új birodalmat alapítsanak valami eleve virágzó környéken? Mint ahogy az ugyebár eszébe jutott Dororonak, a 10 éves kisgyereknek... A sivatagból is elköltöztek, mikor élhetetlenné kezdett válni, tehát nem tudom, miért nem jutott ez senkinek az eszébe.

Bár továbbra sem értem, miért Dororo az anime címe (mondjuk a nagyon logikus Hyakkimaru helyett), de talán az lehet az oka, hogy a démonisághoz közelebb álló Hyakkimarut Dororo tette emberivé. A testrészeit és érzékszerveit ugyan a démonoktól szerezte vissza, de az érzéseit Dororotól kapta. Szeretetet és elfogadást adott neki, aggodalmat és hiányt váltott ki belőle, melegséget jelentett, és emberré tette akkor, amikor a leginkább démoni volt. Erre sem az anyja, sem Tahomaru, sem a "nevelőapja" nem volt képes. Ugyanakkor terelgette is Hyakkimarut, odamondott neki, ha az rossz döntéseket hozott, és a fejéhez vágta, ha hibázott. És mivel Dororo állt a legközelebb ahhoz, amit Hyakkimaru családként tudott azonosítani, így minden, amit mondott neki, számított Hyakkimarunak. Nem tudom elfelejteni azt a részt, amikor Dororo majdnem meghalt, mert Hyakkimarunak nem voltak kezei, és nem tudta megmenteni; és hirtelen Hyakkimaru a világot is lemészárolta volna, csakhogy visszaszerezze a kezeit; csakhogy legyen, amivel megvédje Dororot.

Gyönyörű volt. Tényleg.