Korea ékkövei

Miért teljesítenek rosszul a rookie csapatok?

2021. április 3.

Az utóbbi években a k-pop igazi virágzásnak indult, ami nem csak azzal járt, hogy a műfaj világszintűvé emelkedett, de azzal is, hogy az ipar belendült, és futószalagon kezdte el legyártani a csapatok. Évente annyi új banda debütál, hogy ember legyen a talpán, aki számon tudja tartani. De legyünk őszinték: az új bandák több mint fele alig 2-3 év alatt elhullik, mert sosem tud igazán kiemelkedni, elveszik a süllyesztőben. Ha nagyon gonoszak akarunk lenni, mondhatjuk, hogy ez nem számít, hisz egy elhullott bandát a következő évben öt másik fog helyettesíteni. A rajongók is pár hónap szomorkodás után találnak maguknak egy pontosan ugyanolyan bandát, mint amit elvesztettek, és gyorsan tovább is lépnek.

Egy netizen pedig összeszedte az okait annak, hogy ezek az új rookie bandák miért teljesítenek rosszul. Így kezdte a posztját:

Most már csak mélyeket sóhajtok, valahányszor zenei műsorokat nézek. Azt érzem, hogy az új bandák újra meg újra csak a régi koncepciókat használják fel, és mindig ugyanolyan műfajú zenéket gyártanak. Szinte az összes újonc dalaiban szerepelnek a "Baby, tonight" angol szavak is. Túl sok olyan gyerek van, akik arról álmodoznak, hogy ők lesznek a következő V, Kai, Jungkook vagy GD, pedig nincs is tehetségük hozzá, vagy nem néznek ki elég jól.

A poszt írója továbbá arról is beszélt, hogy túl sok olyan idol van, akiknek nincs tehetségük ehhez a szakmához, vagy nincs képesítésük (szerk.: régebben az idoloknak még zeneiskolába vagy tánciskolába kellett járniuk, hogy bejussanak egy céghez, majd 5-10 évig voltak gyakornokok (akik tehát nem értettek ehhez a szakmához, lemorzsolódtak, így a minőség garantált volt). Manapság az iskola nem elvárás, és a gyakornoki idő is lecsökkent 1-3 évre.) A poszt írója rámutatott, hogy:

Úgy érzem, újra meg újra ugyanazokat a stílusokat és koncepciókat használják, mint amit az EXO a Love Shotban, vagy a BTS a Blood, Sweat and Tearsben. A mostani rookie-knak nincs elég jó teste és mind ugyanúgy néznek ki. Szerintem ezek az emberek szeretnek énekelni és táncolni, de nem szenvedélyből csinálják, hanem a hírnévért és a pénzért. A legtöbb új bandán látszik, hogy nincs meg a csapatmunka a színpadon, és egyre inkább csak a "szexi és szívtipró" stílust próbálják hangsúlyozni. A bandák nevei pedig egyre furábbak és furábbak, már meg sem bírom jegyezni őket.

Végül pedig elmondta, hogy szerinte a cégeknek jobban át kellene gondolniuk, kiket vesznek fel az új bandákba ahelyett, hogy kiválasztanak random embereket, akik híresek akarnak lenni. Ezen kívül pedig azt is javasolta, hogy a cégeknek meg kellene győződniük arról, hogy olyan embert vesznek, aki nem csak kedves, de valóban tud is énekelni és táncolni.

A poszt alatt sokan csatlakoztak, és kifejezték az egyetértésüket. Olyan kommentek érkeztek, mint:

Egyetértek, úgy érzem, a debütáló bandák színvonala egyre csökken.

Olyan, mintha a debütáló bandák csak kopiznák a már híres bandákat.

A régebbi bandákat valódi hírességeknek éreztem, volt egy saját kisugárzásuk, de mostanában már akárkit felvesznek.

 Igen, manapság olyan idolok vannak, akikhez hasonló emberekkel napi szinten összefutok az utcán. 
A sminkjük is túl sok.

Ami engem illett, a poszt író szinte minden szavával egyet tudok érteni. Követem a k-pop eseményeit, szinte minden újonc debüt zenéjét meghallgatom, de az utóbbi években alig hallottam (vagy láttam) olyat, ami kiemelkedett volna számomra a többi közül. A hangzása mindegyiknek túlságosan hasonló, gyakran csúnyán szólva lekopizott dalokat adnak ki. A dallam unalmas, a szöveg untig ismételt, klisés, semmi új, semmi egyediség. A látványvilága mindegyiknek túlságosan szép, csicsás, tele effektekkel, CGI-al, az MV-k már nem szólnak semmiről, tele vannak hatásvadász jelenetekkel (futás valami elől, vér, virágok (általában rózsaszirmok), víz, tűz, driftelő autók és még sorolhatnám). Minden lány vagy fiú egy barbie baba szintjére van maszkírozva, a valódi arcát nem látni a smink és a csili-vili ruha alatt. A fent leírtak közül egyedül azzal nem értek egyet, hogy "nem néznek ki elég jól". Sajnos szerintem pont ez a baj: túl jól néznek ki, és a kinézetük a tehetségük rovására megy. Nagyon ritkán fordult elő, hogy bármilyen egyedi hangot is hallottam volna bármelyik mostanában debütált csapatból. A rapperekre általában rá van kényszerítve ez a szerep, de tehetségük nincs hozzá, a rapjük kínos és gyenge. A legtöbb tag a szépségével fogja meg a rajongókat, mert a hangján hallani az autotune-t (vagy épp alig énekel, csak táncol, és csábosan néz a kamerába). A táncok terén sem jeleskednek már annyira az újak; látványosak, persze, de sokakon látszik, hogy nagyon esetlenek, nem értenek hozzá, nincs meg a dinamika a csapaton belül, nem egyszerre táncolnak, ez pedig látszik a színpadi előadásokon. 

Már többször is kifejtettem, hogy az utóbbi években egyre csalódottabb vagyok az új bandákban (és a cégekben...), és szinte csak régi bandákat hallgatok (bár manapság a régebbi bandák új dalai sem fognak meg úgy, ahogy azt tették pár évvel ezelőtt). Egyrészt örülök, hogy a k-pop már ilyen szinten van, és rengeteg külföldi elismerést bezsebel, de másrészről ez nagyon rosszat tett az ipar minőségével. 

Tudom, hogy sokatok nem szereti ezeket a dolgokat hallani, sokan nem is gondolják így, vagy nem zavarja őket. Én teljesen elfogadom mindenki véleményét, hisz nem vagyunk egyformák, sőt, én irigylem azokat, akik a jelenlegi felhozatallal is meg vannak elégedve, mert ők sokkal könnyebben találnak maguknak zenét, mint én. Mindenesetre én örültem, hogy valaki végre rámutatott ezekre a problémákra, amik engem is egyre jobban zavarnak, annak meg főleg, hogy a poszt nagyon népszerű lett, és nem csak én látom így a dolgot.

Forrás: ITT és ITT

Park Dzsó-Szuk, Jon Szang-Ho: Vonat Puszánba - Zombiexpressz

2021. április 2.

Cím: Vonat Puszánba

Írók: Park Dzsó-Szuk, Jon Szang-Ho

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalszám: 221

Kiadás éve: 2020

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

"Apa, ugye mindig velem leszel?"
A munkamániás vérszívó, ahogy a háta mögött Szogut nevezik a kollégái, vonatra száll a kislányával, hogy találkozzon a volt feleségével. Csak lassan eszmélnek rá, hogy egy azonosítatlan vírus terjedt el országszerte. Fertőzöttek özönlik el az utcákat, akik megharapnak mindenkit, akit érnek – és elszabadul a járvány. Szogu megpróbálja eljuttatni kislányát az immár egyetlen biztonságosnak számító városba, Puszánba.

A kultikussá vált koreai zombihorrorfilm regényesített változata végre magyarul!


Véleményem: Nem egy olyan könyvet olvastam már, ami alapján film készült. De olyan könyvet, ami film alapján készült, nem sokat. Alapvetően ez még nem is volt különösebben zavaró, sőt, nosztalgikus is volt, hogy visszaköszöntek ugyanazok a párbeszédek és jelenetek, mint amiket a filmben láttam. Bár őszintén nem értem, mire jó egy filmet "megkönyvesíteni". Persze nyilván mivel a Train To Busan kultikus filmmé nőtte ki magát, mindenképp le kellett húzni róla még egy bőrt, és bezsebelni még több pénzt. De ha már így van, azt lehetett volna élvezetesen is csinálni.

Az első problémám a magyarosítással akadt, mégpedig a nevekkel. Eleve nem egységes, hiszen a borítón az egyik író neve "Park"-nak van írva, de a könyvön belül az egyik ugyanilyen vezetéknevű szereplőé "Pak"-ként szerepel. Ha már ragaszkodunk a magyarosításhoz (ami egyébként rémesen esetlenül és bután mutat), akkor azt tegyük egységesen, és ne zavarjuk össze a népet. Magyarosítás szerint Paknak kell írni, de akkor ez az író nevére is vonatkozik. Így most szegény félig angol, félig magyar átírással van feltüntetve, ami az én szépérzékemet nagyon zavarja. 

És akkor térjünk rá a könyv tartalmára. Nem ez az első ázsiai könyv, amit olvasok, és nagyon meglep, mennyire különbözik az, amit ők és amit mi minőséginek nevezünk. Az ázsiai írók olyan stilisztikai hibával írják végig a regényeiket, amikért itthon a magyar kiadók visszadobják a kéziratot (vagy a szerkesztők kitépik a hajukat). Nálunk itthon a kezdő, tizenéves írópalánták írnak úgy, mint ahogy ez a könyv meg van írva (és ki van adva). A mondatok esetlenek, gyengék, szétesettek és hol túlírtak, hol pedig túl tördeltek. Azt mindenki tudja, hogy a rövid vagy tőmondatok feszültséget keltenek, ez egy gyakori írói eszköz. Ez a könyv tele van ilyenekkel, de nem akkor használták őket az írók, amikor feszültséget akartak kelteni, hanem mindig. Egyszerűen fárasztó volt olvasni a sok kurta, rövid mondatot, túlságosan tördelté tetette a regényt. A szóismétlésekről már ne is beszéljünk (bár ez inkább a magyar kiadás hibája lehet, hiszen a magyar nagyon változatos nyelv, nem hiszem el, hogy nem lehetett egyes helyeken szinonimákat vagy más szófordulatokat találni). Egyáltalán nincs jól megírva ez a regény, legalábbis magyar szemmel. Én ennél dinamikusabb és gördülékenyebb szöveget várok el egy kiadott könyvtől. Képtelen vagyok élvezni az ilyet.

A könyv cselekménye semmiben sem tér el a filmtől, talán csak a szereplők kaptak plusz (klisésebb) háttérsztorikat. Amivel pedig az a baj, hogy olyan totál felesleges mellékszereplők is kaptak egy fél oldalnyi ismertetőt, akiket amúgy egyik fejezetben megismertünk, a másikban pedig már ki is nyírtak a zombik. Felesleges. Egyszerűen felesleges szópazarlás volt értük, mivel az olvasó (legalábbis én) egyébként sem törődött a sorsukkal (már csak azért sem, mert időm sem volt rá, hisz a következő fejezetben kinyírták). Kicsit átverve is éreztem magam néhol, amikor hosszasan szövegeltek egy-egy karakter életéről, majd a következő bekezdésben megölték; miért pazarolták az időmet arra, hogy elmeséljék, ki ő, és milyen ember, ha a cselekmény utána rögtön nélküle folytatódik? Arról már nem is beszélve, hogy mivel ez a történet egy társadalomkritika is egyben (mint az ilyenek általában), ezért mindenki háttérsztorija unalmasan klisés. Vagy gazdag az illető, és ezért nem foglalkozik eleget a családjával (khm, Szogu, rólad beszélek), vagy szegény és nemes, vagy szegény, de hataloméhes, vagy jó pozícióban lévő és végtelenül önző. Ugye nem kell elkezdenem összeszámolni, hányszor láttuk már ezeket? Kicsit idegesít már, hogy az emberek azt hiszik, ezeken az élethelyzeteken túl semmi más nem létezik. Itt vagyok példának én, vagy a családom, akik egyik fent felsorolttal sem tudunk azonosulni, de az ismerőseim nagy része dettó. Ezek nagyon általános, nagyon lecsupaszított, nagyon gyenge élethelyzetek, az emberek sokkal összetettebb, komplexebb körülmények között élnek, mint amiket állandóan lenyomnak a torkukon ezekkel az általános, közhelyes és klisés háttérsztorikkal.

Amit már a filmben sem értettem, hogy Szogu elvileg egy jól kereső pasas; akkor meg minek vonattal mennek Puszánba? Nincs kocsija, hogy levezessen? Még hamarabb is leérnének, mint így. Persze a sztori miatt fontos a vonat, de akkor ne tegyük tönkre a történetet azzal, hogy egy gazdag csávó olyan közlekedési eszközt használ, ami teljesen irracionális a részéről. 

Visszatérve a regény szövegére; sajnos olyan rossz minőségben volt megírva, hogy én, aki egyébként akármin el tudom sírni magam, és ilyen szempontból elég érzékeny vagyok, szemrebbenés nélkül olvastam végig, ahogy mindenkit kinyírtak a zombik. Egyszerűen nem tudtam átérezni semmit, nem tudtam belemerülni a könyvbe, nem tudtam kötődni sem a szereplőkhöz, mert a rossz fogalmazás folyamatosan kirántott. Nem tudom, minden ázsiai regény ilyen-e, de a legtöbb kiadott, amivel találkoztam sajnos mind ehhez hasonló. A történetek gyakran nagyon egyediek és érdekesek (ez is az!), de a fogalmazás nagyon zavaró. És ez nem hozzászokás kérdése, hanem konkrétan lejjebb kell tenni a lécet a szöveg minőségét illetően.

A történet lendületes és akció dús, szóval unatkozni tényleg nem lehet rajta. A filmhez semmit nem ad hozzá, a szöveg pedig nagyon gyenge. Nem mondom, hogy kár volt kiadnom rá a pénzemet (persze, hogy nem, szép a borító :3), de egyszer elég volt.

Sweet Home

2021. március 28.

Műfaj: horror, dráma, apokaliptikus

Dátum: 2020

Részek száma: 10

Főszerepben: Song Kang (Cha hyun-Soo), Lee Do-Hyun (Lee Eun-hyuk), Go Min-Si (Lee Eun-Yoo), Park Gyu-Young (Yoon Ji-Su), Lee Jin-Wook (Pyeon Sang-Wook), Lee Si-Young (Seo Yi-Kyung), 

Ismertető: Miközben az emberek vérszomjas és félelmetes szörnyekké válnak, egy zaklatott kamasz és szomszédai a túlélésért küzdenek — és próbálják megőrizni emberségüket.

Előzetes: 1., 2., 

Vélemény: Mérges vagyok. Vagy inkább csalódott és szomorú. Mint átlagos drámanéző lehet, hogy annyira nem akadtam volna ki a sorozaton... De mint az eredeti webtoon olvasója, nagyon is. Aki követi a blogom, tudja, hogy a Sweet Home webtoon az egyik kedvencem, oda meg vissza voltam érte, mikor olvastam. Talán ezért is voltak magas elvárásaim a sorozat felé, amiket sajnos nem tudott megugrani; de még a közelébe sem ért. Egyre inkább azt érzem, hogy a Netflix kezébe nem szabad sorozatot adni, és a webtoonokat is vagy hagyjuk meg webtoonnak, vagy csináljunk belőle animét, mert az ezerszer jobban mutat. 

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy azok a "szörnyetegek", amiket ebben a sorozatban összehoztak nemhogy ijesztőek nem voltak, de egyenesen nevetségesek. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az ijesztő jeleneteket, mert elkapott a röhögés ezektől a CGI-os, gagyi, kisgyerekek ijesztgetésére sem alkalmas monstrumoktól. Igen, ezerszer jobban mutattak volna egy animében. Azért az ember egy Netflixtől azt várná, hogy ennél minőségibb és valósághűbb munkát végez... És mivel a szörnyetegeket egyszerűen nem lehetett komolyan venni, odaveszett az egész sorozat horror beütése. Ami azért is nagy csalódás, merthogy a webtoonban nem csak a szörnyetegek, és nem csak az akció jelenetek, hanem a szereplők háttere, cselekedete, egymással való kapcsolata, és a belső vívódásuk adta a horror hangulatot. Az előbb felsoroltakat ez a sorozat hírből sem ismerte.

Kezdjük a sok extra karakterekkel. Sőt, mielőtt még nekiállok elmagyarázni, miért kaptam fel a vizet a sorozaton, szeretném tisztázni: én nem vártam el, hogy a sorozat szó szerint kövesse a webtoont. Nem vártam el, hogy minden ugyanúgy történjen, és nem vártam el azt sem, hogy csak a webtoonban megismert karakterek bukkanjanak fel. Mégpedig a következő okok miatt nem: ami működik egy webtoonban, az nem működik egy élőszereplős sorozatban. És miközben néztem, végig ez az egy mondat járt az eszemben. Persze nyilvánvaló, hogy kellenek extra karakterek, akik továbblendítik a cselekményt, ha az a főszereplők miatt megrekedt. 

Csakhogy volt itt egy nagyon nagy baki, és ez volt az, ami végig a fejemben motoszkált. Én nem szeretem, ha bármelyik néző száját elhagyja az a mondat, hogy "azt hiszem, te nem értetted ezt a sorozatot/filmet". Hiszen minden történet valami mást jelent minden néző számára. Azonban minden történetnek van egy univerzális mondanivalója, ami azért általában egységesen átmegy minden nézőnek. Itt viszont épp az a baj, hogy (szerintem!) a készítők nem értették meg, miről is szól ez a történet (vagy nem is érdekelte őket).

De kezdjük szépen sorjában. Mint drámanéző (tegyük fel, nem ismerem a webtoont) nagyon zavart, hogy a sorozat első fele idegesítően szaggatott volt. Nagyon sok ponton szó szerint követte a webtoont, mind cselekményében, mind párbeszédekben. Ezzel pedig csupán annyi a baj, hogy ettől nagyon szétesettnek tűnt, ugráltunk ide-oda a jelenetek és szereplők között, és úgy tűnt, egyik jelenetnek nincs köze a másikhoz, a szálak nem érnek egybe, és nem lesz belőlük egy nagy egész. Mert... ami működött a webtoonban, az a sorozatot középszintűvé és összeszedetlenné tette. Más műfaj, máshogy kell hatásosan átadni a mondanivalót.

A következő dolog, ami már nem mint átlagos drámanézőként, hanem a webtoon olvasójaként egyszerűen fájdalmat okozott, az az, hogy minden kapcsolat a szereplők között, amit a webtoon gyönyörűen felépített, az a sorozatban kiveszett. A webtoonban volt egy kis csapatunk, akiknek mindnek megvolt a maga szerepe és (egyedi!) múltja, amit szépen ki is dolgoztak az írók. De itt most van egy csomó felesleges szereplő, akik vagy csak hátráltatják a cselekményt, vagy annyira feleslegek, hogy csak arra vannak, hogy húzzák velük az időt. Ráadásul a felesleges karakterek (pl. tűzoltócsaj) háttérsztorija is a koreai stílust nem meghazudtolva nevetségesen klisés és unalmas. A webtoonban valós, egyedi múltjuk volt a karaktereknek, nem tudom, minek kellett ezt elrontani a koreaiak untig ismételt kliséivel. Komolyan, ennyire nincs fantáziájuk? Minden egyes sorozatban ugyanazokat a motívumokat kell ismételni, újra meg újra? Én elhiszem, hogy a koreai társadalomban ezek a legfőbb problémák (de van még ezeken kívül ezer másik, arról miért nem beszél senki?), de amikor már az ezer és egyedik sorozat ismétli, senkit sem fog érdekelni. Ráadásul az eredeti karakterek háttérsztoriját is teljesen megváltoztatták (lásd Gengszter bácsi), és kicserélték egy totálisan átlagos, klisés múltra, amit előtte már számtalan sorozatban láttunk. Miért? MIÉRT?

És akkor térjünk rá (most már tényleg) a kapcsolatokra a szereplők között. Amit Eun-Hyuk a webtoonban a húgával beszélt meg (és ezzel elmélyítve, kiélesítve a testvérek közötti ellentéteket, és felépítve a kettejük közötti kapcsolatot, ami a végén ütött igazán, vagyis a kommunikációjuknak karakterfejlődési céljai voltak), azt Eun-Hyuk most a totálisan felesleges tűzoltócsajjal teszi meg, akinek semmilyen kapcsolata Eun-Hyukkal, ezáltal teljesen felesleges bármilyen fontos párbeszédet is lefolytatniuk, mert sem a nézőt nem érdekli, sem a karakterek egymáshoz való viszonyát nem befolyásolja. Eun-Hyukot érdekelte a húga véleménye a webtoonban, fájdalmat okozott neki, motiválta, de egy random tűzoltó elégedetlensége/felháborodása, akivel most találkozott először, jogosan hidegen hagyja. Továbbá a sok felesleges karakter ellehetetlenítette, hogy a főszereplők között kialakuljanak azok a kapcsolatok és karakterfejlődések, amik miatt a nézőt fájdalmasan érinti majd, ha egymás ellen fordulnak, vagy egyik elveszti a másikat. Az extra karakterek felesleges jelenetei elvették a screen időt a főszereplőktől, aminek következtében kevésbé tudtak kibontakozni, nem fejlődtek a karakterek, és olyannyira érdektelenekké váltak számomra, hogy nem is érdekelt, ha meghal valamelyik.

Ami pedig a pofátlanság netovábbja (már bocsánat a megfogalmazásért), hogy CRUCRU a webtoonban maga Eun-Hyuk volt! Hyun-Soo pedig rájött erre, ami tovább mélyítette először a szakadékot, majd a bajtársiasságot Hyun-Soo és Eun-Hyuk között! És pont emiatt a webtoon végén kb. zokogtam kettejük miatt! Erre most mit csináltak? A tűzoltócsaj halott vőlegénye lett CRUCRU, hogy ezzel okozzanak fájdalmat egy olyan karakternek, aki a történet szempontjából (és így a néző szempontjából is!) lényegtelen. Arról már nem is beszélve, hogy ez a szál a webtoonban ki volt dolgozva, Hyun-Soo egy egész fejezeten keresztül beszélt CRUCRU-val a neten, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttünk, hogy Eun-Hyuk volt az. De a sorozatban ezt a szálat kettő percben lerendeztek, ezzel elvágva egy olyan lehetőséget, ami mélyíthette volna a kapcsolatot Hyun-Soo és Eun-Hyuk között, ezzel pedig elérve, hogy a nézőből érzelmet váltson ki a kapcsolatuk. Miért? Ez egy apróság, valóban, de jóleső apróság, amit nemhogy teljesen felesleges, de egyenesen pofátlanság volt egy EXTRA szereplő miatt megváltoztatni, akinek a cselekményekre semmi befolyása, és a néző is közömbös vele szemben.

És akkor térjünk rá a dolognak az irracionális részére. Elméletben a ház tele volt szörnyetegekkel, akik hemzsegtek odakint és amúgy az egész városban, országban is. Amikor legelőször megpróbáltak kimenni, hogy bemenekítsék az egyik házban ragadt nő lányát, az egyik szörnyeteg egy pillanat alatt ott termett és felfalta a csajszit, meg a megmentőt. Aztán valamelyik következő részben Gengszter bácsi szépen, lassan, nem elsietve a dolgokat kivonszolja a bűnöző csávót, majd szépen, lassan, ráérősen behozza a két holttestet is, hogy eltemethessék. És miközben elvileg azért nem mennek ki a házból, mert ott hemzsegnek a szörnyek... egyetlen egy se kapja el Gengszter bácsit! Wow, micsoda szerencse, nem igaz?! Mindezek után a tűzoltócsajszink végigmotorozik a még szintén szörny invázió alatt roskadozó városon, és senki, egyetlen fia szörnyeteg sem jelenik meg! De persze, mikor Eun-Hyukék úgy döntenek, akkor ők most kimennek, és szereznek kaját, meg gyógyszert, akkor azon nyomban felbukkan egy szörny, és majdnem kinyír mindenkit. Annyira irracionális és következetlen az egész, hogy paródia volt nézni.

Azt is tudjuk, hogy a házban is le-föl járnak az éhes szörnyek, de azért Hyun-Soo össze-vissza tekereg az emeletek között, hogy mindenkinek lehozza a kis arcmaszkját, naplócskáját és ki tudja, mijét... Srácok, most komolyan? Szórakoztok velem? Ha ilyen veszélytelenül lehet mászkálni a házban, mi a francnak nem mentek ki, és kerestek valami biztonságosabb épületet? Nem értem, mitől függ, hogy mikor jelennek meg a szörnyek, és mikor nem, mert minden teljesen szembemegy a felállított logikával. 

És most jöjjön a harmadik nagy szívfájdalmam: mindenki, random elkezdett szörnyeteggé változni. Tudjátok, hogy elvileg mi a szörnyeteggé változás oka? Az embereket a saját belső, beteg, önző, kétségbeesett vágyaik változtatják szörnyetegekké. Ez az egész lényege. Egy olyan vágy, amit nem kaphatnak meg, amit nem tudnak elérni, vagy ami annyira önző... Ezek változtatják őket szörnyetegekké. Hyun-Soo-t a családja és a barátainak elvesztése, az iskolai zaklatás, és a családjában való csalódás. Han Du-Siket a lábainak elvesztése, a vágy, hogy visszakapja őket. A házban élő egyik kisgyerek egy láthatatlan szörnyeteggé változott, mert annyira rettegett, hogy egy szörnyeteg rátalál, hogy az volt a legnagyobb vágya, hogy láthatatlanná váljon. Viszont voltak olyan szereplők, akik soha nem változtak szörnyetegekké. Nem derült ki, miért, és én a webtoonról írt értékelésemben fel is tettem a kérdéseket; vajon azért nem, mert az ő vágyaik nem voltak olyan erősek? Vagy rájuk nem volt olyan erős hatással a traumájuk? Egyszerűen csak erősebbek a többieknél? Vagy elnyomják a vágyaikat? Ki tudja. Ezeket a kérdéseket, az egész jelentés értelmét és misztikumait a sorozat összetiporja azzal, hogy olyan szereplőket is szörnyetegekké tesz, akiknek nem kellett volna azzá válniuk, mert tökéletesen elégedettek voltak a helyzetükkel, vagy nem voltak olyan erős vágyaik, amik eleget tettek volna a szörnyeteggé válás feltételeinek. És ezért mondom azt, hogy a készítők nem értették, miről szólt ez a történet. Ha értették volna, nem változtatnak akárkit szörnyeteggé.

Ami pedig a sorozat befejezését illeti... Mondjátok el nekem: ti értettétek, mi történt? Volt egyáltalán valaki, aki értette, hogy mi történt? Mert ha igen, az az ember túl okos erre a világra. Persze tudom, hogy a sorozatot még azelőtt leforgatták, hogy a webtoon véget ért volna (de miért?!), de ez nem elég magyarázat arra, hogy szinte érthetetlen volt a befejezés. A legfontosabb cselekményszálat teljesen kihagyták a sorozatból, azt, ami megmagyarázta, mi lett azokkal, akik szörnyeteggé változtak, és bizonyos időn belül nem nyírták ki őket... (Ezt most nem fogom elmondani, hátha valaki követi a webtoon magyar fordítását.) 

Átlagos drámanézőként, feltéve, hogy nem ismerem a webtoont, egy szót nem értettem volna ebből az egész lezárásból. Mitöbb, az egész sorozat egy nagy katyvasznak tűnt. Irracionális cselekmény, logikátlan világ, nulla kapcsolat a szereplők között (azt, hogy szinte egy családdá váltak a sorozat alatt még nem lehet teljes egészében kielégítő kapcsolatnak nevezni). 

Ami a karaktereket illeti, Hyun-Soo borzalmas volt. Egy néma bokszzsáknak használták, mulya volt, nulla személyiséggel, csak rángatták ide-oda, semmiről nem volt saját véleménye, semmire nem volt ráhatása, csak lökdösték jobbra-balra, miközben ugyanolyan ártatlan bárány arcot vágott 10 részen keresztül. Gengszter bácsi ennél életuntabb nem is lehetett volna, ami nagy kár, mert a webtoonban az egyik kedvencem volt, de itt semmi érzelmet nem produkált, személyiséggel nem rendelkezett (ergo nem is érdekelt, mi lesz vele). Eun-Hyuk nagyon so-so volt, voltak érdekes megmozdulásai, de túl kevés ahhoz, hogy érdekes legyen. Eun-Yoo volt az egyetlen tökös karakter, bár az ő háttérsztoriját is sikerült a lehető legklisésebbre megoldani. 

Hogy valami jót is mondjak... Jó volt a zene. Tetszett az intro. A véres jelenetek élethűek voltak.

Összesítve a fenti kifakadásomat: drámanézőként három dolog zavart nagyon: hogy szaggatott volt a cselekményvezetés, értelmetlen volt a befejezés, és nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, nem érdekelt a sorsuk. A webtoon olvasójaként pedig azt gondolom, hogy ez az adaptáció kivette az össze érdemét a webtoonnak, és klisékkel helyettesítette, vagy sokkal rosszabb módon módosította. Drámanézőként az elejét még tudtam némileg élvezni, de a végére rájöttem, hogy a karakterek személyiségtelensége miatt nem is érdekel igazán, ki hal meg és ki nem, így az egész sorozat olyan... semmilyen volt számomra.

Van olyan szörny, aki nem bánt embereket. De vajon lesznek olyan emberek, akik nem bántják a szörnyeket?

Nem a szörnyektől kell félnünk. A legfélelmetesebbek az emberek.

Maga nem tudja, milyen érzés, amikor mások kezében van az élete.

Embernek születtünk, emberként is kell meghalnunk.

Koreai ivós játékok (1. rész)

2021. március 10.

Azt ugyebár mind tudjuk, hogy a koreaiak imádnak inni. Úgyhogy ezúttal egy olyan posztot hoztam nektek, amiben összeszedtem a legnépszerűbb koreai ivós játékokat.


Pabo Game (바보 게임)

A pabo (바보) bolondot, ostobát jelent. Ennek a játéknak az a lényege, hogy az első játékos mond egy számot 1-től 5-ig, de közben egy teljesen másik számot kell mutatnia a kezén. A második játékosnak ezután azt a számot kell mondania, amit az első játékos a kezén mutatott, és egy teljesen másikat kell hangosan kimondania. Ha a szám, amit kimond, és a szám, amit mutat különböző, akkor az adott játékos biztonságban van. Akkor veszít valaki, ha ugyanazt a számot mondja, mint amit a kezével mutat, vagy ha nem azt a számot mondja, amit az előtte lévő játékos mutatott. Ilyenkor a vesztes iszik. 




Baskins Robbins 31 (배스킨라빈스 31)

Ez nem túl bonyolult (és semmi köze nincs a jégkrém márkához). Annyi a lényeg, hogy elkezdenek számolni 1-től, méghozzá úgy, hogy minden játékos mondhat 1, 2 vagy akár 3 számot is. Aki a 31-eset mondja, az iszik.





Mandoo (만두)

Ez elsőre talán kicsit bonyolultnak tűnhet, de nem olyan nehéz, és nagyon népszerű játék (sokat látjuk ezt a játékot például műsorokban is). A mandoo egyébként gombócot jelent.



Na szóval, itt az emberek a kezükkel játszanak. Elmondják négyszer hangosan, hogy Mandoo, majd pedig a kezükkel kétféle... formát tudnak mutatni. Az alábbi módon: 


Az első kézmozdulat 5 pontot jelent, a második 0-át. (De vannak, akik fordítva játsszák.) Sorban mindenki mond egy számot, de persze olyat, ami osztható 5-el. Majd pedig mindenki mutat valamit; vagy az első, vagy a második kézmozdulatot. Ezután össze kell adni, és hogyha annyi jön ki, mint amilyen számot mondott az illető, akkor az az illető megnyerte a fordulót, és ő nem játszik tovább. Ha nem az a szám jött ki, amit az illető mondott, a játék megy tovább. Az utolsó bent maradt ember veszít, és ő fog inni. Illetve lehet még úgy is játszani, hogy valaki Mandoo-t kiált szám helyett, és akkor nyer, ha mindenki mandoo-t mutat (az a csukott tenyér).




(Érdekességnek, vagy ha nem sikerült elmagyaráznom rendesen, itt hagyok egy videót, amiben az Infinite játszotta ezt a játékot. Ők úgy játsszák, hogy a nyitott tenyér ér 5 pontot. KATT.)

Imázs játék (이미지 게임)

Ez is egy nagyon egyszerű játék. Valaki a csapatból mondd egy állítást, pl. "Ez a személy a legnépszerűbb a lányok/fiúk körében." Ezután mindenki rámutat valakire a csapatból, akire szerinte illik az adott jellemzés. Aki a legtöbb szavazatot kapja, az iszik.

Titanic/tengeralattjáró játék (잠수함 게임)

Ehhez szükség lesz egy magas, viszonylag széles pohárra, és egy kicsi kupicára. A magas poharat meg kell tölteni sörrel (mondjuk úgy a pohár feléig), majd pedig bele kell tenni a kis kupicát. A játékosok egymás után öntenek valamennyi sojut a kis kupicába. Mindenki annyit önt bele, amennyit akar, lehet nagyon keveset, vagy nagyon sokat is. A lényeg az, hogy akinél a kis pohár elsüllyed, az vesztett, és az egészet meg kell innia, söröstől, sojustól együtt. 




Noonchi Game (눈치게임)

Tegyük fel, hogy van egy 5 emberből álló társaság. Ebben a játékban mindenkinek kell mondania egy számot, sorrendben, 1-től kezdve. Mindegy, hogy ki mondja a következő számot, de a számokat sorban kell bekiabálni. Mondjuk az első ember azt kiáltja, hogy "egy"! Akkor a következőnek azt kell, hogy kettő! Ha két (vagy több) ember kiáltja egyszerre ugyanazt a számot, akkor nekik inniuk kell. Ha sikerül eljutni 5-ig úgy, hogy két vagy több ember nem kiabálta be ugyanazt a számot, akkor az az ember iszik, aki az utolsó (5) számot mondta. 


Forrás: itt és itt
(Ha szívesen támogatnád a munkám, akkor ezt az alábbi gombra kattintva megteheted.)

Elősködők

2021. március 2.

Műfaj: thriller, dráma, komédia

Játékidő: 2 óra 12 perc

Dátum: 2019

Főszerepben: Song Kang-Ho (Ki-Taek), Jang Hye-Jin (Chong-Sook), Choi Woo-Sik (Ki-Woo), Park So-Dam (Ki-Jung), Lee Sun-Kyun (Mr. Park), Cho Yeo-Jeong (Yeon-Kyo), Jung Jo-So (Da-Hye), Jeong Hyun-Jun (Da-Song), Lee Jung-Eun (Moon-Gwang)

Ismertető: Kim Ki-Taek és családja egy félszuterénben lakik Szöulban, ahová nem süt be a nap, és rendszeresen az ablakuk alá vizelnek a részegek. A család alkalmi munkákból tengődik, miközben nagyra törő álmaik vannak. A wifit a szomszédos kávézóból lopják, és hajlandóak kifúrni a pizzéria részidős alkalmazottját is pletykák terjesztésével, csak hogy pénzhez jussanak. Egy nap az egyetemista korú, de a felvételit többször is elbukó Ki-Woo barátja meglátogatja őket, és megkéri a fiút, hogy amíg ő külföldön van, korrepetálja helyette angolból a felső-középosztálybeli Park család tinédzser korú lányát. Az állás jó pénzzel kecsegtet, és sokkal többet is nyerhetnek, vagy bukhatnak, mint egy jól fizető állás.

Előzetes: https://youtu.be/5xH0HfJHsaY

Online: Mozicsillag

Véleményem: Két dolgot lehet tenni ezzel a filmmel: lehet dicsérni a megbotránkoztató (?) jellegét, és az üzenetet, amit közvetít, vagy rá lehet mutatni, valójában mennyire primitív, sokat látott témát is dolgoz fel. Én most hadd tegyem meg mindkettőt.

Az Élősködőket alapvetően azért szerették olyan sokan, és a megérdemelt díjakat is azért zsebelte be, mert sikerült neki több humorral és kevesebb drámával átadnia azt a túlságosan is valóságos üzenetet, ami átszövi az emberek mindennapjait: hogy a gazdagok és szegények között áthidalhatatlan szakadék húzódik. A gazdagok, ha nem is tudatosan vagy bántó szándékkal, de lenézik a szegényeket, akik pedig (szintén akár tudatosan, vagy tudat alatt) mélyen gyökerező irigységgel néznek a felsőbb osztálybeliekre. A film azért működött olyan jól, mert ezt az élesnek beállított határt olyannak mutatja be, amilyen valójában: elmosódónak, és kevésbé élesnek. A gazdagok nem minden esetben gonoszak és rosszak, a szegények pedig nem mindig kedvesek és alázatosak. Vannak teljesen normálisan gondolkozó, alázatos gazdagok (mint itt a Park család), és ravasz, álnok szegények. Bong Joon-Ho rendező (igen valósághű) elképzelése az volt, hogy ez a jellembeli határ a gazdagok és szegények között nem olyan éles, mint ahogy a koreai sorozatokban látjuk. Viszont az első baki akkor ugrott ki, amikor megláttuk, melyik osztály hol lakik; a szegény család szinte a csatornában tengődik, a kávézóból lopják a wifit, és akármilyen szennyes munkát elvállalnak, hogy fent tartsák magukat. Ezzel szemben gazdagék kvázi luxusvillában élnek. Ha az üzenet lényeges pontja az, hogy a határ a gazdagok és a szegények között nem is olyan egyértelmű, akkor ebbe az üzenetbe nem nagyon fér bele ez az éles esztétikai ellentét. Mondhatni általánosító és közhelyes. 

A Park család bár a gazdagok táborát erősítette, erősen erkölcsös család voltak, sokkal könnyebben lehetett velük azonosulni, mint az élősködő szegényekkel. A film felkeltette az emberek empátiáját is, de ahelyett, hogy a szegényeket sajnáltuk volna, inkább gazdagékért aggódtunk. Parkék tisztelettel bántak az alkalmazottaikkal, és a szegényekkel is, míg Ki-Taek családja alapvetően eleve előítéletekkel lépett be a házukba. Azzal kezdték, hogy "hát, ez a Yeon-Kyo asszony nagyon gazdag, de igen buta". Láthatóan azt várták, hogy aki gazdag, az okos is. Míg a Park család megbecsülte minden dolgozóját, addig a szegények szemrebbenés nélkül kitúrták őket a helyükről, hogy beférkőzhessenek a házba. Kicsit visszásra fordította a rendező azt, amit az átlagos néző ismer. 

Az egész folyamat hátborzongatóan rideg és következetes: az első átverés szinte észrevétlenül vezet el a következőhöz, majd az azt követőhöz, míg a hazugság- és átverésfolyam már szinte megállíthatatlan. A film alatt több forgatókönyv is megfordult a fejemben, de végül mindegyik csődöt mondott, mert nem úgy végződött, ahogy azt az ember várta volna, ezért volt benne némi izgalom és kiszámíthatatlanság.

És persze korábban dicsértem a Park családot, de ahogy már említettem, a filmben benne van az a burkolt, tudatalatti lenézés is a gazdagok részéről, ami végül rámutat arra, hogy a szakadék a két osztály között áthidalhatatlan. Mr. Park meg-megjegyezte, hogy Ki-Taek büdös. Így, egyszerűen. Metró szaga van. A Park család legfiatalabb tagja pedig az egész szegény családot végigszagolta, és közölte, hogy mindegyiknek ugyanolyan szaga van. Nem, nem arra gondolt, hogy ugyanazt az öblítőt használják. Szegény szaguk van. Valami, ami belengi az egész családot, és amit nem tüntethetnek el egyszerűen azzal, hogy négyféle mosóport kezdenek el használni. 

A varázs éppen abban rejlett, hogy már-már barbár naturalizmussal mutatott rá a legalapvetőbb különbségekre a szegények és gazdagok között. Miközben Ki-Taek családja értetlenkedve figyelte, miféle problémák merülnek fel gazdagéknál egy szülinapi partin, addig gazdagék a szagukra tettek megjegyzést. Mindezt a témát pedig olyan befogadhatóan hozták össze, hogy még egy tíz éves gyerek is simán megérti. 

És akkor ezzel térjünk is át a másik meglátásra, ami végig bennem motoszkált: a film már-már túl szájbarágós, főleg a vége. Semmi mélyebb értelem, kétértelmű jelzések vagy elejtett félmondatok. Olyan közérthető formában lett átadva, hogy az már szinte primitív és unalmas. Érdeklődve figyeltem az eseményeket, és kíváncsi voltam, mi fog kisülni ebből az egészből, de közben egy részem már elég hamar unatkozni kezdett. A film nem igényel túlzott agymunkát, amit általában egy thrillertől elvár az ember. A társadalomkritikája tisztán érthető, mintha tankönyvi ábrával magyarázná, hogy a szegények felgyülemlő megaláztatásai és elnyomása, a kisebbség érzetük, és hogy sosem lesznek képesek kitörni a helyzetükből, és csak az álmodozással rázhatják ki egy kicsit magukat a gödörből végül agresszióhoz vezet majd. Ha leültetnék egy általános iskolás gyereket, ő is megértené, miről szólt a film. Nincs ezzel persze baj, de a primitivizmusa kicsit csalódást okozó volt.

Viszont visszatérve a dicséretekhez muszáj megjegyezni, hogy a rendező mesterien játszott a műfaj- és tónusváltásokkal. Egyik percben még drámáztunk, a következőben pedig már a komédia uralta a képernyőt, és észre sem vettük, hol történt meg a váltás. Egy ilyen műnél szerintem fontos ezekkel játszani, mert sokkal sokrétűbben fogja felgöngyölíteni az adott problémát, vagy a mi esetünkben a kritikát.

Ami eléggé elbizonytalanított a film valódi üzenetét tekintve, azok a befejező képkockák voltak. Azt gondolná az ember, hogy mindezek után Ki-Taekék megelégszenek a sorsukkal, és megpróbálják majd kihozni a legtöbbet abból, amilyük van, de nem. Még mindig gazdagságra törekednek, a jellemük sehová sem fejlődött ez alatt a két óra alatt. Nem számít, milyen akaratlan lenézéssel szembesültek a Park család részéről, továbbra is arra áhítoznak, amijük nekik van. Mintha saját magukat tagadnák meg azzal, hogy olyanná akarnak válni, mint azok, akik miatt annyi sérelmet szenvedtek el. Mit jelent ez? Az irigység, bár nem tudatos érzés, mégis olyan erős, hogy túllép olyan alapvető életérzéseken is, mint a megaláztatottság és lealacsonyítás. 

Ha össze kellene foglalnom a látottakat, azt mondanám, megértem, miért lett sikeres az Élősködők, de közben nem látom többnek egy középkategóriás filmnél. Kilép az emberek komfortzónájából, és az átlagos moziba járós közönséget megbotránkoztatja (pedig valójában semmi megbotránkoztató nem volt benne (legalábbis az én tűrőképességem határát meg sem közelítette)), de ezzel szemben rém egyszerűen, primitíven ábrázol egy olyan társadalmi problémát, amit egyébként már ezren feldolgoztak, néhány esetben ennél jobban. A különbség annyi, hogy Bong Joon-Ho elgondolásában a határ a két kaszt között nem volt olyan éles, mint más filmekben.
A pénz egy vasaló, ami mindent elsimít.

Ha nincs terved, nincs, ami félresiklik.