Korea ékkövei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2011. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2011. Összes bejegyzés megjelenítése

I Saw The Devil

2020. július 21.
File:I Saw The Devil-p3.jpgMűfaj: thriller, horror, pszichothriller

Játékidő: 141 perc

Dátum: 2011

Főszerepben: Lee Byung-Hun (Soo-hyun) és Choi Min-Sik (Kyung-Chul)

Ismertető: Joo-Yun egy hideg téli este lerobban a kocsijával. Egy titokzatos idegen felajánlja neki, hogy segít, de Joo-Yun visszautasítja, mondván inkább megvárja a kocsivontatót. De mire az kiért, Joo-Yun-nak hűlt helye maradt csak, a kocsi megrongálva és mindenütt vérnyomok. Joo-Yun barátját, Soo-Hyunt mélyen megrázza a tragédia. A férfi a rendőrségnél dolgozik, ám tekintettel a helyzetre, két hét szabadságot kap, mialatt ő a fejébe veszi, hogy elkapja a gyilkost. Ígértet tett, hogy a gyilkos százszor jobban fog szenvedni, mint a barátnője. Ezzel pedig kezdetét veszi egy őrült mészárlás...


Online: KATTINTS IDE

Vélemény: Az embernek sok minden eszébe jut a brutalitás vagy agresszió szavak hallatán, de annak, aki ezt a filmet megnézi, ez a két fogalom új szintre emelkedik. Hogy jó erős gyomorra van szüksége a nézőnek, az nem vitás. Lélek is kell, nem is kevés, mert a film megrázó és jól mellbevág a kendőzetlen zaklatottság és a téboly, amivel letámadják a nézőket ebben a 141 percben. Én sosem voltam az erőszakos vagy brutális filmek ellen; néha pontosan ez kell, hogy az ember ráébredjen, hogy nem rózsaszín vattacukorban él, sőt, néha kifejezetten izgalmas is ilyet nézni (nem, nem vagyok pszichopata, csak szeretem a változatosságot.) Na de azért szerintem is van egy határ, amit ez a film nem csak feszeget, áh, dehogy. Olyan szinten átgázol az ingerküszöbünkön, hogy az embernek a gyomra forog. A vég nélküli gyilkolászás, a patakzó vér, a darabokra vágott testek, és a fejezés még a horror kategóriának is sok, és eltúlzott, nem beszélve a film thriller részéről.

Merthogy ez a már őrült, szinte rituális kivégzés, ami folyt ebben a filmben, teljesen elvette a dolog pszichológia élét - kérdem én, hol maradtak Soo-Hyun lelki folyamatai? Hol a metamorfózis, a változás? Értem, én, hogy kifordult önmagából a menyasszonya halála miatt, főleg a brutalitás miatt, ahogyan megölték, és még azt is megérteném, hogy szörnyeteggé vált... De amit ez a film mutatott, az egy pont után már túlzottan sok volt, pszichológiai szempontból viszont mégis vajmi kevés. Pedig aztán lett volna mit bemutatni bőven! Hogyan marcangolja szét teljesen a bosszúvágy a lelket, és változtat szörnyeteggé egy embert? Hogyan élteti és hajtja a megtorlás vágya, és meddig képes elmenni, hogy végrehajtsa? Van-e határ, vagy egy pont után már nem számít semmi? Egyáltalán kielégítheti-e a retorzió a főhőst, vagy minden marad ugyanolyan, sőt rosszabb lesz? Ezekre a kérdésekre kaptunk némi választ a zaklatott, kicsapongó és morbid, undorítóan véres jelenetek közepette, de egyáltalán nem kielégítően, és annyi, de annyi minden maradt homályban, hogy inkább csak ürességet érzek, mintsem sajnálatot, vagy dühöt. Sokkal több volt a hangsúly az emberi brutalitás és kegyetlenség kendőzetlen bemutatásán, mint a lélekben lezajló károkon, és ez egy thrillernél igenis baj. A cél itt valószínűleg ez is volt; kevésbé az egyén lelkének állapotát, inkább az emberek beteges élvezetét az agresszió iránt és az oldhatatlan bosszúvágyukat volt hívatott bemutatni - számomra legalábbis ez a mondanivalója.  

Nem ismerem a fájdalmat.
Éppen ezért nem is nagyon tudom, hogy a film zseniális volt-e, vagy betegesen morbid. A hatalmas visszhang után, amit kapott, egy kicsit többet vártam levágott végtagoknál meg fejvesztett kínzásnál és gyilkolásnál. Nem mondom, hogy nem láttam benne a zsenialitást, mert de, nagyon is! De a fékevesztett, túlzott és már-már felesleges erőszak annyira kivett a filmből mindent, ami értéket tudott volna felmutatni, hogy szinte nem is tudok mást felidézni belőle, csak több liter vért és a cél nélküli barbárságot.

Félelem? Azt sem ismerem.
És akkor mi zavart még: hogy a gyilkosnak nem volt személyisége. Nem volt motivációja, nem volt zsánere sem - azon kívül, hogy nőket rabolt, erőszakolt, kínzott, darabolt majd ölt meg. A sorozatgyilkosoknak mindig van zsánere, és ez nem merül ki az áldozat nemében: kor, hajszín, szemszín, hasonlít az anyjára, nővérére, dadusára, gyereke van, szingli, piros a zoknija, boci szeme van - akármi. A sorozatgyilkosok áldozatai között mindig van valami, akár egy hajszálnyi hasonlóság, ezt hívják zsánernek, és az alapján gyilkolnak, de Kyung-Chulnak nem volt. Persze vannak azok a mentálisan zavart, összeszedetlen gyilkosok is, akik impulzívan ölnek, hirtelen érzelmektől vezérelve, de azoknak eleve a mentalitásuk is más, zavartak, kapkodnak; míg a mi gyilkosunk összeszedett, előre tervez (elvileg), és nem vét hibát, tehát sehogy sem illik bele a képbe, hogy ilyen random gyilkoljon, motiváció nélkül. (Motiváció alatt az eleve zavart elmeállapotot kell érteni, ami kiváltja valakinél, hogy gyilkolni kezdjen.) De Kyung-Chul egy pont után már olyan volt, mint mikor a tinilányok becsapják az anyjuk előtt a szoba ajtajukat, mikor dühösek rájuk; jött egy idegesség hullám és puff, egy kés a torokban, puff egy hulla, puff egy levágott fej. Kidolgozatlan a karaktere, a jellemábrázolás felületes, és ez egy thrillernél nagyon, nagyon rossz. (Na de a színész kontójára legyen írva, hogy zseniálisan alakított! Kvázi azért néztem végig, mert a két színészünk eszméletlen alakítást nyújtott, és imádtam őket.)

És akkor a bosszú szomjas főszereplőnk. Jó-jó... de lehetett volna jobb is. Neki legalább van motivációja, oka arra, hogy átment pszichopata szörnyetegbe, de őt is nagyon felületesen ábrázolták. Például az első alkalom, mikor agyonvert valakit; nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én egy viszonylag stabil elmeállapotnak örvendő, jólelkű titkos ügynök vagyok, és hirtelen azon kapom magam, hogy brutális hévvel verek valakit félholtra, az egy kissé megrázna. Ha nem is épp abban a pillanatban, mikor kiélem a dühöm, és jól ellátom a baját, de legalább utána! Nem, nem az rázna meg, hogy "úristen, csóri sorozatgyilkost péppé vertem." Nem, inkább az, hogy képes voltam erre. Hogy képes voltam ilyet tenni valakivel, legyen az akármilyen ember. Hogy van egy olyan oldalam, ami szemrebbenés nélkül meg tudna ölni akárkit. Hogy éppen olyanná váltam, mint maga a főgonosz! Na ez megrázna! És akit nem, annak valami gebasz van a fejében - és neki bizony volt. Ezenfelül a lelki világába kvázi nulla betekintést kaptunk, az esetek többségében vagy fapofát vágva dobált kést az emberek testrészeibe, vagy épp elejtett pár könnycseppett, ami kevés, vajmi kevés egy ilyen megrázó(nak szánt) thrillerben. Persze értem én, hogy kiüresedett lelkileg, de annyira mégsem, mert egy kiüresedett ember nem kezd bosszúhadjáratba; egy megtört lélek már annál inkább. És én ezt a megtört lelket szerettem volna látni.

De tény, hogy a csávó bosszúja tetszett. Nem csak megölni akarta a menyasszonya gyilkosát, hanem játszani vele, kínozni, mielőtt végez vele. Félholtra verte, megcsonkította, majd elengedte, aztán megkereste, megint félholtra verte és újra elengedte. Végül pedig méltó módon végzett vele. Na ez tetszett, ez tényleg egy pozitívuma a filmnek! Szeretem, mikor  a gyilkosok pont úgy szenvednek, ahogy az áldozataik, vagy félnek, vagy rimánkodnak, és ritka az olyan film, amiben a kínzás, a szenvedés okozása a bosszú célja.

Ezeken kívül pedig feleslegesen hosszú volt, és csak húzták... és húzták, mint a rétestésztát. Két és fél óra? Komolyan? Brutál hosszú, és egy idő után brutál unalmas is lett. A végére már egyfolytában bele kellett tekerjek, mert annyira untam.

Ahogy már korábban is mondtam; fogalmam sincs, hogy a film morbid volt-e, vagy zseniális. Inkább morbidul zseniális. Mert zseniális az ötlet, és zseniálisak az érzelmek: a rengeteg hiba ellenére is nagyon megrázó, és durván gyomor kell hozzá, hogy az ember végig tudja nézni (és nem csak a vég nélküli gyilokpornó miatt), de közben rengeteg hiba és felületes megoldás van benne, ami elveszi a zsenialitás élét. Meg tudom bocsátani a cél nélküli gyilkolást és a brutalitást is, de nem tudom megbocsátani, hogy a karakterek ilyen kidolgozatlanok, mert ez megöli a thrillert, és megölte ezt a filmet is. Viszont nem mondom, hogy ne nézzétek meg, mert kár lenne kihagyni. Vannak benne nagyon jó és nagyon rossz dolgok is, és ez inkább ízlés függő, hogy ki melyiket látja hangsúlyosabbnak. Ha még nem láttátok, kötelező darab!

Always ~ Only You

2018. február 3.
Műfaj: melodráma, romantikus

Játékidő: 108 perc

Dátum: 2011

Ismertető: Cheol Min egy nem túl beszédes férfi, aki sötét múlttal rendelkezik. Fiatal korában a box volt az élete, 1999-ben bajnok is lett. Ám miután otthagyta uzsorások végrehajtója lett, s 4 évre börtönbe is került. Most egy parkolóban dolgozik, ahol korábban egy öreg bácsi végezte a munkát, és aki összebarátkozott a közelben élő, vak lánnyal, Jung Hwa-val. A lány, aki főiskolás korában szenvedett baleset folyamán veszítette el a látását azzal múlatta az estéket, hogy a bácsival sorozatokat nézett. Most ugyanezt teszi Cheol Min-nel. A sorozatnézés, és közösen töltött idő közelebb viszi egymáshoz a két főszereplőt, s hamarosan szerelem alakul ki közöttük. Mikor azonban felcsillan a remény, hogy Jung Hwa talán újra láthat, Cheol Min bármit megtesz, hogy megszerezze a pénzt a műtétre. De vajon sikerül jól kijönnie a rossz emberekkel kötött üzletből, vagy végleg elveszítik egymást?

Főszerepben: So Ji-Sub (Cheol Min) és Han Hyu-Joo (Jung Hwa)


Online: Youtube 

Vélemény: Mostanában csupa jó filmet fogok ki. Ez a film is nagyon-nagyon tetszett. Én nagy romantikus vagyok, bár a melodrámákat nem szeretem annyira, és a sok drámázás sem az én stílusom, de egy jó kis romantika mindig le tud venni a lábamról. És ez a film most pontosan ezt tette.

Cheol Min egy árva srác volt, akit az élet rossz irányba sodort, de ő megmaradt egy jó embernek. Nagyon szerettem őt, ő volt a példa arra, hogy a durva külső érző szívet takar. Nem volt egy beszédes ember, de Jung Hwa-nak megnyílt, ahogy a lány is neki, s magányos emberekből mindketten találtak végre maguknak egy társat. 

Cheol Min rengetegszer bebizonyította, hogy a szeretett nőért bármire képes, és néha megszakadt érte a szívem. Nagyon sokat sírtam ezen a filmen, néha olyan helyeken is, ahol más nem tette volna. De ez a srác minden együttérzésem és empátiám előhívta. Igazán tiszteltem és szerettem őt. Tényleg sok mindent feláldozott a lányért, és a végsőkig védelmezte. Annyi, de annyi mindenért sajnáltam, és szerettem őt! Amiért kerülte a lányt, mert úgy gondolta, csalódna benne, amiért nem nézett rá a végén, mert elcsúfult az arca, amiért bűntudatot érzett, mert az a baleset kicsit az ő hibája is volt... Amiért olyan odaadóan szerette és védelmezte Jung Hwa-t.

Jung Hwa előtt le a kalappal. Tudom, a hozzá hasonló emberek iszonyúan erősek, és ő most bebizonyította, hogy csak azért, mert valaki vak még nem jelenti azt, hogy az élete véget ért, és nincs tovább. Egy életvidám lány volt, aki állandóan mosolygott, aki teljesen egyedül is jól megvolt. A végén kicsit haragudtam rá, amiért nem ismerte fel egyből Cheol Min-t, de tudom, hogy nem jogosan, hisz már hogy ismerte volna fel? És itt megint szörnyen éreztem magam Cheol Min miatt, akit nagyon bántott, hogy a lány nem ismerte fel őt. Mivel ő szenvedett, én is szenvedtem vele. A végén aztán megbocsátottam Jung Hwanak, mert minden szépen alakult. 

Nagyon tetszettek a boxos jelenetek, jól meg voltak csinálva. Azon a bizonyos fontos boxmeccsen én jobban féltem szerintem, mint Cheol Min. Nagyon drukkoltam neki, és minden ütésnél, amit kapott hangosan felszisszentem. Ami utána történt vele, attól én még mindig sokkos állapotban vagyok, nagyon-nagyon igazságtalannak tartottam, csak ültem, mint egy rakás szerencsétlenség, és azt mondtam, az nem lehet...



Jung Hwa és Cheol Min eszméletlen aranyosak voltak együtt. Minden jelenetet imádtam. Nagyon szép volt, ahogy Cheol Min vele bánt, ahogy védelmezte, és ahogy viszonyult hozzá. Gyönyörűen lett megcsinálva. Az egész film egy hatalmas érzelmi fröccs, hol vigyorogtam örömömben, hol a szememet törölgettem, mert úgy sírtam, hogy nem láttam a képernyőt. Ezt a filmet egészen biztos, hogy újra és újra megfogom nézni. Egyszerűen imádtam.

"Nem megmondtam neked? Amikor kinyitom a szemem a te arcod akarom látni! De miért... miért hagytál ott?" - Jung Hwa

Dream High

2017. október 4.

Műfaj: Romantikus, zenés, dráma, vígjáték

Részek száma: 16

Dátum: 2011

Főszerepben: Kim Soo-Hyun (Song Sam-Dong), Bae Suzy (Go Hye-Mi), TaecYeon (Jin-Kuk), Ham Eun-Jung (Yoon Becky), Wooyoung (Jason), IU (Pil-sook)

Ismertető: A "Dream High" története a Kirin Középiskolában játszódik, ahol a diákok mindent megtesznek azért hogy híresek legyenek. Itt van például Song Sam-Dong ki ezidáig egy falun élt, de mivel első látásra beleszeret Go Hye-Mi-be, követi őt az iskolába, ahol rájön milyen tehetséges. Jin-Guk igen tehetséges táncos, de sajnos kicsit szeleburdi. Jason egy cserediák, ki azért jött hogy megmutassa mennyire jó táncos. Kim Pil Suk egy kicsit kövérkés, de nagyszerűen énekel. Ja és fülig szerelmes Jason-ba. Yoon Baek Hee felnéz barátnőjére Hye-Min-re, de sajnos barátságuk nem sokáig tart. Eria ki már most is egy tinisztár szintén csatlakozik eme kis történetbe. Róluk szól ez a dorama. Az ő álmaikról, vágyaikról és arról miként és mennyi mindent megtesznek azért, hogy álmukat valóra váltsák.


Felirat: ITT

Véleményem: Nagyon örülök, hogy megnéztem ezt a doramát. Így érettségi előtt nagyon is szükségem volt valamire, ami ad egy kis löketet. Ezt a sorozatot elnézve, látva a sok álmot, ami ösztönözte a 6 főszereplőt, és látva, mennyit megtettek érte, én is kicsit motiváltabbnak érzem magam.

A történet, ahogy azt a címe is mutatja, végig az álmok körül forgott. A szereplőink álma megszületett valami vagy épp valaki hatására, kibontakozott, majd pedig keserves munka árán megvalósult. És ezt a folyamatot olyan szépen mutatta be ez a sorozat, hogy öröm volt minden rész. Az igazat megvallva, Kim Soo Hyun miatt kezdtem bele, mert nagyon szerettem volna látni őt egy másik szerepbe, sőt, sok különböző szerepbe. És nem bántam meg, hogy megnéztem. Rengeteget lehetett rajta nevetni (a műfajai között ott is van a vígjáték), aminek főleg Song Sam-Dong, na és az angoltanár volt a forrása. Jól voltak adagolva a rejtélyek és a csavarok is, és persze szívszaggató jeleneteket is kaptunk, például az az eset Song Sam-Donggal összefacsarta a szívem, és valahányszor előjött, mindig elkapott a sírhatnék

Nagyon tetszett a nyaklánc is, mint szimbólum, ami az elejétől kezdve jelen volt a sorozatban. Már a legelső részben is láthattuk, és utána mindig előkerült. Bár csak 4 ember között vándorolt, valójában nekik volt rá a legnagyobb szükségük.

Maguk a karakterek is nagyon jók voltak, konkrétan Song Sam-Dong volt a kedvencem, aki egy falusi remete volt, egy kis naív, álmokkal teli srác, és aki hatalmas átváltozáson ment keresztül, mire véget ért a sorozat. Rettenetesen sajnáltam őt, mert egy ideig úgy tűnt, ő lesz az, akinek – nem önszántából – le kell mondania az álmáról; holott ő érdemelte volna meg a legjobban, hogy valóra váljon. Nagyon, de tényleg nagyon szerettem őt, vicces volt, aranyos, és bár sokszor nem érdemelte meg, de nagyon törődött Hye-mi-vel is.

Hye-mi volt nálam a kritikus pont, aki az első pár részben kiverte a biztosítékot. Úgy a 10. rész felé már kezdtem megbarátkozni vele, és bár az ő karakterfejlődése tetszett a legjobban, valahogy nem nőtt a szívemhez. De tény, hogy tényleg nagyon sokat változott, a végére az érzelmei végre kiültek az arcára, és a dalaiban is ott voltak, ami rengeteg életet vitt a lányba, és már nem csak egy érzéketlen bábu volt.

Jin-Kuk már egy más kérdés. Ő, Sam-Donggal ellentétben inkább csak felidegesített. Annyit nyavalygott a családi problémáiról, hogy rossz volt hallgatni, de komolyan. Én úgy vagyok vele, hogy egy pasi ugyan már nem szenvedjen ilyen látványosan. Igen, tény, hogy a problémája megérdemelt egy-két mondatot, na de hogy minden részben ezt kelljen hallgatni? Hát sok volt, nagyon sok. Holott egyébként az első pár részben, míg zajlott a válogatás nagyon szimpatikus volt. Azt hittem, egy igazi vagány srácot kapunk, aki majd végig poénkodja a sorozatot. Egy percig sem gondoltam, hogy Sam-Dong lesz az, aki megnevetett, Jin-kuk pedig akitől a falra mászok.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy össz-vissz egyetlen egy csók csattant el a kedvenc párosom között, akiket a legelső közös jelenetük óta shippeltem, és konkrétan 16 részt kellett várnom rá, hogy végre együtt legyenek. Szóval fájt a szívem, hogy nem láthattam Sam-Dongott együtt Hye-mivel, mert ő volt az a karakter, aki nagyon-nagyon megérdemelte a boldogságot, főleg azok után, hogy majdnem le kellett mondania az álmáról. De így is elégedett voltam, úgyhogy nem panaszkodom.

A kedvenc párosom viszont ettől eltekintve is Pil-sook és Jason volt. Olyan aranyosak voltak együtt, és annyira összeillettek, sokkal jobban, mint a többi párosaink. Tetszett, hogy Jason miatt Pil-sooknak volt egy indoka, motivációja,hogy lefogyjon. Annak ellenére, hogy már korábban is zavarta az alakja, végül Jason miatt vette rá magát a fogyásra.


A Dream Hight egy az egyben tudom mindenkinek ajánlani, felnőttnek, fiatalnak egyaránt, mert az álmodozás nincs korhoz kötve, és akár gimiben játszódik, akár nem, ugyanúgy mindenkihez szól, mindenki magára ismerhet. A karakterek fergetegesek, a történet pedig nagyszerű, úgyhogy ne hagyjátok ki!



City hunter

2017. szeptember 23.

Műfaj: romantikus, akció

Részek száma: 20

Dátum: 2011

Főszerepben: Lee Min Ho (Lee Yun-Seong), Park Min-Young (Kim Na-na) és Kim Sang-Joong (Lee Jin-Pyo)

Ismertető: Egy félresikerült katonai akcióval kezdődik minden, melynek egyetlen túlélője, Lee Jin Pyo bosszút esküszik társai halála miatt. E terv megvalósítása érdekében elrabolja elhunyt katonatársa újszülött gyermekét, Lee Yoon Sung-ot, hogy kemény harcossá nevelje, s társa legyen a bosszúban. A komoly fizikai, és szellemi megpróbáltatásoknak alávetett fiú felnőttként, új identitással elhelyezkedik a Kék Házban, hogy beindítsa a bosszú hadműveletét. A nehéz gyermekkora ellenére mégis jószívű, játékos természetűvé érett férfi egyre több titokzatos műveletet hajt végre, míg eléri, hogy a város hősének kiáltsák ki, aki levadássza a rosszfiúkat (így lesz a neve City Hunter). A bosszú végrehajtása jó úton halad, egyetlen nehézséggel kell csak szembenézniük, a Kék Ház fiatal, bájos testőrnőjének személyében, akibe Yoon Sung akarata ellenére beleszeret.


Felirat: ITT

Vélemény: Ez volt Min-Ho-tól a harmadik sorozatom, és egyben a második kedvencem. Maga sorozat egy olyan mély bosszúvágyról szól, amit a rengeteg, konkrétan 27 év sem tudott eltemetni. Olyan bosszú ez, ami teljesen jogos volt, és amit elgondolkodtató jeleneteken keresztül mutatott be a sorozat. Én személy szerint eleinte utáltam Jin-pyot, főleg azért, amit a “fiával” tett, de a végére be kellett látnom, hogy igenis igaza volt. A módszerei ugyan nagyon különböztek a fiáétól, és nem is helyeseltem őket, ahogy Yun-Seong sem, de teljesen jogosan tette, amit tett. Miután az a félresikerült akció véget ért, az egész életét erre tette fel, és azért küzdött, hogy igazságot szolgáltasson – még akkor is, ha ez így konkrétan nem volt kimondva, és ha Jin-Pyo maga nem is igazságszolgáltatásnak szánta, valójában ez történt.

Na de a sorozat nem csak mély gondolatokkal volt tele, csempésztek bele vidámságot és mosolyt is, ami nagyon is kellett ennyi bosszú mellé. Ezek a jelenetek jókor voltak jó helyen. A mi rettentően menő Yun-Seong-unk beleszeret egy lányba, annak ellenére, hogy apja arra utasította “Ne szeress senkit!” Ez konkrétan az első számú szabály volt. Az első és legfontosabb és az első, amit Yun-Seong megszegett. A két szerelmes jelenetei hol vidámak, hol szomorúak voltak, de szinte minden esetben nagyon romantikusak. Örültem, hogy nem egyből lettek halálosan szerelmesek, hanem szépen, az idő haladtával váltak fontossá egymás számára. 

Annak is örültem, hogy Yun-Seong nem küzdött az érzései ellen, és nem vetett véget a dolognak csak az apja szabályai miatt. Mikor ellökte magától Kim Na-Na-t, azt azért tette, hogy megóvja a lányt, és ne essen semmi baja, nem pedig azért, mert „ezt mondták neki”. De nem a szerelem kapott hangsúlyt ebben a sorozatban, annak ellenére sem, hogy a műfajai között ott van, és nekem ez nagyon tetszett, mert különben a románc a sorozat rovására mehetett volna. Imádtam az akció jeleneteket, na meg az aláfestő zenét. Nagyon-nagyon szeretem azt a zenét, és nagyon jól el lett találva. Min-Ho itt (is) nagyot alakított. Nagyon jól kidolgozták ezeket, nem csak felületesen mutattak néhány fortélyt, amivel be lehet bizonyítani a korrupciót, hanem bizony minden jelenet más, egyedi volt, és élvezet volt nézni, ahogy Yun-seoung besurran az elnök irodájába, vagy épp lehallgatja őket.

Yun-Seong az a srác volt, aki bár az egész bosszúba azért keveredett bele, mert rosszkor volt rossz helyen Jin-Pyo legjobb barátjának fia volt, és bár a bosszú személyes ügye is volt, mégsem úgy képzelte el, ahogyan azt Jin-Pyo: vagyis hogy egytől egyig mindenkit megöl. Voltak saját tervei és gondolatai, és ez nagyon tetszett. Mert így nem egy egyszerű katonává, egy bábbá vált, amit a nevelőapja úgy rángatott, ahogy ő akart.

Jin-Pyo sorsát az elejétől kezdve sejteni lehetett, és ez a lappangó tudat adott egy kis szomorúságot az egésznek. Ha nem így ért volna véget, szerintem teljesen elrontotta volna a hangulatát és az értelmét a sorozatnak.

Kim Na-Na egy nagyon belevaló csajszi volt, már az első perctől kezdve nagyon szerettem. Szeretem, ha egy karakter nem sablonos, nem hisztis, és kibírhatatlan. Ő egy velejéig bátor és erős lány volt, ráadásul nem fojtotta magába az érzéseit, hanem igenis kimondta őket. Ha pedig arra volt szükség, bárki seggét szétrúgta. És mindemellett nagyon aranyos volt.

Nekem egyébként bármilyen furcsa, Yun-Seong és Kim Young Joo (ügyész) kapcsolata volt a kedvencem. Annyira imádtam, ahogy utálták egymást, de azért a végén mégis segíteni akartak egymásnak.

Volt azonban két dolog, ami eléggé szúrta a szemem: például az az idióta maszk. Yun-seung felvette, és puff senki sem ismerte fel. Pedig hát azért valljuk be, nem egy símaszk volt, mint az amerikai filmekben, ami tényleg takar is valamit. Konkrétan egy orvosi maszknak felelt meg, ami eltakarja a szád és az orrod. Ennyi. Sokszor még sapka sem volt rajta, és annyira egyértelműen látszott rajta, hogy kicsoda is ő, hogy az már idegesítő volt. Na de ezen még túl lehet tenni magunkat. A másik viszont, ami nagyon tetszett, az a sorozat befejező része.  Ez ugyanis agyonvágta ezt a jól kidolgozott történetet, mert rettenetesen össze volt csapva. Nem értem, miért nem szenteltek neki még egy részt, és dolgozták ki rendesen a végkifejletet, mert így nagyon-nagyon rémes volt.

Összességében egy nagyon jó sorozatról van szó, aminek botrányos véget kanyarintott a rendező, de ha ezen túllépünk, akkor 19 nagyon klassz rész vár ránk. Szépen feszengették a témát, és mutatták be lassan, milyen korrupt is nem csak Dél-Korea, de a mi egész világunk.