Korea ékkövei

Fejlődő sámánizmus

2025. február 11.

A világ kultúráiban a sámán egy kiemelkedő alak, hiszen hidat képez a halandó- és a szellemvilág között. Gyakran a társadalom peremén élnek, mégis ők képezik annak központját. Rájuk bízták azt a képességet, hogy kommunikáljanak a természet szellemeivel, az ősökkel vagy a kultúra isteneivel és istennőivel – és működhettek orákulumként, orvosként, pszichoterapeutaként és azon túl is.

Ezeknek a gyakorlatoknak ősi gyökerei vannak, de a sámáni hagyományok még ma is aktuálisak. Az alábbi cikk Jorge Mañes Rubio, a TED* egyik ösztöndíjasának tapasztalatait írja le, aki 2017-ben belépett a kortárs koreai sámánizmus világába, és elmondja véleményét arról, hogy ez hogyan kapcsolódik az emberiség művészethez és spiritualitáshoz való viszonyához.

(*A TED Fellows program egy több mit 500 főből álló globális közösségnek nyújt támogatást, akik különböző tudományterületeken működnek együtt olyan változások előidézésének érdekében, amik átalakíthatják a jövőt.)

Hogyan értelmezted a sámánizmust, mielőtt Koreába mentél? Mennyiben volt ez helytálló azzal, amit valójában találtál?

Mikor belekezdtem ebbe a projektbe, az én elképzelésem a sámánizmusról főként a nyugati perspektíva volt: azt hittem, a sámánok távoli helyen élnek, mondjuk egy brazíliai dzsungelben vagy Nyugat-Afrikában, és hogy valamiféle anyagot fogyasztanak, hogy a lelküket más világokba küldjék, és onnan tudást szerezzenek.

A koreai sámánizmus viszont pont fordítva működik. A sámán szelleme – amelyet Koreában manshinként ismernek – nem utazik máshová. Ehelyett istenek, szellemek vagy ősök szállnak alá a sámánba, így a sámán maga is istenné válik. Nagyon erőteljes élmény ennek tanúja lenni: a megszállt sámán teljesen másként beszél és mozog, egészen más személyiségeket mutat be – olykor regionális dialektusokban beszél, amelyeket maga a sámán nem tud – és tekintélyi pozíciót foglal el. Az emberek speciális kézmozdulatokkal és meghajlással ismerik el az isten jelenlétét – ezzel fejezed ki, hogy felismerted, hogy a sámán már nem sámán, hanem isten.

Miért keresik fel az emberek a sámánokat?

Mert egy sámánnal bármilyen célból lehet konzultálni; akár új házba költözik az illető, vagy új autót vásárol, segítséget kér a vállalkozásához, vagy szeretné megérteni a gyermekeit, de bármi ennél súlyosabb okból is. Ha valaki például egy különösen súlyos betegségen megy keresztül, akkor a sámán következtethet arra, hogy egy gonosz szellem vagy valamelyik nyugtalan őse avatkozik bele az életébe, és ördögűzésre van szükség. Soha nem voltam szemtanúja ördögűzésnek, de láttam például olyan szertartást, amelyet az ügyfél a szüleinek szerveztek, mert attól tartott, hogy nem boldogan távoztak.

Ha egészségügyi problémáról van szó, a sámán ajánlhat módot erre, de azt nem állítja, hogy ő helyettesíti a nyugati orvoslást. Ha valaki nagyon beteg, és a sámán ezt látja, akkor elvégzi a szükséges rituálét, de arra buzdítja az illetőt, hogy látogasson el egy kórházba, esetleg jósként viselkedik, és ajánl egy megfelelő időpontot vagy egy adott intézményt.

Hol dolgoznak a koreai sámánok? Vannak templomaik? Főként távoli területeken gyakorolnak, ahogy gondoltad?

Az előítéleteim azt súgták, hogy a sámánizmus és az urbanizmus nem igazán járnak együtt, de megtanultam, hogy Koreában igen. Szöulban van a legnagyobb sámánkoncentráció Koreában. Régen ez vidéki gyakorlat volt, és persze Koreában – így Észak-Koreában is – különböző stílusok terjedtek el, de a sámánok oda mennek, ahol az ügyfeleik vannak.

Például, amikor tűz ütött ki a Nemzeti Modern és Kortárs Művészeti Múzeum építkezései közben, mielőtt folytatták volna, felhívták Kim Keum-Hwa sámánt, hogy tisztítsa meg a helyet, hogy az építkezés a továbbiakban jól menjen. Tehát bár az emberek előítéletesek lehetnek a sámáni gyakorlattal szemben, az igazság az, hogy a 21. századi Szöulban még mindig számítanak a sámánokra, akik szerepet játszanak a társadalomban.

Vannak sámántemplomok Szöul körül – talán egy vagy kettő. De legtöbbször a gutdang nevű kereskedelmi templomokban működnek. Szobát bérelnek az adott napra, és ott találkoznak az ügyfelekkel, hogy elvégezzék a rituálét. Ebben az épületben egy időben öt rituálé folyhat.

Hogyan néz ki egy átlagos rituálé?

A rituálék kollektív törekvések, amelyek összekötik a sámánt, az ügyfelet és a szellemvilágot. Minden sámán jellemzően a saját teréből cselekszik, amelyet istenszobrok díszítenek. Kicsit olyan, mint egy orvosi rendelő. Az emberek gyakran csak rövid látogatásokat tesznek, alkalmanként felkeresik a sámánt jóslás vagy tanácsadás céljából. Csak amikor a sámán komolyabb problémát diagnosztizál, akkor kezd hosszabb, kidolgozottabb szertartásba. A teljes rituálé az utolsó lehetőség bármilyen probléma megoldására.

A rituálék végrehajtásában a sámánnak egy egész csapat segít. Olyan hangszereken játszanak, amelyek segítenek a sámánnak felvenni a kapcsolatot a természetfeletti világgal – a legfontosabb a homokóradob és a cintányér, de gongok, csörgők és fuvolák is. Különböző hangok kísérik a sámánt a szertartás alatt: hangos, lendületes, magával ragadó ritmusok jelennek meg a legdrámaibb pillanatokban, amelyek több percig is eltarthatnak. A Szellemek Lányai is a csapat részét képezik: ők fiatal tanoncok, akik most tanulják az énekeket és a rituálék különböző szakaszait.

A szertartás fontosságától és a megidézett istenektől függően többféle felajánlás is történhet: ezek általában gyümölcsök, rizssütemények, szárított halak és alkoholos italok, például soju és makgeolli. Különleges alkalmakkor akár egy egész sertést és tehenet is kínálnak.

A sámánok kést is használnak tekintélyük és hatalmuk érvényesítésére, a rituálé végén pedig rálépnek az éles pengére. A sámán közvetlenül előtted élesíti a pengéket, és elvág néhány ruhát vagy zöldséget, hogy bebizonyítsa, milyen élesek. A sámán néhány percig rájuk lép, sőt rájuk is ugrik, de nem fog sem vérezni, sem megsérülni. Hihetetlen, hacsak nem látod.

Ez ijesztően hangzik.

Az is. Egyszer tanúja voltam, hogy egy sámánt – aki valójában a legédesebb, legszebb és legkedvesebb hölgy volt – megszállt egy félelmetes isten. Hirtelen késekkel kezdett hadonászni, kiabált, és azt követelte, hogy mindannyian hajoljunk meg előtte – engem is beleértve. Nem voltam benne biztos, hogy mit tegyek, de mindenki úgy nézett rám, mintha azt mondaná: „Haver, ennek most te is a része vagy! Hajolj meg, mint mindenki más!” Így hát megtettem.

Később a sámán bocsánatot kért. Azt mondta: „Mindig igyekszem visszautasítani ezt az istent, mert tudom, hogy nagyon gonosz, és nagyon erős. Mindig megpróbálok nemet mondani neki. De ezúttal nem tudtam. Nagyon sajnálom.”

Hogyan lépnek kapcsolatba az istenek a kérővel?

Az istenek nagyon temperamentumosak. Néha féltékenyek lesznek. És mindig panaszkodnak. Egyszer láttam egy istennőt, aki leereszkedett és panaszkodni kezdett, hogy a sámán jelmeze – amely magát az istent ábrázolta – nem volt elég jó. Tehát mindig van tárgyalás. „Ezek a felajánlások nem elegendőek” – mondja az isten a sámánon keresztül az ügyfélnek. „Nem ajánlottál eleget. Ez a gyümölcs nem elég, a hús, a két disznó és az egész tehén – nagyon éhes vagyok, nem elég.” Egy istennő egyszer azt mondta: „Nézd meg ezt a festményt rólam, és nézd meg a jelmezt, amely rajtam van. A festmény gyönyörű, de ez a ruha nem elég jó.”

Az istenek gyakran követelnek imát is: „Nem imádkoztál hozzám eleget”. Az ősök azt mondják: „Nem gondoltál rám; nem adtad meg a kedvenc italomat vagy a kedvenc ételemet." Vagy ha ez egy gyerekisten: „Nem kaptam elég édességet”.

A kérő ekkor azt mondja: „Ezután jobban fogom csinálni. Hozok neked egy szebb ruhát; többet fogok imádkozni hozzád. Hozok még bort." A végén az isten végül beleegyezik, hogy segítsen a kérőn. De mindig van egy ilyen ping-pong meccsszerű tárgyalás.

Hogyan lesz valakiből sámán a koreai kultúrában? Bárki számára nyitott ez a hivatás?

A Han folyó északi részéről származó sámánok többsége Hwanghae-do stílusban dolgozik – amely az egykori közös észak- és dél-koreai tartományról kapta a nevét. Ők egy szellemi betegség útján kapnak elhívást. Először nagyon megbetegszenek, majd amint végre rájönnek, hogy ez egy elhívás, hogy sámánná váljanak, elfogadják isteneiket, és elvégzik a beavatási szertartást. A világ számos kultúrájában ez a klasszikus elhívás a sámáni gyakorlatra. És ez az a fajta sámáni gyakorlat, amikor a sámánokat túlvilági lények szállják meg.

Korea déli részén, többnyire a Han folyótól délre az elhívás többnyire örökletes. Lehet, hogy a szakmát a szüleidtől, a nagymamától vagy egy nagybátyjától tanulod. Ezek a sámánok szertartásokat végeznek, de nem szállják meg őket istenek vagy szellemek. Tehát óriási különbségek lehetnek a sámánstílusban.

Tudják az emberek a korabeli Koreában, hogy ezek a hagyományok még mindig fennállnak? Milyen helyet foglal el a sámánizmus a jelenlegi kultúrában?

A kultúrában mindenki tudja, mik a sámánok. Lehet, hogy letagadják ezt a tudást, mégis felkeresik őket, hogy gondoskodjanak szükségleteikről. A sámánizmus önmagában nem egy szervezett vallás, és egyesek „primitívnek” is tartják, ezért Koreában sokan nem veszik komolyan. De számomra a hierarchia hiánya még legitimebbé teszi. Szerintem a legtöbb embert világszerte, különösen a fiatalabb generációkat, a hatalom és az elnyomással miatt kevéssé érdekli a vallás. De a sámánizmus nem foglalkozik ezekkel. A jó sámán szívesen látja azokat, akik szeretnének többet megtudni vagy tanulni róluk, de nem kívánják a gyakorlataikat rákényszeríteni másokra, vagy a képességeiket mások befolyásolására használni.

A koreai sámánizmus különlegessége, hogy a sámánok többsége nő – körülbelül 90%, 95%-a. Ezzel szemben Koreában a legtöbb rituálét az ősök tiszteletére kizárólag férfiak hajtják végre merev konfuciánus keretek között. Mint sok más kultúra, a koreai kultúra is meglehetősen patriarchális, és a sámánizmus egy olyan hely, ahol a nők hatalmi pozíciót töltenek be.

Hagyományosan Koreában a sámánok mindig a társadalmi piramis alján voltak; ez összefüggésben állhat a női nemmel és társadalmi osztályokkal is. Most, a modern időkben sokan sikeresek és magasabb pozíciót tartanak fenn. A sámánok diplomával rendelkező emberek, akik az interneten (Facebookon és YouTubeon) is jelen vannak. Blogokat írnak.

Hogyan fejlődött a sámánizmusnak ez a formája az idők során – elvárják-e a sámánoktól, hogy a hitelesség érdekében szigorú hagyományokat kövessenek? Ők maguk a múlt hagyományainak őrzőinek tekintik magukat?

Nézőpont kérdése. Akadémiai szempontból a sámánizmust ünneplik, sőt védik Koreában. Néhány sámánt kulturális kincsként tartanak számon, a tudósok és akadémikusok pedig törődnek azzal, hogy kövessék a hagyományokat – ugyanazokat a dalokat éneklik, mint 300 évvel ezelőtt, és ugyanazokat a szabályokat követik. A kormány által védett sámánoknak különösen meg kell őrizniük és meg kell védeniük bizonyos rituálékat.

Azonban a legtöbb sámán, akivel találkoztam, nem ért egyet a hagyományok fenntartásával. Azt mondják, hogy minden rituálénak másnak kell lennie, rugalmasnak és az ügyfél igényeinek megfelelően kell módosítani. Szerintem ők úgy látják a saját szerepüket, mint aki megteremti vagy helyreállítja az egyensúlyt az emberek életében.

Te miként reagálsz erre az élményre?

Be kell vallanom, hogy megváltoztak a szándékaim a koreai tartózkodásom során. Kezdetben az volt a célom, hogy részt tudjak venni néhány rituálén, és ezt egy fényképészeti projektben szemléltessem. De nehéz volt ábrázolnom az összes túlcsorduló érzelmet, a zenét, a kántálást, a mozdulatokat. Úgyhogy elkezdtem el filmezni, és felfedeztem néhány műtárgyat is, amelyeket a rituálék során használtak.

Az igazi váltás akkor következett be, amikor barátságot kötöttem két emberrel, akik hajlandóak voltak egy mélyebb perspektívából bemutatni nekem a sámánizmust. Megtanítottak az egyes rituális szakaszok vagy dalok jelentésére, és megmutatták a sámán emberibb oldalát – nem csak az egzotikus és hatalmas lényt, hanem a nyugodt, barátságos, bölcs nőt is. Fontosnak tartom, hogy az emberek ilyennek is lássák a sámánokat: olyasvalakinek, akiben bízhatnak és akitől nem kell félniük.

Elkezdtem kérdezgetni ezeket a barátokat, hogyan lehet létrehozni bizonyos, a sámáni rituálékban használt tárgyakat, főleg a papírszobrokat, amelyeket az áldozatok mellé helyeznek el – gyönyörűen szólva: „a székeket az istenek számára”. Jo barátom megtanított papírt festeni, hajtogatni és vágni, és megmutatta, hol vásárolhatom meg a szükséges alapanyagokat. Végül úgy döntöttem, hogy megalkotom saját interpretációimat ezekről a tárgyakról – nem szent tárgyként, hanem élményeim emlékeztetőjeként.

Mit szeretnél, ha az emberek magukkal vinnének erről a kiállításról?

A koreai sámánizmusban vannak olyan értékek, amelyeket magunkkal vihetünk és alkalmazhatunk: ilyenek az őseink tisztelete, a bennszülött hiedelmek, a természet szeretete és megbecsülése, valamint az együttérzés. A sámánizmus nem kapcsolódik az elithez, a társadalmi osztályokhoz vagy a hatalomhoz. Hasonlóképpen úgy gondolom, hogy az igazi művészet alulról fakad: nem a gazdagoktól és a hatalomtól, hanem azoktól, akik mélyen keresnek a saját lelkükben, és képesek képviselni a benne talált eszméket és értékeket.

Nem igazságos, hogy a sámánizmust az anakronizmus státuszába sorolják – ezt a témát az antropológusok tanulmányozzák, és a néprajzi múzeumokban mutatják be. Az európai vagy amerikai művészek művészetét miért a modern és kortárs művészeti múzeumokban mutatják be, miközben egy csodálatos műalkotás mondjuk Kongóból vagy Peruból egy népi vagy néprajzi múzeumba kerül? Ez a redukcionista és gyarmati megközelítés ma is az a keret, amelyet követünk a művészet értékének meghatározásában.

Én úgy szállok szembe ezekkel az előítéletes keretekkel, hogy egy hagyományos nyugati, fehér kockagalériában állítom ki ezeket a darabokat. Ezenkívül az Európai Űrügynökséggel közös Hold-templom projektem folyamán olyan tárgyakat szeretnék küldeni a Holdra, amik a történelem számos civilizációjában megtalálható. Az ilyen tárgyak univerzálisabbak az emberiség egésze számára, és a legmélyebb, legősibb meggyőződésünkhöz kapcsolódik.

Forrás: ITT

(Ha szereted a munkámat, és szívesen támogatnál egy kávé árával, akkor ezt az alábbi gombra kattintva teheted meg.)

Haldoklófélben van az ősök imádata Koreában?

2025. február 4.

A dél-koreai emberek már évszázadok óta ápolják az ősök imádatát hagyományból, gyermeki jámborságból és a halottak iránti tiszteletből. Ez azonban egy olyan gyakorlat, amely lassan erodálódik, ennek okai pedig – meglepő módon – igen összetettek. Merüljünk el Charye bonyolult világában, hogy megértsük, miért veszít hatalmából egy ilyen régi hagyomány a mai dél-koreai társadalomban.

Charye (차례): A koreai ősimádat áttekintése

A Charye a hagyományos koreai kegyeletlerovás, amelyet az ősök tiszteletére és emlékére hajtanak végre olyan fontos ünnepeken, mint a Seollal (Holdújév) és a Chuseok (Ősz-Középi Fesztivál). Eredetileg a konfucianizmusból ered, aminek keretében megterítenek egy ünnepi asztalt különféle ételekkel, füstölő gyújtanak, és a vége felé többször meghajolnak az elhunyt ősök tiszteletére. Az egész beállítás és a rituálék a tiszteletet és az emlékezést tükrözik.

Charye történelmi jelentése

Az ősök imádata Koreában a három királyság időszaka óta élő hagyomány, és más vallások, például a konfucianizmus, a buddhizmus és a sámánizmus különböző hatásai miatt alakult ki a ma is gyakorolt változata. A konfucianizmus által beépített gyermeki jámborság eszménye tette a koreai identitás és családstruktúra szerves részévé ezt a gyakorlatot. Ezek a rituálék messze nem csupán az ősök tiszteletének vallási szertartásai, hanem a rokonok közötti kapcsolatok előmozdítását szolgálták a társadalmi kohézió érdekében.

Korea ősimádatának lassú halála

A Charye, a három királyság időszakában gyökerező, a konfucianizmus, a buddhizmus és a sámánizmus által formált ősi koreai ősimádat lassan elhalványul. A gyors urbanizáció, a modern életmód és a kereszténység térnyerése megzavarta a hagyományos családi struktúrákat, megnehezítve a fiatalabb generációk számára e rituálék fenntartását.

Charye gazdasági és fizikai követelményei megterhelővé váltak, és annak ellenére, hogy a kormány igyekezett egyszerűsíteni a hagyományt, hanyatlása továbbra is fennáll. A COVID-19 világjárvány tovább gyorsította ezt a tendenciát, mivel a társadalmi távolságtartás és az utazási korlátozások miatt sok család teljesen lemondott ezekről a szertartásokról.

1. Változó demográfia és modern életmód

A tényezők közül a demográfiai és az életmódbeli változások együttesen adják a Charye csökkenő gyakorlatának legkiemelkedőbb okait. Dél-Korea gyors urbanizációja, és ennek következtében a vidéki életről a városi életre való átállás alapvetően megbontja a hagyományos családstruktúrát. A fiatalabb generáció nagyon karrierista, és személyes ambíciói motiválják; ezért lehetetlenné válik ennek az új nemzedéknek, hogy annyi időt és munkát fordítson az ősimádásra.

2. A kereszténység és más vallások hatása

Az elmúlt száz évben a Charye-gyakorlat drámaian visszaesett, és az okok nagyrészt a kereszténység dél-koreai térnyerésének tudhatók be. Sok keresztény hívő úgy véli, hogy vallása nem ösztönzi az ősök imádatát, és az ilyen szertartásokat bálványimádásnak tekintik. Ezért a gyakorlat családi konfliktusokhoz és vitákhoz vezetett; egy idősebb családtag nem hajlandó egyetérteni az ilyen hiedelmekkel.

3. Gazdasági nyomás és a való világ akadályai

Meglehetősen költséges és fizikailag megterhelő az előkészület Charye-re. A vásárlás, az előkészítés és a díszasztal elrendezése során a pénz és az energia a lefolyóba megy. A gazdasági nyomás növekedésével és a családlétszám csökkenésével a családi kötelezettségek nagyobb része egyre kevesebb egyénre nehezedik, akik közül sokan az emlékezés sokkal egyszerűbb vagy alternatív formáit részesítik előnyben.

4. Kormányzati politika és társadalmi attitűdök

A dél-koreai kormány 1969-ben elfogadta a családi rítusok szabályozásáról szóló törvényt, hogy modernizálja és enyhítse a családokra nehezedő gazdasági nyomást. Ennek az volt a célja, hogy egyszerűsítse az ősök imádatának hagyományos gyakorlatát és mértékét azáltal, hogy meghatározta az elvégzendő rituálék számát és a felajánlások mennyiségét. Ezek az intézkedések nem akadályozták meg a Charye-val szembeni régimódi és babonás társadalmi attitűd kialakulását.

5. A COVID-19 pandémia hatása

A COVID-19 tovább gyorsította Charye halványulását. A társadalmi távolságtartás és az utazási korlátozások megnehezítették a családok összejövetelét, és a legtöbbet arra késztették, hogy teljesen kihagyják a rituálékat. Bár egyes családok online platformokon kezdtek készülni ezekre a szertartásokra, ez a járvány ezen éveiben jelentősen csökkentette az ősök imádatában való részvételt.

6. A nemek közötti egyenlőtlenség és a háztartási kapcsolatok

A Charye-ban a nemi szerepek is figyelembe kell venni. A rituálék előkészítését és elvégzését általában a nőktől, különösen a menyektől várják el. Az ezzel járó feladatok rendkívül bonyolult jellege és a nagy családi összejövetelekkel járó stressz miatt a legtöbb nő ezt nem az ellenállás egy formájának tekinti, hanem egyszerűen megtagadja. Ezek a változó családi viszonyok és az egyenlőségre való törekvések szintén az ősök imádatának felhagyásához vezetnek.

Alkalmazkodás vagy kihalás?

Bár a tradicionalisták amellett érvelnek, hogy a Charye-t meg kell őrizni a koreai örökség központi elemeként, az igazság az, hogy egyre kevesebb család kötelezi el magát a rituálé ezen formája mellett. Az adaptált formák némelyike ​​a szertartások leegyszerűsítését, vagy akár az ételkínálat professzionális szolgáltatókhoz történő kiszervezését kínálja. Mások az emlékezés alternatív módjaival korszerűsítettek, mint például a templomokban tartott megemlékezés vagy digitális emlékművek létrehozása.

A Gallup Korea szerint 2006-ban a lakosság körülbelül 80 százaléka rótta le tiszteletét az ősei előtt  Seollal és Chuseok ünnepekor. Ez az arány 2014-ben 71 százalékra, 2019-ben 64 százalékra, 2021-ben pedig 40 százalékra esett vissza.

Forrás: ITT és ITT

(Ha szereted a munkámat, és szívesen támogatnál egy kávé árával, akkor ezt az alábbi gombra kattintva teheted meg.)

Squid Game 2. évad

2025. január 22.

Műfaj: akció, dráma, thriller

Dátum: 2024

Ország: Korea

Részek száma: 7

Ismertető: Képzelj el több száz embert összezárva egy szigeten, amint gyerekjátékokat játszanak, a fejük felett egy hatalmas malacpersellyel. Valahányszor egy játékos kiesik, a perselyben tovább gyűlik a pénz. És persze a gyerekjáték jól hangzik - de a kiesés halált jelent. A játékot pedig nem kötelező végigjátszani, dönthetnek úgy is, hogy leállnak. De vajon amikor ennyi pénz forog konckán, leállnak-e?

Főszerepben: Lee Jung-Jae (Seong Gi-Hun), Lee Byung-Hun (Oh Young-Il), Park Gyu Young (Kang No-Eul), T.O.P (Thanos), Wi Ha-Joon (Hwang Jun-Ho)

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=Menc0C6WudA

Online: Netflix

Véleményem: Ha nem akarok szigorú lenni, akkor annyit tudok mondani, hogy lendületes és pörgős volt. Egy délután alatt ledaráltam. Tetszett.

De tudjátok, hogy szigorú vagyok az értékeléseknél. Úgyhogy kezdem.

Nincs új a nap alatt.

Ebben az évadban az ég világon semmi sem lepett meg. Ugyanazt a sémát hozza, ugyanazzal a forgatókönyvvel dolgozik, ugyanazon típusú emberekre és ugyanazokra a fordulatokra épít, mint az első évad. Önismétel. Már a 2. részben megtudjuk, ki lesz az évad téglája (tudjátok, mint az első évadban Il-Nam), úgyhogy ezt a fordulatot is hamar elveszítjük, és másikat nem is várhatunk a továbbiakban. Young-Il ráadásul unalmas karakter, nincs érdemi szerepe, még csak a játékot sem élvezi annyira, mint Il-Nam élvezte. Azért volt ott, hogy helyrehozza a károkat, amiket Seong Gi-Hun okozott az okoskodásával. Persze a társadalom "szennyei" most másféle problematikus háttérből érkeztek, mint az első évadban, de semmi meglepő vagy új nincs egy transznőben, egy kriptobizniszben utazó bukott fiatalban, egy eladósodott anya-fia párosban, vagy egy magára maradt terhes nőben.

Az első évadban felvonultatott társadalmi problémák sem fejlődnek tovább, a kapitalizmus áldozatai és urai hozzák az elvárt viselkedést. Ismételten elhangzik, hogy tisztogatják a társadalom szennyeit, hogy az itt lévőknek egyébként sincs reményük, és csak az ország terhére vannak. Ezt már hallottuk.

A játék együtt leállítható

Seong Gi-Hun semmivel sem okosabb, mint az első évadban volt, pedig már megnyert egy játékot. Mit jelent ez? Tudja, milyen séma alapján fut a játék. Tudja, a vezetők hogyan reagálnak bizonyos szituációkban és hogyan irányítják a játékot. És ami a legfontosabb: tudja, hogyan működnek a játékosok. Elméletben. 

Csakhogy Seong Gi-Hun most is épp olyan ostoba, mint az első évadban volt. Egyszer már végignézte, miként képes irányítani a pénz ezeket a kétségbeesett embereket, mégsem tanult belőle. Továbbra is azt hiszi, hogy kibeszélheti a játékosokból a kétségbeesést és a romlottságot. Továbbra is azt hiszi, hogy olyan emberek között, akik hajlandóak voltak eljönni ebbe a játékba, és újra meg újra a folytatása mellett szavazni, az ész érvék erővel bírnak. Nem igazán értem, mi volt a terve. Arra számítottam, hogy talán a játékvezetők vagy az őrök ellen fordul, valami csellel hátba támadja őket, összeesküvést szervez, akármi. De látszólag az volt a terve, hogy rábeszélje az embereket a játék befejezésére. Ezeknek az embereknek teljesen mindegy, hogy a való világban halnak meg, vagy idebent játék közben. És ha már így alakult az életük, teljesen érthető, hogy inkább kockáztatnak a nyeremény reményében.

De tegyük fel, hogy Gi-Hunnak sikerül rábeszélnie őket, a többség az X mellett szavaz. Egyszer már láthatta, mi lett ennek a vége, az emberek inkább önszántukból visszamentek. Őszintén mondom, hogy Gi-Hun naiv ostobasága életveszélyes. Az is opció, hogy a szervezők egyszerűen szerveznek egy másik játékot. Seong Gi-Hun tehát 3 teljes évig kereste a toborzót, de nem volt érdemi terve arra, mit tesz, ha ismét játékba kerül (és hogy ez hogyan segíthetne bárkin is). A lehető legnaivabb, legostobább módon próbált meg hatni a játékosokra, pedig ez a "trükk" egyszer már befuccsolt.

És akkor jöjjenek a morális kérdések. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy erről felesleges beszélni (de azért én fogok). A játékok közben a játékosok szeme előtt nem a pénz, hanem a túlélés lebeg. A vezetők ezzel olyan helyzetekbe kényszerítik őket, ahol az életösztön veszi át a hatalmat, és képtelenség morálisan helyes döntéseket hozni. A rossz emberekről leveszi az álarcot, a jó embereket pedig a bűntudat terhe mellett formálja "rosszá". Azért írom idézőjelesen, mert nem egyértelmű, hogy nevezhetjük-e rossz és gonosz embernek azokat, akik a maguk túlélést helyezik előtérbe. Nehezíti a kérdést, hogy a játékosok majdnem fele már az elején leállt volna a játékkal, de továbbra is bele vannak kényszerülve.

De aztán ott van a köztes időszak két játék között, amiben látjuk, hogy a játékosok hajlandóak legyilkolni egymást. Emellett hőbörögnek is, milyen sokan túléltek egy-egy játékot, és ez milyen kevés pénzt jelent a túlélőknek.

Mikor Seong Gi-Hun számára nyilvánvalóvá vált, hogy a beszéd itt nem segít, végre jött az a rész, ahol az őrök ellen fordult egy kis csapatával, akiket arra kért: míg a többiek legyilkolják egymást, ők bújjanak el, majd a megfelelő időben támadják meg az őröket. Itt tehát úgy döntött, segítség nélkül hagyja egy tucat társát, feláldozza őket a nagyobb jó érdekében. Érdekes paradoxon a továbbiakban, hogy Seong Gi-Hun nem akarta, hogy a játékosok gyilkolni kezdjék egymást a pénzdíj fejében, de azzal már semmi baja nem volt, hogy a játékosok meggyilkolják az őröket. Pedig a gyilkosság az gyilkosság. A játékosok nagy része erkölcstelenebb volt, mint az őrök. Erre Gi-Hunéknak nyilván nem volt rálátása, de miben tér el egymástól két gyilkosság? Mitől lesz az egyik validálva a másik pedig nem? Mivel semmit nem tudtak az őrökről, benne lehetett, hogy őket is kényszerítik (és ez kvázi így is volt). Gi-Hun tettét tehát semmi sem validálja.

Ennek az évadnak jobb volt a dinamikája, mint az elsőnek, de még mindig nem a legjobb. A játékokat elnyújtottnak és sokszor érdektelennek éreztem, arról nem is beszélve, hogy többször végig kellett néznünk a szavazásokat, amik jó 5-10 percet elvettek a játékidőből, pedig borítékolható volt az eredmény, és az eredmények következménye is.

Összességében boldog vagyok, mert darálós évad volt, és nagyon kellett most valami, ami leköti a figyelmemet. De azért remélem, a 3. évad átgondoltabb és tartalmasabb lesz, Seong Gi-Hunba pedig szorul addigra némi ész.

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

XO, Kitty (1. évad)

2025. január 19.

Műfaj: romantikus, dráma

Dátum: 2023

Ország: Amerika

Részek száma: 10

Ismertető: Először jön a szerelem, utána a k-dráma. A Koreai Független Szöuli Iskolában (KOFI) Kitty, a tini kerítő a szerelmet keresi, családi titkokat leplez le; és megtalálja önmagát.

Főszerepben: Anna Cathcart (Kitty), Choi Min-yeong (Dae), Anthony Keyvan (Q), Gia Kim (Yuri), Lee Sang Heon (Minho)

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=l8b65qhOAEU

Online: Netflix

Véleményem: Ez egy rendhagyó értékelés, ugyanis ez nem egy klasszikus k-dráma, sőt! A sorozat célzottan a k-dráma nézők közösségére épít úgy, hogy egész konkrét vágyat teljesít be. 

Adott egy fiatal, amerikai lány, aki ösztöndíjjal bekerül egy neves koreai iskolába, ahová a koreai pasija is jár; és ahol igazi, doramába illő drámák várják, kezdve a díszes partikon való bénázástól a szerelmi háromszögekig. Minden koreai tudja, hogy ez a külföldi k-dráma nézők álma, úgyhogy tessék, itt egy sorozat, amibe beleképzelheted magadat. Nem titkolt célja ez a produkciónak, és ami élvezetessé teszi az az, hogy nem próbálja meg komolyan venni magát.

Így tehát én sem értékelhetem úgy ezt a sorozatot, mintha valami tartalmas élmény akart volna lenni. 

A történet tempója nagyon feszes, minden rész nagyjából 30 perces, amivel eléri, hogy egyiket indítsd el a másik után. A konfliktusok pillanatnyiak, hamar megoldódnak, és már követi is egy másik, ami szintén darálásra késztet. Mivel tinédzserekről beszélünk, akiknek a kinézete és viselkedése is tinédzserszerű, egyszerűen képtelenség a konfliktusokat felnőttként értékelni, így elnézzük a szereplőknek a túlzó, teátrális viselkedést és a felesleges drámázást.

A sorozatnak vannak nagyon szimpatikus szereplői (pl. Kitty vagy Minho) és nagyon kellemetlen figurái is (számomra pl. Q), de az mindegyikről elmondható, hogy kiszámítható. Kittyről tudjuk, hogy sosem fogja elveszteni a reményt, és minden részben egy másik emberbe lesz szerelmes, Q pedig biztos, hogy rémesen szar és türelmetlen barát lesz, amint bárki más problémájával kell foglalkoznia a sajátján kívül. A karakterek végig ugyanazzal az attitűddel operálnak, ebből is következik, hogy tudjuk, a konfliktusok nagyon hamar, a lehető legdrámaiabb módon fognak majd elsimulni, ami kielégítően hat a pletykaéhes, drámakirálynő lelkünkre. 

Az viszont nagyon érezhető, hogy ez nem egy koreai gyártású sorozat. A háttérben meghúzódó koreai nagyvállalat konfliktusa nagyon gyenge, ostoba lépésekkel van fenntartva. Egy koreai gyártású sorozat például tudná, hogy ha egy CEO üvöltözik a beosztottjaival, ami aztán kikerül a netre, akkor azt a balhét semmivel sem fogják tudni elsimítani, és a nép nem bocsájt meg – pláne nem azért, mert egyik napról a másikra az említett CEO hirtelen családcentrikusnak mutatja magát egy rögtönzött sajtótájékoztatón, amiről lerí, mi célból lett szervezve. A koreai sajtó ennél kegyetlenebb, a nép pedig gyanakvóbb.

De ott vannak a nyílt, hosszú, néha már erotikus csókjelenetek, a biszexuális főszereplő a meleg legjobb fiú- és leszbikus legjobb lánybarátjával (ami mellesleg statisztikailag is igencsak ingatag, de mint mondtam, képtelenség komolyan venni).

Minden kicsit butácska, minden kicsit nevetséges, a sorozat mégis működik. Pontosan tudja, mi kell azoknak a nézőknek, akik k-drámákon élnek, és maguk is hasonló drámákról álmodoznak, ezt pedig mind belepakolták ebbe a sorozatba. Jóképű férfiak, barátságok, szerelmi háromszög, folyamatos konfliktusok, szerethető karakterek, a "fontos vagyok" és "ez az egész csak játék" érzés. Szórakoztató, komolytalan, lendületes. Nem fogja megváltani senki világát, de nem is ez a célja.

(Szívesen támogatnád a munkámat? Az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)

Testvérek otthona: Dél-Korea 1980-as „koncentrációs tábora”

2025. január 18.

Figyelem! Felkavaró tartalom következik!

Han Jong-sun még mindig tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor nővérével együtt elrabolták.

Egy gyönyörű őszi nap volt 1984-ben, és Han, aki akkor nyolcéves volt, egy régóta várt kiránduláson volt elfoglalt édesapjával. Han apjának azonban még volt néhány elintéznivalója, és úgy döntött, hogy a leggyorsabb – és legbiztonságosabb – az, ha a gyerekeket néhány percre egy tisztre hagyja rendőrségen.

Az a rendőr széttépte a családot.

"Megállt egy busz a rendőrség előtt, és belekényszerítettek minket" – emlékszik vissza Han több mint 30 évvel később. „Egy rendőr ismeretlen jelekkel kommunikált a buszról leszállókkal. Fogalmunk sem volt, hova visznek minket. Apu azt mondta, hogy itt várjunk! Apa értünk jön!" – sírtunk nevetve. De aztán elkezdtek verni minket, mondván, hogy túl hangosak vagyunk.

A busz a Hyungje Bokjiwonba vitte őket, egy magánintézménybe, amely hivatalosan jóléti központ volt. De a valóságban – állítják azok, akik túlélték – ez egy brutális fogolytábor volt, ahol több ezer embert tartottak fogva akaratuk ellenére; egyeseket évekig.

A helyszínről gyűjtött tanúvallomások és bizonyítékok, illetve a fogvatartottak szerint az 1970-es és 80-as években építkezéseken, farmokon és gyárakban rabszolgamunkára használták őket. Állítólag megkínozták és meg is erőszakolták őket. Több százan haltak meg az embertelen körülmények között.

A Hyungje Bokjiwoni létesítményt egy koncentrációs táborhoz hasonlították, de története nem széles körben ismert, és a mai napig senkit sem vontak felelősségre a falai között állítólag történt atrocitásokért.

Han és nővére számára az odaérkezés egy rémálom kezdete volt, amely három és fél évig tartott, és örökre megváltoztatta az életüket.

Társadalmi tisztító projektek

Az 1980-as években Dél-Korea gazdaságilag fellendült. Hihetetlen növekedést ért el, leküzdve az 1950-es években a koreai háború nyomait, majd a Koreai-félsziget északra és délre szakadt.

Az egész ország lázban volt az 1986-os Ázsiai Játékok és az 1988-as szöuli olimpia előtt, és a kormány elkezdte ösztönözni az ország imázsváltási erőfeszítéseit. De az úgynevezett "Han folyó csodája" mögött egy brutális és sötét valóság volt.

1981 áprilisában levél érkezett Nam Duck-Woo akkori miniszterelnök hivatalába. A levél, amelyet Chun Doo-Hwan elnök, egy korábbi tábornok írt, aki egy évvel korábban katonai puccsal ragadta magához a hatalmat, arra utasította a hatóságokat, hogy "verjék le a koldulást, és tegyenek védelmi intézkedéseket a csavargók ellen". A csavargók önkényes fogvatartását lehetővé tévő rendelet értelmében szociális központokat hoztak létre, és az olyan nagyvárosokban, mint Busan, elkezdtek megjelenni a "Csavargók szállítója" feliratú buszok.

Ezek a jóléti központok (többnyire magánlétesítmények) az általuk gondozottak számának alapján kaptak támogatást a kormánytól. Eközben a rendőrséget állítólag jutalmazták azért, mert "megtisztították" az utcákat, és embereket küldtek ezekbe a központokba.

Eme "Társadalmi Megtisztulási Projekt" keretében állítólag hajléktalanokat, fogyatékkal élőket, néhány árva gyermeket, sőt olyan egyszerű polgárokat is bevittek a központokba, akik kérésre nem igazolták a személyazonosságukat. A Hyungje Bokjiwon az egyik legnagyobb jóléti központ volt, nem olyan messze a lakónegyedtől Busan délkeleti kikötőjénél. A tulajdonos, Park In-guen gyakran állította, hogy ők azért vannak ott, hogy etessék, öltöztessék és oktassák a csavargókat. 

Papíron minden egyes embert, aki ezekbe a központokba érkezett, csak egy évig kellett volna bent tartani, kiképezni, majd visszaengedni a társadalomba. A valóság azonban az, hogy sokan legközelebb 1987-ben találkoztak barátaikkal és családtagjaikkal, amikor a központok kénytelenek voltak bezárni, miután több mint 30 megszökött fogvatartott szétkürtölte azt, ami valójában történik a falaik mögött.

Börtön élet

Choi Seung-woo, egy másik tőlélője Hyungje Bokjiwonnak 13 éves volt, amikor az iskolából hazafelé tartva összeszedték az utcáról.

"Egy rendőr megkért, hogy álljak meg, és elkezdte átkutatni a táskámat" – mondta a BBC-nek. „Egy fél vekni kenyér volt benne, az ebédem maradéka, amit az iskolából kaptam. Megkérdezte, honnan loptam el a kenyeret. Megkínzott, öngyújtóval megégette a nemi szervem. Folyamatosan vert, mondván, nem fog elengedni, hacsak be nem vallom a "bűnt". Csak haza akartam menni, hazudtam hát. Elloptam, elloptam. Kérlek, engedj el..."


Körülbelül 10 perccel azután, hogy kénytelen volt beismerni egy olyan bűncselekményt, amit nem követett el, megérkezett egy fagyasztós dömper, és belekényszerítették. Choi azt mondja, ez volt a "börtönéletének" kezdete. Majdnem öt évet töltött Hyungje Bokjiwonban, és ez idő alatt brutális szexuális és fizikai erőszakot látott – és tapasztalt.

A fogvatartottak ellenőrzése érdekében a központot úgy rendezték be, mint egy hadsereget. Choi egy olyan szakaszba került, ami egy másik rab parancsnoksága volt, aki szakaszvezetővé nőtte ki magát, és felhatalmazást kapott arra, hogy "másokat tanítson", és hallgatólagosan megengedte a fizikai erőszak alkalmazását.

"A szakaszvezető és néhány másik srác levették az összes ruhámat, és egy vödör hideg vizet öntöttek a testemre. Meztelenül dideregve próbáltam elaludni, aztán a szakaszvezető ismét eljött és megerőszakolt. Ezt tette velem három egymást követő éjszakán keresztül, amíg át nem kerültem egy másik szakaszhoz."

Choinak egy hétbe telt, mire rájött, hogy "itt embereket ölnek".

„Láttam egy fehér köpenyt viselő fickót, aki egy rabot vonszolt a padlón” – mondja. "Halottnak tűnt. Az egész teste vérben úszott. A szemei ​​fennakadtak. A fehér köpenyes srác egyáltalán nem törődött vele, és csak vonszolta a férfit valahova."

"Néhány nappal később egy srác némi ellenállást tanúsított. Tiltott kérdéseket tett fel a szakaszvezetőnek, mint például: "Miért vagyunk bezárva ide? Miért vernek meg minket?" Négyen jöttek, és egy takaróba tekerték, majd addig rugdosták, amíg habzott a szája és elájult. Az emberek becsomagolva vitték ki. Soha nem tért vissza a központba. Tudtam, hogy meghalt."

Han mindössze nyolc éves volt, amikor megérkezett, és azt mondja, ő volt a legfiatalabb a szakaszában, és általában kétkezi munkát kapott, például borítékot hajtogatott vagy fogpiszkálót készített.

A létesítményt "pokolnak" nevezte.

„A központtól csak egy szett kék edzőruhát, gumicipőt és egy nejlon fehérneműt kaptam. Ritkán volt alkalmam zuhanyozni. A tetvek az egész testemet ellepték. Minden nap rohadt halat és büdös árparizst kaptunk, szó szerint minden nap. Szinte az összes fogvatartott alultáplált volt. Négy ember aludt cikkcakkban egy kis ágyon. Minden éjjel történt nemi erőszak a hálószoba sarkában."

Néhányan álmodoztak a szökésről, mondja, hozzátéve, hogy néhányan meg is próbáltak elmenekülni, de szinte lehetetlen volt túljutni az őrökön és átugrani egy 7 méteres kerítésen.

Ha megpróbálta, a kudarc nem volt opció.

"Tudtam, hogy ha nem sikerül megszöknöm, agyonvernek" – mondta Han.

A kölcsönös megfigyelőrendszer megnehezítette a menekülést. Han azt mondja, hogy néha tömeges szökést is terveztek, de mindig voltak besúgók.

Park Sook-kyung, a Kyung Hee Egyetem professzora, aki részt vett a Hyungje Bokjiwonban történtek közelmúltbeli vizsgálatában, rámutatott arra a logikára, amely alapján a vezetők kiválasztották a szakaszvezetőket, és kiváltságokat adtak nekik, segített fenntartani az egész fogvatartási rendszert.

"A szakaszvezető, akivel találkoztam, azt mondta, vegyes érzelmei vannak a múltban történtekkel kapcsolatban. Azt mondta, baromnak tartja magát, de ezt azért tette, hogy túlélje. Ha valaki megszökött, a szakaszvezetőt kellett megbüntetni helyette."

Néhány szülő megpróbálta visszaszerezni gyermekét. Choi családja mindenhol kereste szeretett fiát. Choi elmondása szerint a családja megpróbált feljelentést tenni róla és testvéréről, akit szintén a központba szállítottak, de a rendőrség egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket.

Az 1980-as évek közepére elkezdtek terjedni a pletykák Busanban, hogy az úgynevezett jóléti központokban embereket vernek agyon.

Choi apja abban bízva, hogy gyermekeit elrabolták és csapdába ejtették a létesítményben, bekopogott a Hyungje Bokjiwon ajtaján. Tiltakozása miatt a központ vezetői 1986-ban szabadon engedték a testvéreket. Egy évvel később Park In-guent, aki a Hyungje Bokjiwont irányította, letartóztatták. A központ kénytelen volt bezárni.

A szabadulás utáni élet azonban nem volt könnyű. Choi azt mondja, az élete olyan lett, mint egy „vadállaté”. A bátyja 2009-ben öngyilkos lett.

"A társadalom szemében még csavargó voltam. Csak egy csavargó, egy vadállat életét élhettem. Senki nem nyújtotta ki a kezét értünk. Az állam megbélyegzett minket, az emberek pedig követtek őket. Amikor csak azt mondtam, ott voltam Hyungje Bokjiwonban, az emberek félni kezdtek tőlem."

Mindeközben Han elveszítette a kapcsolatot a nővérével és az apjával, akik szintén a központban kötöttek ki. Végül 2007-ben talált rájuk, egy kórházban ápolták őket a központban eltöltött évek során elszenvedett lelki sérülésük miatt.

Igazságszolgáltatásra várva

Az akkori ellenzéki párt 1987-ben közzétett jelentése szerint több mint 500 fogvatartott halt meg az embertelen bánásmód következtében abban a 12 évben, amíg Hyungje Bokjiwon működött. De soha senkit nem vontak felelősségre a halálukért, sem az állítólagos emberi jogi visszaélésekért. Parkot végül csak az állami támogatások elsikkasztása miatt ítélték két és fél év börtönre. 2016-ban természetes halált halt.

Két évvel később a Hyungje Bokjiwonnal kapcsolatos kezdeti nyomozást vezető ügyész bevallotta, hogy "a katonai kormány külső nyomást gyakorolt ​​a nyomozás leállítására... és rövid büntetést követelt Parknak". Ugyanebben az évben Moon Moo-il akkori főügyész hivatalosan bocsánatot kért a kezdeti kudarcokért, és azt kérte a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy vizsgálja felül a Park elleni ítéletet, elismerve, hogy "nem végeztek megfelelő vizsgálatot".

Han soha nem adta fel a reményt, hogy megfelelő nyomozást indítanak: 2012 óta tiltakozik a dél-koreai nemzetgyűlés előtt, és állami vizsgálatot követel Hyungje Bokjiwon ügyében. Choi 2013-ban csatlakozott hozzá. 2020 májusában Choi tiltakozást szervezett, majd később kórházba szállították. Még mindig rendszeresen jár pszichoterápiás foglalkozásokra. Van azonban némi remény: a busani városi kormányzat új jelentése egyértelműen megmutatja, hogy a Hyungje Bokjiwon nem az a jóléti központ, aminek állította magát. A felmérésben részt vevő 149 egykori fogvatartott mindegyike – köztük egy „szakaszvezető” is – azt mondta, hogy erőszakkal tartották fogva. Egyharmaduk fogyatékkal élő, és több mint felük nem kapott megfelelő oktatást. A jelentés mögött álló csapat, Park professzor azt mondja, szintén úgy véli, "egy kínzószoba volt elrejtve Park In-guen irodájában". A jelentés azt is mutatja, hogy Park központja profitált a Chun-kormányzat által az 1980-as években támogatott szisztematikus szegregációs politikából.

2020 május 20-án a dél-koreai nemzetgyűlés törvényjavaslatot fogadott el, amely elrendelte a vádak újbóli megvizsgálását. Másnap Moon Jae-in elnök, aki 1987-ben a Busan District Ügyvédi Kamara tagjaként részt vett a nyomozásban, azt mondta, hogy "mindig sajnálja, hogy akkoriban nem fedte fel megfelelően az igazságot", új vizsgálatot rendelt el.

Ez egy csepp reményt adott Hannek. Még az országgyűlés előtti tiltakozását is leállította.

"Mindig is megkérdőjeleztem magam. 'Tényleg csináltam valami rosszat, amiért abba a pokoli létesítménybe vittek?' És ha igen, akkor az egész életemet meg kell semmisíteni?"

"Nem hiszem, hogy meg tudnám bocsátani a kormánynak és a bűnrészeseknek, hogy hagyták, hogy ez megtörténjen. Ha azonban sikerül felfedniük, hogy mi történt valójában a létesítményben, és hivatalosan is bocsánatot kérnének az áldozatokért, megpróbálnék megbocsátani. Megpróbálnám.
Az egyetlen kívánságom az, hogy a családom újra egyesüljön, mint a múltban, amikor nyolcéves fiú voltam, aki imádott apukájával és nővérével játszani."

Az illusztrációk a létesítmény egyik túlélőjének, Han Jong-sunnak a rajzain alapulnak, amit Davies Surya szerkesztett át.

Forrás: ITT

(Ha szereted, és anyagilag is támogatnád a munkámat, az alábbi gombra kattintva ezt egy kávé árával megteheted.)